Az alábbi videón - Afganisztánban készült - a vibró épp befejezi az egyik a pontot, továbbgurul a következő pozícióba, majd leengedi a "talpat", vagyis egy súlyos fém lapot, amely átadja a rezgést a talajnak. A rezgést egy bonyolult elektrohidraulikus rendszer kelti, a talp fölötti nagy fehér kocka az. 4Hz-től egészen 180Hz-ig képes felfuttatni a rezgés frekvenciáját, időben pedig akár több percig is elnyújthatja.
A talpra ránehezedik az egész gép súlya (kb. 30 tonna ez a típus), úgy, hogy gyakorlatilag megemeli magát, a videón a ferde talaj miatt megemelkedik a vibró hátsó része (egyébként eléggé kiegyensúlyozott, vízszintes talajon nem követ el ilyen fegyelmezetlenséget).
Amint lefut a rezgés (népszerűbb nevén sweep), felemeli a liftoszlop a talpat és a következő pozícióba gurul minden vibrátor.
Még megjegyzendő, hogy a konfigurációtól függő csoport (jelen esetben 4 gép) pontosan azonos frekvencián és teljesen azonos sebességgel futtatja fel a rezgést a meghatározott kezdő frekvenciáról a szintén meghatározott értékre, így az egyes vibrátorok által a talajba "pumpált" energia összeadódik, ezeket a rezgéseket (pontosabban visszaverődéseit a mélyebb rétegekből) veszik aztán a geofonok, jelen esetben a kis sárga vackok az utak mentén:
Néhány vibrátor, sivatagitól országúti verzióig, a sarkkör környékét sem kihagyva (sőt, néhány - hogy is mondjam - nem rendeltetésszerű helyzetben is látható) :
A mi olvasatunkban: nézzünk meg ismeretlen földrészeket.
Ahol többnyire ember még nem, vagy csak nagyon régen járt. Oké, magyarországi viszonylatban utóbbi inkább, mondjuk pár éve nem járt ott senki, de pl. a Szaharában olyan 7 ezer- 10 ezer éves távlatokról beszélhetünk. Vagyis hogy azóta ezeket nem sok szem láthatta. Mindenütt homok, homok és homok - nameg forróság - és akkor beleszaladunk egy háztömbnyi kőhalomba. A kocsiból kiszállva, kicsit mászkálva mit látunk? Ilyesmiket:
Vissza a realitás talajára.
A városokban, falvakban nem igazán fontos a felderítés, a műholdfotón úgyis minden látszik, az utcák többnyire járhatóak is, a kis vibró vidáman elcsöszmörög (van ilyen szó? ha nincs, már van) egész nap:
Este a kicsi alszik, nehogy a lelkes panellakó kirohanjon, mint Zrínyi a törökre, hogyaszongya: FÖLDRENGÉS! A városon kívül a nagy vibrók rendületlenül tolják, kell a teljesítmény, rengeteg még a bemérendő pont.
Ez eddig rendben is van, azonban néhány kellemetlen terület nehezíti a dolgunkat, ezek közé tartoznak az erdők és az árterek. Ezek közül is az erdős árterek a leggonoszabbak, sőt fokozhatjuk: az erdős áttér Natura 2000-rel a tetején, na az aztán...féééélelmetesensötétdzsungel!
A Maros ártere különben vadregényesebb, mint a sivatag és épp ide indultunk a geodéták főnökével. Itt láthattunk pihenő őzikét:
Aztán malacait terelgető vaddisznó nénit (úgy meglepődtünk, hogy nem is tudtunk fotózni), mindenféle madarakat, no és a szúnyogokról se feledkezzünk meg, elvégre olyan aranyos kis teremtményei az Úrnak - áldassák a neve -, hogy legszívesebben mindegyiket elküldeném valami kellemes éghajlatra, had pihenjenek a kis cukik. Mondjuk az Antarktiszon.
A régi komp átkelő helyét is megtaláltuk a Tiszán:
Jöttünk-mentünk, többnyire járatlan utakon, nyakig csalánba, vagy gyalogakácba temetkezve, átvágtunk csalitoson, nyiladékon, sásos-zsombékos területeken, elhaladtunk működő olajkutak mellett, néha tolatni kényszerültünk, aztán hirtelen elszavaltuk a trallala trallala pritty pretty prütty-öt. Mert szerintünk Micimackó is ezt dúdolná nagyvidáman, ha elsüllyedne.
A kocsi jobb oldala belecsúszott egy addig láthatatlan vizes mély nyomba, a hasa felült a talajra, ez pedig az álmoskönyv szerint egyhelyben topogást jelent.
Így is történt: bármit próbáltunk, összkerék, felező, difizár, TRC, meg sem moccant az autó, csak a fess utcai gumik köszörültek, akárcsak egy hanyatt fordított teknős lábai, miközben talpra próbál állni.
Persze nem riadtunk meg, a műholdas követő rendszer minden kocsi helyzetét mutatja, felhívtuk a monitorok előtt épp ecélból ücsörgő kollégát és már küldte is a segítő csapatot.
Míg ideértek, végignéztük azt, ahogy egy csiga végigrohan a motorháztetőn, nem kímélve magát, inkább átmászott a falevélen minthogy kikerülte volna:
Hála a jó szervezettség Istenének, az Unimog befutott, bár megjegyezték azt, hogy amerre mi mentünk volna, még ők sem tudtak szemből bejönni, jól tettük, hogy itt süllyedtünk el.
És már szárazon, volt öröm, boldogság :)
Azért ahhoz képest, hogy Szeged mindössze 15km-re volt tőlünk légvonalban, sikerült egy 136km-es számlát összehoznunk. Ennek örömére madártejes jégkrémre kávéval ünnepeltünk :)
Most pedig: Zene! Ja, és indulok az elakadás miatt elmaradt terület felkutatására ;)
