4 óra, megérkezik a menetrendszerű északi szél és fütyül, visít, kasztanyettázik, ehhez most az északra néző ablakom keretének alsó részét használja, de néha úgy felerősödik, hogy csak üvölteni is képes.
Mindehhez vakító kék ég és ragyogó napsütés asszisztálnak.
Aztán ha kimegyek a folyosóra, akkor látom a leszálló gépeket a nemzetközi reptéren.
Újabban egyre többször megyek ki...
Vacsora a szokásos három centi vastag fűszeresen sütött csontos karaj, ma sült krumplival, uborkával, sajttal, sonkával, ananászlével.
Kutyulok egy light green teát a szamovárnál és feljövök ide, hallgatni a szelet.
A szél hangjait.
A csend hangjait.
A semmi hangjait.
A semmiből lepattanó hangszikrákat.
Vagy hangpihéket?
Ahogy a forró tea gőzölgő, átsejlő, lassan hajladozó illatcsíkjai...
És egy dal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése