Tbiliszi... most értünk vissza a hotelba, nyolc óra elmúlt, sötétben kanyarogtunk régi utcákon hogy a Sheratonból visszataláljunk a kivezetõ hatsávosra. Grúz konyakot kértem, ne szomorkodjon a kóla és én sem, ha már egyszer a dokim azt mondta hogy preventív legyek. Vagy a vodka. Vagy... na jó, a konyak. Kaptátok már úgy hogy felmelegítették? A hatalmas konyakos pohár alján aranymogyoróolajcseresznyebarnán ringott mint lassú léptû menyasszonyok földig érõ ünnepélyes ruhájának alsó csipkéje, és micsoda nehéz, finom hordóban érlelt édes aszú illata szált fel forrón és súlyosan, szinte nem is akartam meginni csak tartani és beszívni azt a csodát, de aztán felhajtottam és szétáradt bennem a gyönyörûség.
A szûk utcák kátyúiban döcögtünk és billegtünk a lépésben osonó Toyotával, hideg csipkefüggönyök mögött mélybarna díszesen faragott míves bútorok és hatalmas keresztek meg szentképek között, míg végül kiértünk a fõútra. Közben arra gondoltam hogy Alex itt járta az utcákat éhesen, céltalanul, akkor már több mint fél éve munka és remény nélkül ahol most az átlagfizetés ötszöröséért autózik, és még arra is hogy az öröm vagy a fájdalom könnyei sósabbak a felesége arcán amikor megkérdezi tõle: Alex, merre jártál? Megint a koldusoknak adtál pénzt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Hm? :)