Kabátba, kendőkbe bugyolált nénike ül a kapuban, háttal nekem, tojástartó tálcán. Ejj, nem csak hangszigetelésre jó hát. Maszíroz miközben meleget tart, révedek el.
Diszkómelegítős kopasz srác és körömcsizmás (lehet hogy ezt a szót én találtam ki?) pipije lépnek ki a kovácsoltvas kapun, pénzt adnak a néninek, majd a srác meghajolva háromszor keresztet vet, aztán a plázacica is.
Nézek utánuk, ahogy rágózva eltűnnek a tömegben.
Hm... valahogy...
Farmerdzsekis ápolatlan fickó jön, borostás és a vékonyszálú, zsíros haja a nyakáig lóg, farmerja is látott már jobb napokat, de azóta nem mosták.
Lassan ballag, látszik hogy céltalan, hm, nagy a munkanélküliség itt.
Követem a szememmel, más dolgom sincs.
Szeretem figyelni az embereket. Sok mindent elárulnak magukról ilyenkor, amikor azt hiszik hogy egyedül vannak. Talán botor szokás, de hát...
Megáll a kapu előtt, a templom felé fordul és - magamban számolom - kilenc keresztet vet, mindegyiknél meghajolva picit.
Majd zsebrevágja a kezét és lassan tovább ballag.
Remény, ez a szó formálódik bennem, kibújik az ablakon, utána küldöm (de nem is kell küldeni, megy az magától), beburkolja, mint valami drága köpeny.
Alex megmutatta a lakását. Boldog mert megérkezett az elsõ fizetés.
A felesége angoltanárnõ.
Néha sír, de azok ott most az öröm könnyei voltak.
A pici az bölcsődében, és ma megkapta azt, amiről egy ideje álmodott: egy háromkerekű biciklit.
Csengővel.
Ma végre vodkamentes nap volt (kivéve a preventív jellegűt, de azt ugye orvos írta föl).
Ezt érezhették a pingvinek is, mert mindannyian eltakarodtak a Holdba.
És most csend van.
Vagy csönd.
Nagy csönd.
Vagy csend.
Alkonyodik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése