Míg az angolai dzsungel szélén a mocsarat tapostuk, végig ezt dúdoltam.
Végülis csak 38 fok volt.
Hogy honnan jött, nem tudom.
Mármint a dal, a meleget a nap nevű gázgömb szolgáltatta, nagyvonalúan elégetve vagy 600 millió tonna hidrogént.
Másodpercenként.
Azért ez már valami, nem?
Elszámolunk 10-ig, és 6 milliárd tonna - nem kiló, tonna! - huss!
Persze számunkra ez ugyanúgy felfoghatatlan, mint az, hogy mennyi pénz lenne 6 milliárd jó magyar tugrik.
(Amíg ezt az előző mondatot hangosan, tagoltan elolvassuk, kb. 8-9 másodperc telik el, vagyis 4.8 - 5.4 milliárd hidrogén ég héliummá.)
(Pfff... az előzőhöz már 12 másodperc kell!)
A lényeg: fogynak a napok, már csak egy hét és vééééééééééégre megrohamozhatom brüsszelt, stílszerűen a Brussel Airlines-szal, igaz, előbb lesz egy másfél órás nihil Kinshasában.
Ennek örömére, valamint egyfajta karácsonyi búcsúebéd gyanánt felkerestük kedvenc helyünket, és naná, hogy megint steak volt a menü, saját magunk által sütve.
Indulás előtt a táborból még úgy tűnt, hogy esőre számíthatunk.
De elfújta mind a szél.
A szomszédok is serényen tolták az ipart:
Az utolsó falatok...
Az esték pedig itt, vagyis az alkonyatok, nyugat felé nézve - többnyire - szépségesek:
Hát akkor hadd szóljon!