Így vagyok ezzel lassan 41 éve én is: egyre újabb technikák léptek az életembe, eljutottam olyan helyekre, ahova mezei halandónak esélye sincs, ezáltal idegen kultúrákat ismerhettem meg, élveztem minden pillanatát, és még pénzt is adtak érte.
Ki ne felejtsem, közben jókat zabálunk olyasmikből, amiket otthon csak puccos éttermek kínálnak jó sok tugrikért, mint pl. a mai vacsi.
Macerás, nem mondom, de imádom!
A maradék:
Persze van árnyoldala is a dolognak, amit semmi nem kompenzál, még ha elhallgatjuk, az sem.
Az idő, amit távol kell tölteni a családtól, amit semmi nem hoz vissza.
Sajnos...
De valahol olyan ez egy kicsit, mint a történet, amelyben a skorpió megkéri a békát, hogy vigye át a folyón. Persze a béka ellenkezik, nem viszlek át, mert megmarsz.
- Dehogy marlak meg, hiszen akkor én is elpusztulok - mondja a skorpió és égre-földre fogadkozik, hogy nem tesz olyat.
- Hát jó - mondja végül a béka és a hátára veszi a skorpiót.
Úszik, elérnek a folyó közepére, amikor is a skorpió megmarja a békát.
- Ugye mondtam, hogy meg fogsz marni? - mondja szomoróan a béka - Most mindketten elpusztulunk.
- Mit tegyek? - rántja meg a vállát a skorpió - Ilyen a természetem.
Ami az ember vérében van... de ezt másként nem lehet csinálni.
És most el kellene olvasnom Merlétől újra a "Két nap az élet" című (nevű?) könyvét.
Vagy meghallgatni Cseh Tomit
Mert két nap és utazunk Arthur
Letelt az évad
És milyen érdekes, épp Belgium felé...
Igaz, hogy nem vonattal és hajóval, aztán meg nem Afrikába, hanem Afrikából...
És akkor, ha már:
Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan,
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
Na, jól elkalandoztam.
De hát: így megy ez, mondaná Vonnegut.
Mára ennyi, illetve még a címadó dal, ha már egyszer ez ihlette az egész irományt:
