2010. augusztus 14., szombat

A day in my life

Szeretem az a dalt... Persze tőlük az összeset :)

4:15 és Kristo a kameruni sátortársam kiugrik az ágyból, halkan nyitja az ajtót, és eltűnik a sötétben. Én még visszahullok a reggeli ábrándozás/álmodás puhamosolygós párnái közé, de néha azért rápillantok az órám világító számlapjára, és háromnegyed ötkor beugrom a zuhany alá. Meleg víz nincs. Igaz, hideg sincs, olyan... mondjuk azt strandos zuhany szerű, épp kibírja alatta az ember fogvacogás és kiakarokugrani innen érzés nélkül.
Aztán ötkor reggeli, majdnem minden nap a szokásos: egy tükörtojás, hozzá bab, egy hámozott és egyben sült/párolt? paradicsom, ha van akkor lecsós virsli is egy kicsi, és egy szelet barna kenyér. Ásványvíz.
Beugrom a csomagolt ebédért a szomszédba, felkapok egy karton ásványvizet, a sátorból a hátizsákom, térkép, garmin, kalap és irány a placcunk, ahol már ott állnak a kocsik és készülődik a banda. Reggeli eligazítás, a biztonságiak sátrában bejelentkezés, anyjanevemeddigmaradminekjött... Csak hogy tudják merre kolbászolunk, persze különben is tudják mert minden kocsiban ott a műholdas nyomkövető, bármikor láthatják a monitoron az adott autó hol lopja épp a napot. Kurva technika :)
Aztán irány a parkoló, már ott a sofőröm a Nissanjával, megkapom a kísérő katonát a Kalasnyikovjával és lassan gurulunk a kijárati kapu felé, de előtte jég kerül a hűtőládába. A jeget minden reggel a városból vagy honnan hozzák, de ugyanígy láttam már jégtömböt cipelő srácot valami eldugott kis hegyi faluban is.
Elindulunk a napi célterület felé, mostanában épp azt kutatom hogy adott vonalat hol lehet elkacskaringóztatni a hegyek összevissza dobált kuszaságában.
A piros jelek...
Műúton haladunk egyelőre, de ez itt Kurdisztán, számtalan összecsapás nyomait őrzi a táj mindenütt, így hát vannak olyan helyek ahol nem érdemes leállni még azért sem hogy beugrunk a bokrok mögé egy pissentésre. A képen a piros kövek azt jelzik az értőknek hogy aknamező, ismeri mindenki a környéken, legyen az felnőtt vagy gyerek. Mi is megtanultuk, első dolog a táborban, addig ki sem mehet senki terepre amíg nem vesz részt a tréningen.
Aztán a megbeszélt helyen találkozunk az aknakutatókkal, mert nélkülük műútról, útról sehova. Jobb a békesség :)
Ma könnyű dolgom volt, csak pár dombot kellett megmászni ahol temetőt, vagy a völgyben forrást sejtettem. A többi része abból állt a munkának hogy megkerestem a falvakat, házakat, amelyek esetleg túl közel kerülnének a kutatási nyomvonalhoz és a vibrók rezgéshullámai kárt tehetnének az épületekben. Kavicsos és földutakon, könnyű volt.
Falu

Mivel ramadan van, korábban befejeztük a kóborlást, így aztán dél sem volt amikor visszaindultunk a táborba. A sofőröm megkapta az ebédem, én pedig a sufta nevű gyönyörűséget tőle, amit direkt nekem sütött a felesége. Azzal elvonultam a sátorba, légkondi 22 fokon, és szieszta.
Később leadtam a garmint hogy letölthesse Stefan a napi tracket és egyéb pontokat, csevegtem picit, majd jött az edzőterem mert az is van ám itt :)
Esti meeting, vacsora - isssteni volt a curry így picit szedtem a rizsre, reszelt sárgarépára, vegyes zöldségre. Dinnye, narancs, ásványvíz...

No és ezt bemásolva a google earth-ba meglátod hol a tábor, hol ücsörgök épp most:
35 20 20.2N 45 25 06.7E

Ja és a dal, ha valaki nem ismerné: Beatles

2010. augusztus 12., csütörtök

Néha

Nem is tudja az ember hogy csak pár lépés választja el a pokoli forróságot a menyországtól. Talán 20 métert kellett megtennünk az embermagas fűben egy robbantóponttól ahol veszettül perzselt a nap eddig a kis folyóig, ahol aztán óriásit élvezkedtünk a vízben :)

Ma

Könnyű pára lebegett a völgy felett. Korán volt még, ez lehetett az oka. Tegnap kezdődött a ramadan, így ötkor kezdünk hogy korábban befejezzük a napot. Nyugisan gurultunk a szeszélyesen kanyargó úton, hallgattam a kurd népzenét a kazettáról. Immár két hete ez szól, de nem zavar. Figyeltem a lassan vékonyodó páracsíkot, mígnem már csak keskeny sávként lebegett előttünk, mint selyemöv a hegy derekán, amit most gyors igyekezettel leold a kelő nap forrósága...
Beértünk a faluba. Nem először gurulunk át rajta, de itt mindig megáll bennem a gondolatfolyam az emlékmű láttán. Sewsenan...
Az emlékmű
1988 március 22-én az iraki erők vegyifegyvereket vetettek be itt, lőtték és bombázták a falut. 86-an haltak meg, gyerekek, asszonyok, férfiak, állatok.

2010. augusztus 7., szombat

Nem,

nem akarom tudni az előrejelzést, de azért csak sorolja, holnap 50, holnapután 49, 50, 51, 50, 49, 50...

A hegyekben a forróság gyilkos, a kövek a fák a levegő minden pokoli. 4 lépés után száraz a száj, 7 lépés után a szájpadlás is. Lefelé ereszkedünk, de ez rosszabb mint a mászás. Apró köveken csúszik a bakancs, nagyobbakon meg tudok támaszkodni, néha el kell kapni egy faágat, de végig roggyantott térdel, gördeszkás tartásban, balkéz kinyújtva egyensúlyoz a garminnal, jobb kéz kinyújtva kész a támasztásra. A fű is száraz és csúszik. A hegyoldal istentelenül meredek, a bakancsban előrecsúszik a láb, érzem ahogy az ujjaimról minden lépésnél horzsolódik a bőr. Ömlik rólunk a víz ahogy ereszkedünk a kísérő katonával. Néha hallom ahogy koccan a géppisztolya, én a garmint figyelem, nehogy letérjünk az aknakutatók ellenőrizte részről.
100 méterenként megállunk pár percre, csend, csak a levegő mozdul néha. Egyszer csak léptektől potyogó kövek zaja. Várunk. Öt tehén tűnik fel fölöttünk egy harminc centi széles csapáson. Az első csontsovány fekete rám néz, majd bőg egyet. Gondolom azt kérdezi hogy merre? Bőgök neki egy hosszút: fogalmam sincs komám. Lassan lépdelve tovább indulnak. Nem a kis hegyi falu felé, amit jó fél órája hagytunk magunk mögött.
Falu
Mi is felállunk és folytatjuk az ereszkedést, végre egy köves vízmosás után felfelé kell kapaszkodnunk. Persze ez sem könnyebb, csak épp máshogy veszi az izmokat igénybe. Fújtatunk mint a gőzgép, bújkálunk az ágak alatt, rúgjuk a köveket, izzadtságcseppek repülnek mindenfelé. A csúcson megállunk lihegve, lerogyok egy fa tövébe, levegőt, jut eszembe a vers, vigyorgok. Még van egy-egy vízünk, azt lassan kortyolgatom amíg számolom mennyi van hátra: ereszkedés, mászás, ereszkedés, a többit nem látom, de a távolban már ott a folyóvölgy, úgy 2km-re saccolom. A víz eltűnik, az üres palack megy vissza a hátizsákba, nem szemetelünk. Arra gondolok hogy most könnyebb a zsák fél kilóval, na de a víz a pocimban landolt, nem mindegy hol cipelem tovább? :)
Indulunk, újra ereszkedés, pokol, már épp vigyorognék a katonára hogy megy ez, még el sem nyaltam amikor wupsz! kicsúszik mindenem a négy égtáj felé és hoppá! :) Persze esés nincs mert olyan meredek a hegyoldal, csak épp le kellett rakni a kezem, ejj :)
Az utolsó csúcson pihenve már látjuk a kocsikat. Nekirugaszkodunk az utolsó meredek résznek, lent leülünk pihenni és feltűnik a másik katona két palack hideg vízzel, elindult elénk. Itt már nem kellett figyelni a garmint, jól látszottak a sárga, fehér, fekete kövek, kis kőrakások amelyeket az aknakutatók használnak a jelöléshez: sárga a középvonal, attól jobbra-balra a fehér a műszeres ellenőrzés határát mutatja, azon kívül a fekete a vizuális kutatást, átlépni nem tanácsos.
Aztán már a kocsiban ülve, szőrösen, csapzottan, izzadtan, de "hazafelé" tartva :D
Ma

2010. július 30., péntek

Vízipipa kurdishul, öt lépésben

Először is a dohány, nedves, illatosított dohány, belepakoljuk a cserép fejbe:
első

Aztán letakarjuk alufóliával (száz éve mivel takarhatták le?), amelyet körben jól rászorítunk, majd lyukakat böködünk jó sokat.

masodik

Ráhelyezzük a cuccot a szerkentyű tetejére, nem árt valami tömítés hogy ne szívjunk fals levegőt.

harmadik

Jöhet az izzó faszén.

negyedik


Szíjja kend! :))


ötödik

2010. július 27., kedd

Ma

- ha finoman szeretném kifejezni magam akkor azt mondanám- kurva meleg volt. Minden állat elbújt, sűrű szövésű csend borított leplet mindenre, sötéten és üresen tátongtak az aklok bejáratai, a világ megállt, forró fénybe fagyott.
Még a levegő sem mozdult, nem remegett mint nálunk, más: néma és mozdulatlan, ha belélegzed égeti a torkod, a tüdőd. 46 fok árnyékban. De az árnyékban is tűzforró minden, legyen az műszer, kő, szikla, vagy bármi amit megfogsz.
Kísértetfalvakon gurultunk keresztül, kísértetsziklák és portól koszos levelű kísértetfák között haladtunk, lassan mi is kísérteteknek éreztük magunkat és akkor: kedvenc sofőröm beinvitált a házába.
És fölöttünk állt stabilan a menyország:

Alattunk pedig mindenhol a menyország:

Na és az angyalok:



Aztán csodaszépet aludtam a szőnyegeken, és álmodtam álmot álmodón... majd zavarban voltam mert nem tudtam megköszönni jobban, annyira ahogy akartam, mert még csak annyit tudok mondani az ő nyelvükön hogy szpász, köszönöm. De a szemünk mindent elmondott, azt hiszem...

A táborban új kép fogadott: megjöttek a beton bunkerek, ahova majd... Ha folyamatos sziréna szól, akkor tűz van babám. Ha szaggatott, akkor baj van babám, sipirc a bunkerba :)

2010. július 26., hétfő

Óóóó

És most nagy tapsot Gizánaaaaaaaaaaaaaaak :)))))
Meg egy hatalmas puszit!!!


Zene!

Ma

ellenőrizni kellett pár robbantópontot fenn a hegyekben. A meredek részekre nem tud a bulldózer utat vágni a vibrátoroknak, így ott kis hordozható fúrókkal lyukakat mélyítenek, megtöltik majd trotillal és bumm.
Kis hegyi falvak mellett haladtunk el, volt olyan amelyik névvel szerepelt a térképen pedig csak két házat számoltam összesen. Persze kevés a falu... nézem a térképet:
Ahmad Awa - Destroyed
Setalan-i Khwaru - Destroyed
Kani Hamza - Destroyed
Balkar - Partially destroyed
Yakhshi - Destroyed
... destroyed, destroyed, partially destroyed
Lerombolva, elpusztítva, félig lerombolva, ezek a jelek borítják a térképet, és bár a sofőröm nem beszél angolul, annyit azért tud mondani amikor az út melletti vagy távolabbi romokra mutatok, hogy Szaddam Husszein.

Délben megálltunk egy árnyas helyen és benyomtam a szokásos tonhalkonzervem paradicsommal -hú, az eszméletlen finom itt, na ja, tesco nincs a közelben- minden mást nekik adtam a terülj-terülj asztalkámra, vagyis pokrócra, mert ők mindig kipakolóvásárt csinálnak az evésből :)
A két vigyázóember és a sofőröm

2010. július 24., szombat

Na

Az aknaveszélyről tartott előadás után kirontottunk a terepre. A környéken úgy tűnik minden veszélyes, 9 millió aknát raktak le a '61-es és '74-es kurd felkelések, valamint az iraki-iráni háború folyamán. Szinte mindenhol található belőlük, így nem tanácsos elkódorogni az utakról. Minden évben meghalnak néhányan, idén 14-nél tart a statisztika.
A több mint 1200 méter magas, elszórt fákkal pöttyözött két hegylánc között kanyargó keskeny műúton elindultunk kelet felé.
Itt még indulásra várva



A lassú haladás, az egyhangú motor búgás és a tegnap esti élmények miatt mikroalvásos álmok és képek és álmodozások közepett felvillant egy kedves mosoly, a tegnapi 200km-es út során látott szent kő, amelyet zászlókkal és kis kőrakásokkal díszítettek, no és a Sulaymania belvárosában kiégett hotel.



Az első emeleti hall ablakait végig kiverték a tűzoltók, de a többi emeleten csak azok tátongtak sötéten amelyeket a felébredt vendégek törtek ki hogy az utcára vessék magukat a lángok elől.

The five-storey Soma Hotel did not have fire escapes, authorities said. At least 30 people were killed in the incident. Almost half of those killed were foreigners.
A Dubai-based company, Terraseis, which conducts geological surveys for the oil industry, told Gulf News that 8 of its employees were killed in the fire.
A Terraseis spokesman told Gulf News on Saturday that the victims were from South Africa, Australia, Canada, Venezuela Bolivia, Ecuador, Indonesia and the United Kingdom.
"It is a terrible tragedy," the spokesman said. "We are now going to care for the families of the victims, this is our top priority."
Terraseis was working on a project in Kurdistan as a subcontractor of a Dutch oil exploration company, he added. The project has been suspended until further notice.


(A több mint 28 halottból 8 kolléga volt, még nem készült el a tábor és a cég ide szállásolta el a csoportot. Én egy héttel lekéstem ezt...)

Jó egy órás útunk során átkeltünk a déli hágón és a túloldal lankáin megbúvó pár vályogház mellett leparkoltunk a kis mecset árnyékában. Itt várt ránk az aknakutató csapat és az ebéd. Sofőrünk hagyományos öltözetben és ünnepélyesen terítette le a kendőt, melyre helyi lapos és rétestészta vékonyságú, de puhán hajló kenyeret rakott, majd szelni kezdte a paradicsomot és a korábban meghámozott uborkát, ami olyan guszta volt hogy nem bírtam ellenállni a kínálásának és igen: isteni keveréket alkotott a röhögőtehenes sajtommal. Közben elkészült a tea is, egy csészével kötelező volt elfogadni de nem bántam, tudtam hogy jól jön a melegben.
Már befejeztük az ebédet, amikor ima hangja csendült fel a mecsetből és így elhagytuk az árnyékos udvart, hamarosan csatlakozott mindenki és elindultunk az első bejárandó vonal felé.

Az aknakutatók tették a dolgukat, mi mutattuk nekik az irányt a garminokkal, és bár a táj kietlen volt és a naptól sárgára perzselt fű között mindenhol repedések jelezték a barna keményre égett talajon azt, hogy itt bizony kevés a víz, mégis belefutottunk egy forrásba, amely az egyik meredek domboldalból fakadt.
Alatta szorgos kezek kis medencét alakítottak ki amelyet megtöltött a csordogáló víz, és a domb tövében virágok nyíltak.

Mert szép


Mentünk. Az embernek először az ajkai kezdik érezni a szomjúságot, nem érdemes megnyalni, aztán már köpni is nehéz, majd jönnek az izomfájdalmak. 41 fokot mutatott a kocsi hőmérő (persze árnyékban) amikor elindultunk, így a hátizsákokban hamar felforrósodott a víz, de ilyenkor semmit nem számít, hiszen a lényeg az, hogy folyadék kerüljön a szánkba. Bele és ne ki onnan. Ezt megelőzendő ősi trükk a sivatagból: valamit vegyünk a szánkba, legyen az egy kavics, vagy műanyag darab. Amíg ott van, nem nyitjuk ki a szánkat és nem veszítünk a kilégzéssel annyi vizet...

És most itt ülök a sátorban, mellettem 4 palack ásványvíz és a dokink adta elektrolízisbizbaszt helyreállító ásványi sókeverék, elvileg ezt be kellene nyomni. Addig mulatok hát amíg világossárgát nem füttyentek! :D


2010. július 23., péntek

UJ

Frankfurtból indult a gép és megdobogtatta a szívem az alattunk kanyargó Tisza. Kerestem egy helyet, egy jelet, de biztosan a másik oldalon vonult el és maradt lassan mögöttünk, hogy magával vigye mindenem.
A felhőket néztem, várakat, falakat, puha bolyhos paplanokat láttam és közéjük feküdtem, kezem a fejem alatt párnaként és néztem a kék eget, azt a kéket amilyet csak 10ezer méter felett láthatsz és tudod, hogy mögötte már a fekete űr, a semmi, a minden tanyáz.
felhő
Törökországban a Van tó mellett húztunk el, egy tó amely van, és a neve Van. Mint az Esőemberben a ki kezd? Ki... csak teljesen más.

Irakban homokvihar fogadott bennünket, a sivatag nem is látszott csak a sárgásbarna kavargás és ahogy bedőlt majd süllyedni kezdett a gép arra gondoltam, hogy mit érezhet most a hajtómű ahogy hatalmas adagokban szívja be ezt a sűrű masszát.
Spirálisan ereszkedtünk és lassan előtűnt a város, meglepően új hatsávos utakkal, rendezett házsorokkal (és a szokásos kockák mellett francia tetős városrészekkel), és egy hatalmas most épülő -szerintem játszó- parkkal, amelyben jól látszott az óriáskerék. Meglepődtem hogy egyetlen karcsú tornyot sem látok, hiányoztak az arab világban megszokott minaretek amelyek teleszurkálják az eget, esténként pedig zöld füzérekkel megvilágítva uralják az éjszakát. Aztán beugrott, hogy ez Kurdisztán és a kurdok nem szeretik ha arabnak nézi őket az ember, na de mégis, imához akkor hogyan?
Ezek a kérdések úsztak lassan keresztül rajtam, miközben a kerekek a betonon nyikkantak és rázkódva, lassulva újra összekötöttek bennünket a Földdel, hogy együtt forogjunk tovább egyfajta lassú táncban.

Erbil.
Egyetlen kifutópálya gurulóutak nélkül, így aztán a pálya végén megfordult a gép és visszadöcögött, majd lekanyarodott jobbra a parkolóhoz, ahonnan légkondis buszokkal megtettük azt az 50 métert a modern, de apró csarnokig a 34 fokban.
Csak egy kis osztrák gép árválkodott mellettünk a betonon, a piros uniformisos szöszi az ajtóból integetett nekünk, utasokra vártak.
A csarnokban a vízumos ablak felé vettem az irányt, de kellemes meglepetéssel fogadtam azt, hogy nem kell vízum, pedig otthon a reptéren azt mondták. Az útlevélkezelés simán ment, a vámosok mosolyogva intettek hogy tovább, és már ott álltam a kampós orrú, ugyancsak mosolygó Muhaned előtt, aki Charleshoz kalauzolt, hogy várjunk, mert még egy ember hiányzott.
Charles Kanadából érkezett, neki is az első útja ez, és mint megtudtam, stressz oldó küldetésben utazik.
Azért jött hogy beszélgessen az emberekkel, segítsen feldolgozni a traumát amely a múlt hét eseményei miatt a csoport dolgozóit érintette.
A szálloda amelyben laktak kigyulladt, a mi csapatunkból tíz embernek sikerült kimenekülnie, de nyolcan meghaltak.
Barátok, ismerősök, kollégák.
Este még együtt... másnap már...

Este még együtt... másnap már...
Torokszorító.

2010. július 9., péntek

dal

De ismerõs ez a vers.
Olyan
mint egy
hegedû
dal
la
ma


Hogy melyik?
Hát
amelyiket az a varkocsos, lófarkas, copfos zöldszemû
szótlanul
(fekete)
énekli
azám!

-

Azt mondják szép dolgok fájdalomból születnek...

Ebbõl most valami nagyon szép kell hogy legyen.

Na?

Vajon meddig kell visszaballagni a bánat ösvényét követve azért, hogy megölhesd minden gonosz teremtményét gondolataidnak?
Kit érdekel a meddig?
Kit érdekel a bánat?
Kit érdekel az ösvény?
Kit érdekel a követés?
Kit érdekel a pusztítás?
Kit érdekel bármiféle teremtmény?
Kit érdekel a múlt?



mint

partra vetett halak a jégen
nem is:
mint partra vetett kék halak a vékony jégen
kéken
és bágyadt nap sugara a léken
kéken
borzongó lehelet és égkék szemek
valami mélyûri lélekfagytól reszketeg kezek
With the storm
And the night behind me

erõm sem volt már kívánni
és
köpenyem szélén
jégpettyes gömbök és
puhán borzolódó prémek között
arcomra fagyott
könny
mögött
jött
és
akkor már az a nap lesz bármikor jössz
de ma még csak holnapnak hívom
azt a napot
amikor
a szakadó esõben
a páragõzös erdõ közepén
együtt vágtatunk a viharral és
megreccsen hatalmasan az ég
és villámlásba kezd
amikor

2010. április 20., kedd

Március idusán (na azt tudnám csak hogy mi az ördög)

Ma, megleptem magam egy jeggyel, ha már meleget nem hozok


Ugye mindenki el tudta olvasni? Neeeem?
B szektor, hatos sor, 26-os ülés,
Philharmonia Tbilisi Concert Hall.
Az ajtókat nyitják 18:30-kor, a koncert 20:00-kor kezdõdik.

Azt hiszem lesz olyan dal majd, amelyiknél bekapcsolom a telefonom és felhívok valakit.
De addig még haaaaaaj... hogy Leventét idézzem.

Az ablakon túl vakító napsütés, mögöttem visít a szél az ablak résein, a nyugati hegyekre vastag hósapka került valahogyan az éjjel, miközben nálunk nem volt áram a vihar miatt.
with the storm and the night behind me
and the road of my own


Hm... keresünk...
szép ez a dal
I must have tried more than a thousand faces
But not one was aware of the fire that burned
in my heart,
in my mind,
in my soul...


s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén
hm... szép ez a vers
az enyém
mert az enyém...




(És most hazafelé indulunk Grúziából :))

Hamu

A több millió utazni nem tudó dühét és a több milliárdos bevételkiesést kompenzálja azért egy dolog: nem tudtam vasárnap repülni így aztán ma itthon szülinapozom. Minden kiegyenlíti egymást, köszönöm neked izlandi vulkán. :D

2010. március 25., csütörtök

Csoda...

Reggel csodás álomból ébredtem.
Aztán délelõtt a védelmi minisztériumban tettünk hivatalos látogatást, ahol még a seregben felvett szokás szerint - talán az egyenruhák tették, ki tudja- a bal fülem mögé nyomtam a rágóm, mielõtt nekiláttam a prezentációnak.
Tök jó hogy a laptop távirányítója kezeli a powerpoint cuccokat, a több mint 20 colos képernyõ pedig impresszív. Na jó, cipelni ne kellene, de hát valamit valamiért, no és az a beépített 5.1-es Altec Lansing is elzümmög.

Persze nem tudtunk meg semmit merugye titkos a bázisok helye. Arra a kérdésre hogy akkor meddig is mehetünk, háááát a kerítésig, volt a határozott válasz.
Na most ha elérjük a kerítést, aztán elindulunk jobbra vagy balra, akkor az 50m-es GPS mátrix meglehetõs pontossággal kirajzolja a bázis helyét, vagy nem?
Megértették, mosolyogtak, mosolyogtunk, de hát õk ebben nem kompetensek, lesz még tárgyalás, magasabb szinten.

Ebéd után aztán rájöttem hogy most már nem olyan rövid a hajam mint a seregben volt és ez némi.. ööö... némileg megnehezítené a rágó további használatát, elhajítottam hát. Na és mi is... ja, igen, valamirõl írni akartam itten, de hm... ahogy látom, elfelejtõdött.
Vagy mi...
Zenéljünk inkább...

Este

4 óra, megérkezik a menetrendszerû északi szél és fütyül, visít, ehhez az északra nézõ ablak keretének alsó részét használja, de néha úgy felerõsödik, hogy csak üvölteni képes.
Vakító kék ég és napsütés, ha kimegyek a folyosóra, akkor látom a leszálló gépeket a nemzetközi reptéren. Újabban egyre többször megyek ki...
Vacsora a szokásos három centi vastag fûszeresen sütött csontos karaj, ma sült krumplival, uborkával, sajttal, sonkával, ananászlével. Kutyulok egy light green teát a szamovárnál és feljövök ide, hallgatni a szelet.
A szél hangjait.
A csend hangjait.
A semmi hangjait.
A semmibõl lepattanó hangszikrákat.
Ahogy a forró tea gõzölgõ áttetszõ illatcsíkjai...

És egy dal.


-

Ma éjjel örökké tudnálak szeretni.

Hajj!

Szencség a bótba!!! Nem elég hogy medve, tehéntrágya, füst és állott túró szagú a kedvenc takarítõnõm, de annyit eltököl a szobámban ahol pedig csak a széken ücsörgés okozhat fölfordulást, hogy mindig kimenekülök. Három fogú mosolyával minden nap akkorát köszön mint egy bajszos és piros képû kozák õrmester Bugyonnij lovashadseregébõl, oroszul érdeklõdik a hogyvagyok iránt, én rávágom katonásan hogy ócsenyhárásóul aztán kiiszkolok mire támadásba lendül a felmosófával. Hiába mutogatok neki kézzel, lábbal hogy nyeeeema húzzon innen, csak nevet olyan karcosan, tele szájjal és mosolygós szemekkel, így hát megbocsátok neki mindent és vigyorogva elhúzok a repteret nézni.

A második emelet lépcsõfordulójából balra nyílik egy szárny amit semmire nem használnak. Nincsen járólap vagy parketta sem, csak a csupasz beton, a berendezés pedig jelenleg két üres vodkásüvegbõl áll, ott strázsálnak az ajtótól jobbra, egymás mellett, katonásan, mozdulatlanul. Szeretem ezt a helyet mert senki nem jön ide és nyugodtan nézegethetek nyugatra, délre és keletre.

Nyugat felé alattunk egy kis lepukkant benzinkút árválkodik, a két kutas kint ücsörög a kitárt ajtó elõtt valami rozoga székeken, beszélgetnek és szívják magukba a bágyadt nap melegét. Nagy számokkal hirdetik az üzemanyagot: 1.70, 1.65 és 1.60. Most a dollár 1.72, tehát ennyibe kerül egy liter szuper. Szuper.
A kút mögött a nyugatra tartó mûút aszfaltcsíkja mellett barackfák rózsaszín virágai lopnak valami élénket és nõieset a zöldesszürke kopár tájba. Balra távolabb birkanyáj szürkésfehér gombolyagai, mögöttük pedig alacsony fákból álló fenyves a domb peremén, ott ahol a nagy völgy kezdõdik, mélyén a repülõtérrel. Nem látok egy gépet sem most, lehet hogy érdemes lenne meglesni a menetrendet.

Délnyugatra a távolban Rustavi, a fölé magasodó hegyvonulaton még innen is felismerhetõ a hatalmas rácsszerkezetes kereszt, pedig legalább 20km ide légvonalban. A hegyektõl délre még épp látszanak Gardabani erõmûveinek kéményei, ma tiszta az idõ.
Nyugatra és kicsit jobbra Tbiliszi peremkerületének posztszocialista tömbházai állnak sárgán kéken és piszkosan, a várost körülölelõ hegyeken jól kivehetõ a tv torony amely esténként káprázatos fénymûsorral szórakoztatja a népeket.

A kicsit északabbra magasodó hegyek csúcsai még hósapkásak, érdekes kontraszt a fehér a virágzó barackfák rózsaszínével, vagy inkább úgy mondanám hogy számomra nem megszokott. Hallom hogy a matruska baba már a folyosón csörömpöl a fegyvereivel, még egy mélyet szippantok a friss levegõbõl aztán becsukom az ablakot.
Az órámra pillantok: ebéd...


2010. március 9., kedd

Nő Nap

És ő nyilvánvalóan tudott már ezt-azt a nőiesség varázsáról; a nők hagyni szokták hogy a férfi azt higgye, olyasmit adott nekik, amihez máskülönben talán nem jutott volna hozzá, vagy előzőleg még csak nem is gondolták volna, hogy szükségük lehet rá.

Látta, hogy nem vagyok képes a szemébe nézni - hogy úgy teszek, mintha az órámra néznék, mielőtt rá nézek, mielőtt eldadogom a befejezetlen gondolataimat -, és gyakran vállalta a fáradtságot, hogy barátságos legyen hozzám.



Megmosolyogtató (elszomorító)

És akkor a fotós azt mondja:
- Most nézz dögösen!
És a nõ dögösen néz. Kár hogy ez nem megy senkinek, mivel a valóságban dögös nézés nem létezik, így hát mesterkélt szar az egész, persze ezt a fotós nem tudja mert már régen elszakadt a valóságtól, a nõ sem tudja, mert neki a fotós az isten aki kihozza belõle még a dögösen nézést is.
Kac-kac.

Mr Cromwell táncol Dr. Döggel épp:


Este...

Annyi temérdek minden van, tengernyi, valóban, írok is majd róla ilyeneket, minthogy a Königssohn von Marokko, budapesti highlife, 12 óra instant halál-nemlét-feltámadás szentháromsága, ausztrália, meghogy milyen esetleges is az, hogy helyesen cselekszünk és utóbb katartikus látomásaink vannak arról, hogy nem, az idõ nem állt meg és mi nem maradtunk benne bábként, hogy élünk, történik annyi minden, a dolgok pedig csikorogva változnak..
Persze a szuahéli bozótlakók erre csak annyit mondanának hogy retymegrütty, ha értenék az eszkimó nyelvjárást és félrefordítanák azt, vagy valami hasonlót.
Ki tudja?
Én nem.

(Az utolsó bekezdés helyesen:
Elaine a hullámokat nézte, amelyek úgy törtek meg, ahogy szerzetes fogsorából potyoghat a jégkocka a tálba, vagy valami hasonló. Ki tudja? Én nem.)


na

Itt lakom, látod...
... ez az a hely:
41°41'27.88"N, 45°01'49.65" E

címtelen

A tegnapi vihar fákat csavart, villanyvezetékeket vágott el, Tbilisziben ketten meghaltak emiatt. Befelé gurulva az utolsó faluban épp elõttünk roppant derékba egy hatalmas diófa, ráborult az útra de úgy hogy magával rántotta a a villanyvezetékeket és kitépett egy beton oszlopot is. Ezért aztán egy fordított V alatt egyensúlyoztunk el amelynek egyik szárát a megdõlt de megmaradt oszlop alkotta, míg a másikat a fa alá szorult villanyvezetékek. Összehúztam a seggem amikor úgy véltem hogy na most érinti meg a kocsi tetején meredezõ rádióantennánk a vezetékeket, de nem történt semmi. Szembõl egy teherautó állt tehetetlenül, õ nem fért át a V szárai között és a sor mögötte másodpercrõl másodpercre nõtt.
Épp hazafelé tartottunk a 20 grúz földbirtokos adta partyról, és csak ez az apró momentum zavart meg a pingvinek számolásában. Kettes sorban vonultak nyugat felé, arra ahol a szállodánk áll az út szélén. A szél tombolt.
Bár beindult a hotel generátora és áramot kaptunk, igaz amolyan ingatag formában pislákolósan mint viharlámpás gyenge fénye a zötyögõ szekér oldalán, de a fûtés szivattyújához már nem jutott el. Lehet hogy a pingvinek keze is benne volt a dologban. Kettõt sikerült elkapnom az ajtóban, de a harmadik bemászott Charlie mellé, aki szokásához híven elaludt a laptopján bekészített film úgy ötödik percénél.
Aztán horkolni kezdett... ezt már egyszer leírtam... a pingvin ott ugrált és mutogatott és magyarázott nekem hogy nyissam ki az ablakot, hát megtettem... Ezek tudnak repülni?

Űrutazás babbal, kenyérrel

Narrátor (Rémusz bácsis): kedves tv nézõ gyerekek, alattunk éppen egy bolygó suhan el, persze nem az suhan hanem mi suhanunk de innen épp úgy látszik mintha az suhanna, holott ha rajta állnánk és lenne egy elég erõs távcsövünk ahhoz hogy ezt a kis 150 köbkilométeres ûrhajót érzékelje akkor azt látnánk hogy az suhan de veszettül. És most kibonthatjátok a nyalókát amit a tolószék bal oldali rekeszébe rejtettünk. Persze csak ha tudjátok a kódot amely nem is olyan bonyolult hiszen ma csak 512 bites titkosítást választottunk számotokra, elvégre még picik vagytok.

Jéghideg bolygó
hangtalan suhan
ködben gomolygó
végtelen futam
szenzorok mérik
hallgatják, nézik
odalent
Jégtû ha reccsen
halk hangal roppan
szilánk száll némán
fémesen koppan.

A Szaturnusz fordul
és
öröm vagy bánat ér
géptigris mordul:
a jóslat ma százat ér

A távoli nap
hideg fehér fénye
szikrázva szétterül
gépen és fémen
üvegbõl hegedûn

Hajnal van...
Csillan a fény a Titán halk taván
a hold, a hatodik, felébred talán

Suhanunk
némán
hidegen
bénán
célunk a messzeség
szerelmünk lesz-e még
vagy legalább egy hamburger,
marhával,
hagymával,
sajtal és ketchuppal a kurvaszencségit!:DDDD

(Aki komolyan vette, az barackot kap a fejére vagy megcsavarom az orrát, választhat :))

Magyarság

Ha külföldre visz a sors, akkor megérkezvén az első megtanult szó mindig a köszönöm.
Akkor hát most tanuljatok ti is, itt Grúziában úgy mondják: madlóba.

Lehet hogy jobb lett volna mégis a Tisztelet címet adni?
Hm... talán ugyanaz mindkettõ.
Főleg ha erre a dalra gondolunk közben:

Ha nem hajolsz le és formálsz edényt a tenyeredből
hogy megtöltsd a folyó vízével
szomjas maradsz
mert
lehet hogy benne állsz a folyóban
de ha nem vagy kész arra hogy meghajolj
a folyó nem tud segíteni
a folyó nem fog az ajkadhoz ugrani
a folyó nem tud az ajkadhoz ugrani
hogy csillapítsa
szomjadat.




Fél kilenc múlt épp

Tbiliszi... most értünk vissza a hotelba, nyolc óra elmúlt, sötétben kanyarogtunk régi utcákon hogy a Sheratonból visszataláljunk a kivezetõ hatsávosra. Grúz konyakot kértem, ne szomorkodjon a kóla és én sem, ha már egyszer a dokim azt mondta hogy preventív legyek. Vagy a vodka. Vagy... na jó, a konyak. Kaptátok már úgy hogy felmelegítették? A hatalmas konyakos pohár alján aranymogyoróolajcseresznyebarnán ringott mint lassú léptû menyasszonyok földig érõ ünnepélyes ruhájának alsó csipkéje, és micsoda nehéz, finom hordóban érlelt édes aszú illata szált fel forrón és súlyosan, szinte nem is akartam meginni csak tartani és beszívni azt a csodát, de aztán felhajtottam és szétáradt bennem a gyönyörûség.
A szûk utcák kátyúiban döcögtünk és billegtünk a lépésben osonó Toyotával, hideg csipkefüggönyök mögött mélybarna díszesen faragott míves bútorok és hatalmas keresztek meg szentképek között, míg végül kiértünk a fõútra. Közben arra gondoltam hogy Alex itt járta az utcákat éhesen, céltalanul, akkor már több mint fél éve munka és remény nélkül ahol most az átlagfizetés ötszöröséért autózik, és még arra is hogy az öröm vagy a fájdalom könnyei sósabbak a felesége arcán amikor megkérdezi tõle: Alex, merre jártál? Megint a koldusoknak adtál pénzt?

Na

A mai ebéd: scsí (borsccsal). Reggel a vodkakaó után könnyebb kimondani. Vagy nehezebb?
A szakácsunk neve Robinson. Azerbajdzsán, török beütéssel. Legalábbis Abdu a török észlelõnk beszélget vele. Így aztán rendben készül a pirított békönös tükörtojgli reggelente, ha úgy gondolom. Aztán ettõl persze jó kedvem lesz (vagy a vodkakaótól) és énekelem neki hogy:
and here's to you Mr. Robinson
Jesus loves you more than you will know

Nem ismeri...
Az ebéd mellé szeletelt edámi sajtot is pakolnak mindig az asztalra, no és uborkát, teljesen függetlenül attól hogy milánói, püré sültkarajjal vagy scsí (borsccsal) kerül az asztalra. Néha hacsapuri is... ez egy érdekes állat, három féle fajtája létezik. Én a krumplisat és a túrósat imádom.
Persze ma kis vita alakult ki a szakács, a segédje és a két campboss között hogy ez most scsí, vagy borscs. Mivel az állás döntetlenre végzõdött, én elneveztem scsínek (borsccsal), persze õk nem tudják az okát, de mi ugye igen?
Az ebédhez mindig kipakolnak ásványvizet és dobozos dzsúzokat, Cagacsok márkájú és nagyon finom mindegyik, még a sárgarépa eper is pedig azt gyanúsan méregettem. Stephane a francia szervízmérnökünk mindig felhigítja vízzel. Õ egészséges, vagyis francia módon táplálkozik, mindig salátával kezdi. Finom a szeletelt kígyóuborka, paradicsom, olajbogyó, hagyma mix, mindig jóízû és friss minden, nem teszkósparosósanos mûszar. Aztán rak a kapros franciasalátából (ó, az istenifinom!), majd jöhet a namitadnakma.
Az angolok nem így esznek. Õk ugye kultúrnépek. Zabálnak mint a disznók.
Az amerikaiak mindent villával. A filippinóink mindent kanállal és villával.
Én pedig csak csipegetek.... a javát mindennek.

2010. február 18., csütörtök

Grúzia, Grúzia, te csodás...

Ülök a kocsiban, várom Alexet, épp a templom kapuja elõtt. Kabátba kendõkbe bugyolált nénike ül a kapuban, háttal nekem, tojástartó tálcán. Ejj, nem csak hangszigetelésre jó hát. Maszíroz miközben meleget tart, révedek el.
Diszkómelegítõs kopasz srác és körömcsizmás (van olyan?) pipije lépnek ki a kovácsoltvas kapun, pénzt adnak a néninek majd a srác meghajolva háromszor keresztet vet, aztán a plázacica is. Nézek utánuk ahogy rágózva eltûnnek a tömegben. Hm... valahogy...
Farmerdzsekis ápolatlan fickó jön, borostás, vékonyszálú zsíros haja nyakáig lóg, farmerja is látott már jobb napokat, de azóta nem mosták. Lassan ballag, látszik hogy céltalan, hm, nagy a munkanélküliség. Követem a szememmel, más dolgom sincs. Szeretem figyelni az embereket. Sok mindent elárulnak magukról ilyenkor, amikor azt hiszik hogy egyedül vannak. Talán botor szokás, de hát...
Megáll a kapu elõtt, a templom felé fordul és - magamban számolom - kilenc keresztet vet, mindegyiknél meghajolva picit. Majd zsebrevágja a kezét és lassan tovább ballag.
Remény, ez a szó formálódik bennem, kibújik az ablakon, utána küldöm (de nem is kell, megy az magától), beburkolja, mint valami drága köpeny.
Alex megmutatta a lakását. Boldog mert megérkezett az elsõ fizetés.
A felesége angoltanárnõ.
Néha sír, de azok ott most az öröm könnyei.
A pici az bölcsõdében, és ma megkapta azt, amirõl egy ideje álmodott: egy háromkerekû biciklit.
Csengõvel.

Ma végre vodkamentes nap volt (kivéve a preventív jellegűt, de azt ugye orvos írta föl).
Ezt érezhették a pingvinek is, mert mindannyian eltakarodtak a Holdba.
És most csend van.
Vagy csönd.
Nagy csönd.
Vagy csend.

Alkonyodik...


Tbiliszi

Tbiliszi:






Ami a fotón nem látható:
bolondokháza, autó autóhátánbolondokháza.
Snitt.
Csendes étterem, hal, püré, grúz szósz, valami isteni túrósakármi, kerek.
Ma borral traktáltak, fekete volt, mint az itt élő lányok szeme és azt is megtudtam, hogy konyakért Armeniába kell mennem.
A pingvinek köztársaságot alakítottak és úgy döntöttek, hogy meghúzhatjuk magunkat a nyitott garázsban.
Egyelőre.

Hideg keleti szél fütyül, vonít és kasztanyettázik.




Éccakai élet

Horkol. De mint az állat. Vagy inkább mint állatok halmaza, cickánytól a gorillán át a vizilóig. Orrszarvút se hagynám ki. Vagy mint egy gõzmalom. Szörcsög, visít, brummog, kaffog, reszel, nagybőgőzik.
Azokban az apró megnyugtató szünetekben amikor nem horkol, akkor a fogát csikorgatja vagy kiabál, amit persze nem értek mert máltai az öregúr.
A horkolás ha monoton, még talán megszokható. Ez nem az. Változik minden, a hangerõ, a frekvencia, az amplitúdó, a magnitúdó, a... minden!
Namost mellettem lehet autópálya száguldozó kamionokkal, vasút ahol tolatómozdony járkál ide-oda, hajókürt búghat, fúrhatnak, faraghatnak, nem zavar. Alszom. De ha valaki horkol, csak icipicicicit is, akkor beindul bennem a párzási ösztön. Lehet hogy nem ez a legjobb szó rá hanem az hogy legszívesebben szétbasznám a fejét egy nagy kétélû fejszével, pöröllyel, féltéglával, bármivel ami kemény és ami fájni tud! Persze nem teszem, hiszen joga van aludni.
Hm... szerintem ez a zaj valami õsi ösztönt piszkál, azért vagyunk így páran akik nem tudnak ilyenkor aludni. Talán a kardfogú tigris, a barlangi oroszlán vagy a kõkori anyós morgó torokhangjának vagy támadás elõtti horkantásainak a frekvenciái ezek és riadóztatnak, így leszünk egyre éberebbek?

Aztán meg: amíg ébren tart, addig is rá tudok gondolni, arra a lányra. Hiszen rövid az élet...

Ja, szmájli: :)

Gondolatfolyam

Vékony jégen halk léptek.
Roppanó hó.
Dráma: farkasnyom keresztezte a nyúlét.
Kicsi öreg falvak, ódon romok, õsi templomok, halkan kanyargó füst.
Ha az orvosod mondja akkor a vodka nem árthat.
A pingvinek elárasztották a hallt, a folyosókat, kettõt az ágyamból dobtam ki, a harmadik elbújt a párnám mögé.
Alkonyodik.


-

A hegyekben nem olvad, gyönyörûségesek a fák és a bokrok ágai.
Ma vadászokba szaladtunk, lekaptam a menekülõ rókát, aztán a csaholó vadászkutyát.
Megtudtam hogy a füstölt halat csak vodkával szabad.

Este négy pingvin várt a hallban, egy a szobámban.


Altató:

2010. február 15., hétfő

Grúzia

Egész éjszaka havazott.
Sőt egész nap.
Meginvitáltak egy kis falusi házba.
86 éves volt az öregúr és nagyon részeg.
Össze-vissza csókolt, nyálasan és borostásan.
Az asztalon egy tyúk mászkált.
Vodkát kellett inni (csurig töltött decis pohár).
Aztán megmutatta a Sztálin képét a falon.
Maga Sztálin adta neki, mert versenybirkózó volt az öregúr hajdanán.
És még hozott vodkát(csurig töltött decis pohár, mintha nem lenne holnap).
Este pingvint láttam a hallban.







2010. február 10., szerda

Naplóféle

Kis késéssel indult Ferihegyről a török gép, de egyáltalán nem zavart mivel tudtam hogy több mint hat órát kell majd várnom Isztambulban, na és a felszolgált kaja feledtette még ezt az apróságot is. Két órás sincs az út és mégis, vegyes saláta sajttal mint előétel, aztán csirke vagy marha közül lehetett választani. Én a marhára szavaztam és a rizs, valamint párolt zöldségek mellet mit találtam? Hát egy marha fasírtot ami kebab arrafelé és egy grillezett csirkemell filét. Gondolom aki csirkét kért annak fordítva rakták a "tányérjára". Aztán akadt még ott süti, valamint krémsajt és vaj is a péksütemények és a kekszek között.
A MALEV két harapásos hideg szendvicse a két és fél órás úton Londonig igen csak lepkefing méretűre zsugorodik, már ha összemérjük az etetés szintjét. Persze nem ezért repülök hanem azért mert muszáj, na de mégis...

Isztambulban a szokásos bolondokháza fogadott, most japánokkal és indiaiakkal volt tele a tranzit, és pár mongol képű kínaival. Vagy mongollal :)
Pesten én barom összevásároltam magam baromiszar (és baromidrága) szendvicsekkel, így aztán nem sok dolgom akadt, hallgattam a körülöttem ücsörgő japán néniket, bácsikat és gyerekeket, és örömmel konstatáltam hogy megértem amikor azt mondják: arigato :)

Tizenegy után indultunk Tbiliszi felé és az eseménytelen két óra gyorsan eltelt, mert megint etetést rendezett a Türk Hava Yollari, amolyan utóvacsora gyanánt. Leszálltunk és a csarnok felé guruló gép ablakán túl a 10 centis hóval borított kietlen tájat figyeltem szórakozottan hiszen ismerősnek tűnt, mivel a google earth-ön már nézegettem, ugyanis a nemzetközi repülőtér is beleeseik a kutatási területbe, egyik geofonvonalunk épp hosszában halad majd végig a fő kifutón. Feltéve ha hagyják :)

Végre nem kellett beléptető papírt tölteni, nem kellett várni amíg a tiszt bepötyögi a számítógépbe az adataim, nem kellett vámpapírt kitölteni és sorba állni pecsételésre, és nem turkáltak a bőröndömben (bár most nem is hoztam műpuncit :)). A feketeszemű hölgy átlapozta háromszor az útlevelem, gondolom kereste egy esetleges korábbi látogatás nyomát, végül benyomta a bélyegzőt az Emirátus pecsétje mellé, rám mosolygott és azt mondta: welcome in Georgia.

A cuccom is megérkezett, semmiféle zöld meg piros folyosót nem láttam, sem vámost, csak a kijáratot. Igaz, két nyelven is kiírták hogy aki címkét talál a csomagján az jelentkezzen a fináncoknál, ez amolyan becsületkasszás dolognak tűnt számomra, de az enyémen nem láttam semmit így rávigyorogtam a kis emberre aki kezében a céges táblával már nagyon várhatott, mert felkapta a bőröndöm és már iszkirizett is a dög nagy Land Cruiser felé.

Hajnali négy óra volt és a külső hőmérő szerint mínusz három fok. A húsz perces úton meglepően sok orosz szó előkerült a feledés homályából, így hát "beszélgettünk" a hotelig. Itt lesz lakóhelyünk és irodánk a következő fél évben, mert a társaság kibérelte az egész most épült új szállodát (na jó, inkább panziót) szőröstől-bőröstől, konyhástól, takarítóstól. Egyetlen szépséghibája a dolognak csak az hogy ketten lakjuk a szobát, legalábbis az átfedés ideje alatt, és Charlie a máltai medve úgy horkol hogy egy közepes méretű gőzfűrész összes kéménye lekonyulna szégyenében, ha volna neki olyan.
De hát ez van, nem akarom hogy más boldogítsa az öregurat, inkább fülhallgató föl és hadd szóljon a Zeppelin: alszunk :D


2010. január 26., kedd

vers

gyilkos idõ
lassíts le
amíg a sötétség
vagy Jézus
vagy ember
magával visz
hogy formálja
azt amit lehet, vagy azt amit nem
vagy



szeretkezzünk
mert:

Férfiasan

Hogy fehérpecsenyéből tengeri só, olaj, chilipor és grill fűszerkeverék hozzáadással majd hevítéssel (alufólia alatt) hogyan keletkezik brikett azt nem tudom, mert arról a kémia óráról, amelyiken ezt tanultuk, én hiányoztam. De hogy az íze tűrhető, azt érzem.
És még akadt hozzá kis rozé tegnapról, azzal pedig egészen kitűnő! :)


Dance!

Ha

megölsz egy élõlényt, halála után hasonlatossá válik hozzád és felveszi egynémely jellemzõ tulajdonságodat.
Légyre lebontva ez annyit tesz, hogy akárcsak te, õ sem száll többé a krumplipürére.

Na most ha az a mondás is igaz hog yaz vagy amit megeszel, akkor én most egy szép kerek, ropogósan barna héjjú cipó vagyok forró tárkonyos vaddisznó ragu levessel töltve, snájdig olvasztott sajtos kerek cipódarabkával és valami zöld díszítéssel a fejemen.



És most:

cím nélkül

Romlott, keserû hallé, kb. fél óra után már jöttek a tünetek, sutty neki egy adag mézes körtepálinka, neszeazanyád! Nem szeretem pedig, de most népigyógyászati tevékenység esete forog fenn és ilyenkor minden megengedett, mint a szerelemben vagy a háborúban.
Érzem hogy harcolnak ott lent, persze nem nagyon figyelek rájuk bár a korábban befalt istentelenül elsózott sparos májas hurka nem tudom még hogy melyik oldalra áll.
És most csehül a Lady karneval szól a Sztár FM-en... édes emlék, felér egy ráolvasással :D

Emlék

Ma amikor a kialvatlanságtól fáradtan 428km levezetése után boldog érzésekkel és istentelenül finom malacságokkal eltelve ajándékkal a tarsolyomban az alvásáteséses pillanatok egyre gyakoribb megjelenése (ez az az állapot amikor nézel és látsz de már semmit nem jelentenek a tárgyak mert úgy érzed hogy Te állsz és a szürke szalagkorlát suhan 160-nal mögéd balról, az autók piros varázspontjai kissé (relatívitás, ugye Einstein?) lassabban jobbról, néha karcsú ívû hidak érkeznek magasan feletted, de mindez semmit nem jelent számodra már hiszen Te állsz, hadd menjenek ezek a dolgok a maguk útján, úgysem hatnak rád, csak mozgóképek a láthatatlan táj palettáján, na akkor elég egy másodperc tört része ahhoz hogy a szervezeted azt mondja, francba az egésszel, láttuk már eleget, aludjunk) miatt lekanyarodtam egy parkolóba, hátradöntötem az ülést, fejem alatt a bõrdzsekim puha bélése lett a párnám és elaludtam.
Álmomban beszélgettem valakivel és amikor felébredtem, akkor egy szó lebegett körülöttem: szeretkezzünk*.
Kurva Vonnegut!


*Nem pontos: helyesebb vagy megfelelõbb a szeretni akarlak szeretkezésszerûen hogy Neked jó legyen lenne, de ezen a bolygón ilyesmi nem létezik.



Így:

-

Szeretkezésszagú kávéscsészék fehér mélyén kihûlt csillogó sötét foltban keresd -

Nem ma

Rengeteg embert foglalkoztat a világegyetem keletkezése, a rákkutatás vagy a cserebogarak nemi élete. Én boldog lennék ha tudnám a választ arra a kérdésre, hogy miért mindig akkor csöppen le az ember orra, amikor nincs nála papírzsebkendõ?
Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben miközben az alkonyat egyre sűrűsödõ félhomályában ballagtam a kutyám után a mezõn. A köd körbevett, beburkolt bennünket és ezért csak 10-15 méterre lehetett ellátni, Dönci



(aki egyébként a kutyabõr szerint Kliff van Kontra) olvasta a tájba rejtett meséskönyvet, én halkan lépdeltem, mert a vadonban csak úgy szabad, és éreztem azt, hogy 1432 apró, a ködbõl kivált vízcsepp ring a hajamon.
Csend volt, béke és a fű illata...