Az álmosan nyújtózkodó zsalugáterek.
A szemközti, karnyújtásnyira lévő ablakok megfejthetetlen titkai. A szűk utcácskák sokat látott és sokat mesélő macskakövei.
A fürtökben lógó lila akácok mindent beburkoló, bódító illata.
A sirályok vijjogó kitörése a mozdulatlan pillanatból.
A meleg fényárban fürdőző, tekintélyes rózsaablak. A napközben nyüzsgő, éjjelre azonban csak nekünk létező piazza.
A lámpagyújtogató apró bolygója, a 987-es lámpa otthonossága, sugárzó fényében tündöklő hajnalainkkal.
A hallgatag, talán örökre zárva maradó, régi ajtók titokzatossága. A kastélyhoz vezető, békés sétaút sok-sok lépcsőjének érintése.
A gesztenyefák mögül előbukkanó méltóságos tenger. A kikötőben kísértetiesen fütyülő szél. A Delfino Verde megnyugtató morajlása.
Az emberek lefegyverző kedvessége, természetessége: napcserzett bőrük ráncaiban megbújó bánataik és nevetéseik.
A vitorlások semmihez sem hasonlítható, varázslatos csilingelése. Az ide-oda imbolygó árbócok gyöngéd lázadása. A hajótestek izgatott ringatózása, alig észrevehető összesimulása.
Mind-mind Tőled búcsúznak. A kis pilot hajók egy pillanatra fel is függesztik fáradhatatlan szorgoskodásukat. A hatalmas szállítóhajók is megtörik egy percre mindennapi rutinjukat, a megszokott, tétlen várakozást: lesüllyedt, kitömött hassal nehézkesen, mégis méltóságteljesen mozdulnak, bólintanak egyet a lépcsőzetes part felé.
Feléd.
Neked üzennek.
Hogy elfogadtak, befogadtak.
Most már Te is közülük való vagy.
Ők ezt hozták Neked.
A látogatók zajos tömege elől szemérmesen rejtőzködő város őszinte kitárulkozását.
Muja-t.
Az igazit.
A valóságost.
A többé már el nem veszíthetőt.
Arrivederci, mondják... Arrivederci.
Így legyen.
Isten éltessen, Egyetlen.
