Oké, az a dolga, elvégre az esős évszakban járunk, de akkor is: hajnali kettőkor aludjon az a természet, mint minden rendes, jóravaló dolog ebben a világban!
(Nem mondom, az ügyeletes nővér, vagy a pilóta az éjszakai járaton - hogy többet ne említsek-, azért csak módjával, ha lehet.)
Az csak egy dolog, hogy aludni nem lehet tőle, de rendesen csepegteti a keserű ízt életünk mézédes teájába, nap mint nap, most már lassan két hónapja: elakadások, elárasztott területek, tönkrevágott utak mindenütt, és mégis tolni kell, nincs megállás.
Szerencsére embert azt nem.
De azért istenes minicunamit generált a tó túloldalán, az ott elterülő kicsi falu népének legnagyobb örömére...
A legrosszabb, hogy egyfajta reményt keltve ragyog utána a nap, gyönyörű kék lesz az ég, a hőmérséklet felszalad 37-38 fokra is akár, hogy aztán mire épp száradni kezdenének az utak, a szavanna, a dzsungel, éjszaka megint bekopogjon, persze a tetőn keresztül.
A táborban nincs igazán fennakadás, nagyjából a putrim is vízálló, kivéve, ha északnyugati a szél és nekiveri az esőt az ajtómnak. Ilyenkor az alsó sarkoknál megindul befelé és egyre növekszik két hosszúkás tócsa, mint polipkarok közelednek a székem felé, de nem hátrálok. Felfújom a pofám, felborzolom a seggemen a szőrt és kivont felmosófával állok ellent a behatolóknak: odacsapok, neszeazanyád, és elsikálom!
Szerencsére a csata mindig előbb ér véget, minthogy kifogynék az erőforrásokból (reggeli, kávé), mert amilyen vehemenciával kezd esni, olyan hirtelen lesz vége mindennek.
Kint hallom, hogy épp felzúgnak a motorok, megindulnak az autók, hátha sikerül kijutni ma (is) a terepre annak a pár száz embernek és valamit összehozni...
És már azt is hallom, ahogy a takarítónénik közelednek félelmetes eszközeikkel.
Ráfordítom a kulcsot az ajtóra...
Békesség!
Kopognak...
