UJ

Frankfurtból indult a gép és megdobogtatta a szívem az alattunk kanyargó Tisza. Kerestem egy helyet, egy jelet, de biztosan a másik oldalon vonult el és maradt lassan mögöttünk, hogy magával vigye mindenem.
A felhőket néztem, várakat, falakat, puha bolyhos paplanokat láttam és közéjük feküdtem, kezem a fejem alatt párnaként és néztem a kék eget, azt a kéket amilyet csak 10ezer méter felett láthatsz és tudod, hogy mögötte már a fekete űr, a semmi, a minden tanyáz.
felhő
Törökországban a Van tó mellett húztunk el, egy tó amely van, és a neve Van. Mint az Esőemberben a ki kezd? Ki... csak teljesen más.

Irakban homokvihar fogadott bennünket, a sivatag nem is látszott csak a sárgásbarna kavargás és ahogy bedőlt majd süllyedni kezdett a gép arra gondoltam, hogy mit érezhet most a hajtómű ahogy hatalmas adagokban szívja be ezt a sűrű masszát.
Spirálisan ereszkedtünk és lassan előtűnt a város, meglepően új hatsávos utakkal, rendezett házsorokkal (és a szokásos kockák mellett francia tetős városrészekkel), és egy hatalmas most épülő -szerintem játszó- parkkal, amelyben jól látszott az óriáskerék. Meglepődtem hogy egyetlen karcsú tornyot sem látok, hiányoztak az arab világban megszokott minaretek amelyek teleszurkálják az eget, esténként pedig zöld füzérekkel megvilágítva uralják az éjszakát. Aztán beugrott, hogy ez Kurdisztán és a kurdok nem szeretik ha arabnak nézi őket az ember, na de mégis, imához akkor hogyan?
Ezek a kérdések úsztak lassan keresztül rajtam, miközben a kerekek a betonon nyikkantak és rázkódva, lassulva újra összekötöttek bennünket a Földdel, hogy együtt forogjunk tovább egyfajta lassú táncban.

Erbil.
Egyetlen kifutópálya gurulóutak nélkül, így aztán a pálya végén megfordult a gép és visszadöcögött, majd lekanyarodott jobbra a parkolóhoz, ahonnan légkondis buszokkal megtettük azt az 50 métert a modern, de apró csarnokig a 34 fokban.
Csak egy kis osztrák gép árválkodott mellettünk a betonon, a piros uniformisos szöszi az ajtóból integetett nekünk, utasokra vártak.
A csarnokban a vízumos ablak felé vettem az irányt, de kellemes meglepetéssel fogadtam azt, hogy nem kell vízum, pedig otthon a reptéren azt mondták. Az útlevélkezelés simán ment, a vámosok mosolyogva intettek hogy tovább, és már ott álltam a kampós orrú, ugyancsak mosolygó Muhaned előtt, aki Charleshoz kalauzolt, hogy várjunk, mert még egy ember hiányzott.
Charles Kanadából érkezett, neki is az első útja ez, és mint megtudtam, stressz oldó küldetésben utazik.
Azért jött hogy beszélgessen az emberekkel, segítsen feldolgozni a traumát amely a múlt hét eseményei miatt a csoport dolgozóit érintette.
A szálloda amelyben laktak kigyulladt, a mi csapatunkból tíz embernek sikerült kimenekülnie, de nyolcan meghaltak.
Barátok, ismerősök, kollégák.
Este még együtt... másnap már...

Este még együtt... másnap már...
Torokszorító.