Ülök a kocsiban, várom Alexet, épp a templom kapuja elõtt. Kabátba kendõkbe bugyolált nénike ül a kapuban, háttal nekem, tojástartó tálcán. Ejj, nem csak hangszigetelésre jó hát. Maszíroz miközben meleget tart, révedek el. Diszkómelegítõs kopasz srác és körömcsizmás (van olyan?) pipije lépnek ki a kovácsoltvas kapun, pénzt adnak a néninek majd a srác meghajolva háromszor keresztet vet, aztán a plázacica is. Nézek utánuk ahogy rágózva eltûnnek a tömegben. Hm... valahogy... Farmerdzsekis ápolatlan fickó jön, borostás, vékonyszálú zsíros haja nyakáig lóg, farmerja is látott már jobb napokat, de azóta nem mosták. Lassan ballag, látszik hogy céltalan, hm, nagy a munkanélküliség. Követem a szememmel, más dolgom sincs. Szeretem figyelni az embereket. Sok mindent elárulnak magukról ilyenkor, amikor azt hiszik hogy egyedül vannak. Talán botor szokás, de hát... Megáll a kapu elõtt, a templom felé fordul és - magamban számolom - kilenc keresztet vet, mindegyiknél meghajolva picit. Majd zsebrevágja a kezét és lassan tovább ballag. Remény, ez a szó formálódik bennem, kibújik az ablakon, utána küldöm (de nem is kell, megy az magától), beburkolja, mint valami drága köpeny. Alex megmutatta a lakását. Boldog mert megérkezett az elsõ fizetés. A felesége angoltanárnõ. Néha sír, de azok ott most az öröm könnyei. A pici az bölcsõdében, és ma megkapta azt, amirõl egy ideje álmodott: egy háromkerekû biciklit. Csengõvel.
Ma végre vodkamentes nap volt (kivéve a preventív jellegűt, de azt ugye orvos írta föl). Ezt érezhették a pingvinek is, mert mindannyian eltakarodtak a Holdba. És most csend van. Vagy csönd. Nagy csönd. Vagy csend.
Ami a fotón nem látható:
bolondokháza, autó autóhátánbolondokháza. Snitt. Csendes étterem, hal, püré, grúz szósz, valami isteni túrósakármi, kerek. Ma borral traktáltak, fekete volt, mint az itt élő lányok szeme és azt is megtudtam, hogy konyakért Armeniába kell mennem. A pingvinek köztársaságot alakítottak és úgy döntöttek, hogy meghúzhatjuk magunkat a nyitott garázsban. Egyelőre.
Hideg keleti szél fütyül, vonít és kasztanyettázik.
Horkol. De mint az állat. Vagy inkább mint állatok halmaza, cickánytól a gorillán át a vizilóig. Orrszarvút se hagynám ki. Vagy mint egy gõzmalom. Szörcsög, visít, brummog, kaffog, reszel, nagybőgőzik. Azokban az apró megnyugtató szünetekben amikor nem horkol, akkor a fogát csikorgatja vagy kiabál, amit persze nem értek mert máltai az öregúr. A horkolás ha monoton, még talán megszokható. Ez nem az. Változik minden, a hangerõ, a frekvencia, az amplitúdó, a magnitúdó, a... minden! Namost mellettem lehet autópálya száguldozó kamionokkal, vasút ahol tolatómozdony járkál ide-oda, hajókürt búghat, fúrhatnak, faraghatnak, nem zavar. Alszom. De ha valaki horkol, csak icipicicicit is, akkor beindul bennem a párzási ösztön. Lehet hogy nem ez a legjobb szó rá hanem az hogy legszívesebben szétbasznám a fejét egy nagy kétélû fejszével, pöröllyel, féltéglával, bármivel ami kemény és ami fájni tud! Persze nem teszem, hiszen joga van aludni. Hm... szerintem ez a zaj valami õsi ösztönt piszkál, azért vagyunk így páran akik nem tudnak ilyenkor aludni. Talán a kardfogú tigris, a barlangi oroszlán vagy a kõkori anyós morgó torokhangjának vagy támadás elõtti horkantásainak a frekvenciái ezek és riadóztatnak, így leszünk egyre éberebbek?
Aztán meg: amíg ébren tart, addig is rá tudok gondolni, arra a lányra. Hiszen rövid az élet...
Vékony jégen halk léptek. Roppanó hó. Dráma: farkasnyom keresztezte a nyúlét. Kicsi öreg falvak, ódon romok, õsi templomok, halkan kanyargó füst. Ha az orvosod mondja akkor a vodka nem árthat. A pingvinek elárasztották a hallt, a folyosókat, kettõt az ágyamból dobtam ki, a harmadik elbújt a párnám mögé. Alkonyodik.
Egész éjszaka havazott.
Sőt egész nap.
Meginvitáltak egy kis falusi házba.
86 éves volt az öregúr és nagyon részeg.
Össze-vissza csókolt, nyálasan és borostásan.
Az asztalon egy tyúk mászkált.
Vodkát kellett inni (csurig töltött decis pohár).
Aztán megmutatta a Sztálin képét a falon.
Maga Sztálin adta neki, mert versenybirkózó volt az öregúr hajdanán.
És még hozott vodkát(csurig töltött decis pohár, mintha nem lenne holnap).
Este pingvint láttam a hallban.
Kis késéssel indult Ferihegyről a török gép, de egyáltalán nem zavart mivel tudtam hogy több mint hat órát kell majd várnom Isztambulban, na és a felszolgált kaja feledtette még ezt az apróságot is. Két órás sincs az út és mégis, vegyes saláta sajttal mint előétel, aztán csirke vagy marha közül lehetett választani. Én a marhára szavaztam és a rizs, valamint párolt zöldségek mellet mit találtam? Hát egy marha fasírtot ami kebab arrafelé és egy grillezett csirkemell filét. Gondolom aki csirkét kért annak fordítva rakták a "tányérjára". Aztán akadt még ott süti, valamint krémsajt és vaj is a péksütemények és a kekszek között. A MALEV két harapásos hideg szendvicse a két és fél órás úton Londonig igen csak lepkefing méretűre zsugorodik, már ha összemérjük az etetés szintjét. Persze nem ezért repülök hanem azért mert muszáj, na de mégis...
Isztambulban a szokásos bolondokháza fogadott, most japánokkal és indiaiakkal volt tele a tranzit, és pár mongol képű kínaival. Vagy mongollal :)
Pesten én barom összevásároltam magam baromiszar (és baromidrága) szendvicsekkel, így aztán nem sok dolgom akadt, hallgattam a körülöttem ücsörgő japán néniket, bácsikat és gyerekeket, és örömmel konstatáltam hogy megértem amikor azt mondják: arigato :)
Tizenegy után indultunk Tbiliszi felé és az eseménytelen két óra gyorsan eltelt, mert megint etetést rendezett a Türk Hava Yollari, amolyan utóvacsora gyanánt. Leszálltunk és a csarnok felé guruló gép ablakán túl a 10 centis hóval borított kietlen tájat figyeltem szórakozottan hiszen ismerősnek tűnt, mivel a google earth-ön már nézegettem, ugyanis a nemzetközi repülőtér is beleeseik a kutatási területbe, egyik geofonvonalunk épp hosszában halad majd végig a fő kifutón. Feltéve ha hagyják :)
Végre nem kellett beléptető papírt tölteni, nem kellett várni amíg a tiszt bepötyögi a számítógépbe az adataim, nem kellett vámpapírt kitölteni és sorba állni pecsételésre, és nem turkáltak a bőröndömben (bár most nem is hoztam műpuncit :)). A feketeszemű hölgy átlapozta háromszor az útlevelem, gondolom kereste egy esetleges korábbi látogatás nyomát, végül benyomta a bélyegzőt az Emirátus pecsétje mellé, rám mosolygott és azt mondta: welcome in Georgia.
A cuccom is megérkezett, semmiféle zöld meg piros folyosót nem láttam, sem vámost, csak a kijáratot. Igaz, két nyelven is kiírták hogy aki címkét talál a csomagján az jelentkezzen a fináncoknál, ez amolyan becsületkasszás dolognak tűnt számomra, de az enyémen nem láttam semmit így rávigyorogtam a kis emberre aki kezében a céges táblával már nagyon várhatott, mert felkapta a bőröndöm és már iszkirizett is a dög nagy Land Cruiser felé.
Hajnali négy óra volt és a külső hőmérő szerint mínusz három fok. A húsz perces úton meglepően sok orosz szó előkerült a feledés homályából, így hát "beszélgettünk" a hotelig. Itt lesz lakóhelyünk és irodánk a következő fél évben, mert a társaság kibérelte az egész most épült új szállodát (na jó, inkább panziót) szőröstől-bőröstől, konyhástól, takarítóstól.
Egyetlen szépséghibája a dolognak csak az hogy ketten lakjuk a szobát, legalábbis az átfedés ideje alatt, és Charlie a máltai medve úgy horkol hogy egy közepes méretű gőzfűrész összes kéménye lekonyulna szégyenében, ha volna neki olyan. De hát ez van, nem akarom hogy más boldogítsa az öregurat, inkább fülhallgató föl és hadd szóljon a Zeppelin: alszunk :D
