The Thin Red Line

Private Witt:
- Do you ever feel lonely?
First Sgt. Edward Welsh:
- Only around people.


Jó könyv... nem könnyű mozi...

Aludjak nyugodtan, nézett rám a sofőr ahogy kifelé araszoltunk Erbil soksávosán Suli felé. Csodaszép idő, lehúzott ablak, kényelmes ülés, újautó illat. A Dodge az övé, nem kérdeztem miből vagy hogyan, de rengetegen vannak akik Szaddam után visszajöttek, ki Kanadából, ki Norvégiából, innen és onnan, hogy itthon kezdjenek valamit a megtakarításukkal.
Bennem még a tegnap esti filmből pörögtek-forogtak jelenetek, ízlelgettem őket, gondolatfolyamselyemszálak (arany) szálltak lassú, hullámzó mozgással tova, elmerengtem...
Azért kezemben lógott a kamera hogy ha esetleg belefutunk valami érdekesbe akkor azt megörökítsem, de olyan tájakon haladtunk amelyek nem a szemnek, inkább a léleknek jelentettek csodát, ilyen esetben mit kezdjen az ember egy fényképezőgéppel?
Aztán eszembe jutott a nap legfontosabb dolga -jaj dehogy a geodéziai cucc!-, Sulaimania-ban felkeresni a MaDonal-t. A története -mint megtudtam- az, hogy nem engedtek McDonald's- et nyitni Irakban, erre a jóember megcsinálta maga. Amikor pedzegetni kezdtem hogy oda aztán feltétlen el kell jutnunk, sofőröm tört angolsággal elmagyarázta hogy van, persze, de nem Suliban hanem Erbilben. Óóóóóafrancba!!! No nem baj gondoltam, majd visszafelé útba ejtjük, és folytattam az útmenti mindenségben való gyönyörködést, amit csak a tankolás szakított meg:

Hamarosan elértük Dukhant, kellemes kirándulóhely a sebes folyású széles folyóval. Az út és a part közötti fák árnyékában kocsibeállókat alakítottak ki, itt ingyé lehet kempingezni, csodás! Ezt a várost egyébként a vörös seggű ördög tudja csak hogy miért, de mindig keverem Dohukkal, ami jóval nyugatabbra terül el ugye.
Végre ráfordulhattunk a Suliba vivő útra:

Persze még közel egy órán át elmélkedhettem, és úgy elbambultam hogy az egyik felüljáróra aggatott húsz méter széles tacepaót nem tudtam lefotózni, későn kapcsoltam hogy a népek itten engem vártak! Azért emlékszem ám a szövegre:
"You are the light in our world"
Kedves, nem? :)
Aztán még valami eszembe jutott, ez 2010 óta nem hagy nyugodni. Akkor pillantottam meg először, na most kiderül az igazság, gondoltam, és igen! Ott volt! Ugyanúgy...

Hm... most sem tudok másra gondolni, mint hogy a piros csúszda a bátraknak készült: nem ám csak siklani és lágyan, puhán taccs, bele a vízbe... Nem! Szárazon, keményen BUMM, oda a földnek, azanyád! Itt eldől ki a nagyobb svihák! Vagy valami ilyesmi:)
Csorogtunk a nem túl sűrű forgalommal, és amikor lekanyarodtunk a régi táborhely felé vivő útra, hirtelen megakadt a szemem a dubai vitorlán. Na jó, annak egy elég gyenge másán, de azért...

Még egy órányi út várt ránk, viszont kezdett gyanús lenni a táj... figyeltem mindent... ott az a csipkés hegyvonulat, az a benzinkút... azt ismerem!

És amikor a sofőröm a kérdésemre rábólintott, igen, ott lesz majd a check point, nem messze a kanyar mögött, akkor már tudtam: itt kezdtem dolgozni 2010-ben. Ééééés igen, a katonai ellenőrző pont után ott a kis balkanyar, minden reggel itt vártak az aknakutatók, megálltunk mellettük, teáztunk, megbeszéltük ma merre és hogyan, aztán elindultunk...És ahogy tovább gurultunk a piszkosfehér kőtörmelékkel javított úton, szinte láttam magam ahogy gyalogolok a júliusi 50 fokban, kezemben a garmin és keresem a vízkutakat, átereszeket, csöveket a közelben, mert erre az útra terveztük rá az egyik vonalunkat. És igen, ott balra közvetlen az út mellett az a meredek domb, innen nem látszik, de tudom hogy temető van a tetején... Aztán kerestem a keresztvonalak nyomait, de nem sikerült észrevenni azt, hogy négy éve hol dolgozott a dózer. Ez azért elégedettséggel töltött el, rendberaktunk magunk mögött mindent.
Hamarosan elfordultunk jobbra, felfelé kapaszkodtunk, mint kiderült ide települt a mérésünk után a mélyfúrás és a mára már elhagyott telephelyükön őrizzük a felszerelésünk egy részét:

Két-három őr somfordált elő a kapu mellett álló kis épületből, mosolyogtak, váltottak pár szót a sofőrrel, beengedtek minket a dupla kerítés mögé, elvégre az a mi területünk, ők csak őrzik. Gyors telefon ment Jayanak az indonéz geodétának, amikor megláttam mennyi konténer sorakozik a placcon, útmutatása alapján simán megtaláltam azt az egyet amely a geodézia cuccait tárolja. Luira emlékezve beraktuk a kocsiba a két Trimble munkaállomást és egy Leica 1200-as készletet, pár prizmarudat, prizmát és már fordultunk is ki a kapun.
No most tényleg lehunytam a szemem és ott moziztam tovább, japán és amerikai katonák között... a dombtetőn... a csata után...
Erbil előtt ébredtem, épp a kedvenc táblám közeledett, rajta ugye a repülőtér, és a Salahaddin nevű város. Na oda el szeretnék jutni. Nem tudom miért, de ha így érzem akkor annak oka van :)

Elhúztunk egy mecset mellett:

Majd jött az egyik mall a sok közül (aki megfejti mit kell tenni az 50 dollárral hogy kapjunk 5-öt, az jelentkezhet nálam egy baráti vállon veregetésre :)):

No és itt jött a kardinális kérdés:
- Akkor merre is van az a meki?
- Azt nem tudom, meg kell kérdezni Hama-t.
(Óbaszod... pfff)
Ezen ne múljon, nosza beugrottunk az irodába, aztán ott is maradtunk... kiderült hogy mégiscsak Suliban van az a híresnevezetes...

Ééééés tessék! Hogy a kesely pohassza meg az ángyélusukat, igen is ott van a MaDonal! Itt a proof, klikk!


Akkor hát, zene:

Murphy él és balalajkázi tanul

Ehhez az idegeimet használná mint húrokat, de edzett vagyok és csak vigyorgok :)

De kezdjük az elején. Kibányásztam a céges laptopot a raktárnak használt szobából, ahova fél éve a két kutatócsoport beömlesztett minden apróságot. Elvileg az enyém fekete, de odáig egyelőre nem sikerült leásni. Valami cizellált lélek kell legyen az, aki ezt megálmodta:

Még jó hogy nem rózsaszín a hordtáskája, bár az is igaz, hogy ettől kicombosodna Irodai Gizike, mert több mint 7 kilós a kicsike (hopp, ez rímel, mindjárt reppelek, heee! :)). Szerencsére kinyitva barátságosabbak a színek, bár a Win7 számomra már olyan mértékben idegen hogy néha megtorpanok a "mit is akarok és hogyan találom meg" folyamán:

A következő lépést a plotter jelentette, merugye itt a népek rögtön térképet akarnak. Rosszmájú lennék ha egyszer egy burda szabásmintát adnék nekik oszt tájékozóggyatok? Mint valamelyik régi sándorgyörgyös(?) kandi kamerában, ahol pestieknek játszotta a turistát egy ilyen szabásmintával a kezében, és érdeklődött hogy merre is van az opera vagy mi. És volt aki megtalálta a 11-es villamost rajta :))
No de a plotter a régi telephelyen maradt, irány tehát a villa, ahol két hónapot töltöttem. Erbil hozta a formáját, autók egymás hegyén-hátán, minden zúg, csörömpöl, pöfög, pufog, brummog, mekeg, de legfőképp dudál. Vagy mekeg.
A városból kiérve jobbra-balra búzaföldek húzódnak, nagy része már sárgulóban ami jó nekünk, mert a mérés 3D (három dimenziós) lesz és a geometria szerint 300mx300m-es mátrix mentén haladnak a geofon, illetve vibró vonalak. A geofonok északról délre (300m-es közökkel ugye), a vibrók pedig erre merőlegesen nyugatról keletre (szintén 300m-es közökkel). Persze egy geofonvonal hivatalos neve receiver line, a vibróé pedig source line, vagyis egyik a forrás(vonal), a másik pedig a vevő (vonal), de ennek így nem sok értelme van, inkább koktélozzunk. Vagy sörözzünk, ha az előbbi buzis :))
Naszóval azokon a nyomvonalakon számtalan kocsi szaladgál föl-le, el tudja mindenki képzelni mi történik a szép vetéssel ha nem aratják le időben. Persze van egy erre kihegyezett részleg amely helyi erőkkel megtámogatva egyeztet a farmerekkel, de nem szép látvány akkor sem, ha kifizetjük az okozott kárt. Emlékszem még otthon egy kérges kezű bácsikára, a tanyáját körülvevő aranysárga búzamező mellett álltunk és könnybelábadt a szeme amikor az első kábeles kocsi lassan begördült a szinte érett kalászok közé. Csak pár napot kellett volna várnunk... nem lehetett...
Gurulunk tovább, az út mentén hatalmas halmokban tornyosulnak a szép és nagy, hosszanti csíkozású dinnyék. Néhány mutatónak felvágva, gyönyörűsötétvörös belső, azannya, itt a szezon! A katonai ellenőrző pontnál szinte senki, kifelé nem is állítottak meg bennünket, csak bágyadtan intett a katona. A túloldalon sem láttunk hosszú sort, mi a fene...
Aztán eszembe jutott hogy rendrakás folyik, több méter mély és széles árkot húznak mintegy határként hogy elválassza a kurd területet az arabtól. Múlt év októberében már beleszaladt a csapat ebbe az akadályba, akkor kezdték a munkákat, nem sokkal az öngyilkos merényletek napja után. Mára már -Andy beszámolója alapján, mivel ő már kóválygott 2-3 napot egy Garminnal a területen- eléggé előrehaladott a dolog és a kutatási területet is átszeli a "határ". Elképzelhető hát hogy az arabok nem utaznak mostanában annyit és ezért a nyugi? Vagy a választások miatt? Majd kiderül...
Kalakot elérve először a vidámp az éttermeket ellenőriztem le, jóvan, mindegyik nyitva, a halas, a kebabos, a pizzás, aztán a vidámpark nagy óriáskerekéről megállapítottam hogy még mindig nem üzemel. A folyó pedig felduzzadt, kitölti a medret és zúgva hömpölyög, olvadás van a hegyekben, mi is 32 fokot mértünk.
Bekanyarodunk a jól ismert földútra, majd ott toporgunk a kaput helyettesítő vontató heveder előtt, lövök pár fotót a parkoló vibrátorokról amíg az őr kijön hogy szabaddá tegye az utat:

Begurulunk, kinyitjuk a konténert, naná hogy itt is bányászni kell, de a srácok dolgoznak rajta, közben felrúgnak valami műanyag bödönt, szürke granulátum ömlik a padlóra. A miazördögezre tétova angollal jön a válasz, valami amit vízbe kell rakni. Hm, gondolom magamban festék? De az por kellene hogy legyen. Elrakom valahova hátra a gondolatot, de csak fél percre, mivel hirtelen megérzem a hypó jellegzetes szagát és azonnal értelmet kap a "vízbe kell rakni" dolog. Már pucolok is onnan, úgy a fénysebesség ötszörösével (annyival nem is lehet? tééényleg? mesélj még! ehh, tudomány... :))).
Aztán még kis csit-cset az őrrel, bekapunk egy vizet és indulunk vissza. Az ellenőrzőpontnál most is rövid a sor, előttünk valami taxinak nevezett kisautó araszol. Meg is jegyezzük hogy taxi, jaaaa, épp annak való a mérete alapján. Mondjuk aprajafalván:

A katonáknak sem tetszik, félreállítják, négy huszonéves száll ki belőle. Az útlevelem látva a bajszos vitéz magyarázni kezd, a sofőrünk vigyorogva fordítja: azt kérdezi hogy van-e Magyarországon jó bor? Na erre mit mondjak? Nem vagyok boros, igaz hogy rendes reggelim volt egyidőben a tokaji pickszalámival, de hát ez a szeizmikánál megszokott dolog. Mondd meg neki hogy van bizony jó bor, de én azt nem ismerem annyira. Jött a következő kérdés, a sofőr mégjobban vigyorog:
- Most azt kérdezi hogy és a whiskey-vel mi a helyzet.
- Hohó, az van - jön kapásból a válasz felidézve Lui 54 fokos sárrétudvari ágyas nemes szilváját- otthon csináljuk!
Úgy tűnik emberünk ezzel kielégítette kíváncsiságát, pedig már készültem a válasszal a birkánk van-e kérdésre.
Az irodában összeállítottuk a cuccot, és nekiláttam a térképeknek, egyszerre három félét kellett szerkeszteni, mindegyik más infót hordozott. Közben bekukkantottam a konyhára is, juhééé, itten ma bbq lesz! Meglehetős izgalommal ültem végig a következő órákat míg aztán megtörtént a csoda. Ebből itten:

valamiféle módon -annyit tudok hogy faszénparázs is részt vett benne- ilyesmi kerekedett:

Most pedig most van, a népek elhúztak a meetingre ahol remélhetőleg a fritzek végre nem állnak elő semmiféle új furfanggal és a szerződés aláíródik. Akkor pedig.... na az a jövő zenéje, nyugi! :)


Addig is valami kis könnyű zene. :)

Erbil

Nézem az S4-es szenzorai közül azt, amelyik a barometrikus nyomást méri, 905-ön áll rezzenéstelenül.
Valahol egyszer azt olvastam, hogy a repülőgépeken kb. 2000m* tengerszint feletti magasságnak felel meg a beállított kabinnyomás. Nem tudom azt, hogy ez a 905 akkor most igazolja az előbbi állítást, avagy cáfolja (esetleg rossz a szenzor :)).
Ennek a beállításnak a folyománya aztán az is - ugyanott olvastam -, hogy másként érezzük az ízeket a hegyi levegő miatt, így aztán főleg a látvány lesz az, amely beindítja a nyálelválasztást akkor, amikor elénk tolják a MALÉV gépen a tarhonyás marhapörit.
Ja, hogy azt mostanság már sohatöbbé?
Hm... igaz.

Helyette ilyet kaptunk most azért, hogy másfél órán át jólnevelten ücsörögjünk a szebbik felünkön (a bort én választottam :)):

Néha azért kipillantottam a sötétbe, csak hogy meggyőződjek arról, hogy az a nagy vacak ott lóg még a szárny alatt, vagy elhagytuk valahol út közben:

Szépen a helyén maradt végig, így aztán semmi sem szolgáltatott okot arra, hogy az úri közönség visítson.
Érdekes módon az összes kiskölök is csendben letudta az utat, szóval... :)**

Aztán hajnali háromkor ott ácsorogtam a futószalag mellett, sorban húztak el a különféle táskák, bőröndök, zsákok, csak az enyémet nem láttam sehol. Egyszer jött egy hasonló, el is kaptam, körbeszaglásztam, de valahogy nem tetszett, hagytam továbbmenni.
Aztán felbukkant mégegyszer... no mondom, véletlenek nincsenek, ennek is oka van és tényleg: ott szerepelt a kis címkén a nevem. A bambulást betudtam a jet lag-nek*** ;)

Kint 22 fok és a semmi fogadott, sofőrünk ugyanis nem tűnt föl, bár emailben elrendezettnek tűnt a dolog.
Csörgettem.
Semmi.
Megint csörgettem.
Semmi.
Fasza! Nincs is jobb annál, mint állni valami ismeretlen ország ismeretlen repterén, ahonnan el kellene jutni valahová (persze a címet sem tudtam, csak úgy nagyjából azt, hogy merre kell menni)
No akkor nézzünk taxi után, de a diszpancser azt mondta hogy vagy lesz, vagy nem lesz, ami ugye arábiában annyit tesz hogy vagy lesz, vagy nem lesz. Már nézegettem a padokat, hogy reggelig hol tudnék megszunnyadni, amikor csörgött a telefonom és a sofőr nagyálmosan jelezte, hogy hűdevidám és 50 percen belül itt lesz.
Persze nem lett itt, mert közben sikerült elérnem a főnökét, aki szerint taxit kértek nekem.
Aham, csak elfelejtették ezt a tényt a taxi társasággal közölni, no és velem is.
Erre mondaná Vonnegut megint csak azt, hogy így megy ez, és mennyire igaza lenne.
Megint...

Mindenesetre amikor újra megkörnyékeztem az autóosztó embert és átadtam neki a telefont, azt nem tudom hogy miről beszélgettek, de került taxi.
Ezt azért szeretem itt: minden elintéződik vagy így, vagy úgy!

Épp 4-et ütött az óra, amikor kiugrottam a kocsiból a cuccaimmal és sikerült bekommandóznom magam a villába a rejtett madzag meghúzásával nyíló kapun keresztül. Ezáltal nem kellett felcsörgetnem szeretett főnökömet, aki - mint aznap még kiderült - a fő ludas volt abban, hogy senki nem tudott az érkezésemről. Ugyanis megkapta az emailt a dubai irodától időpontokkal, járatszámmal és a kéréssel, hogy valaki várjon rám a reptéren, csak épp elfelejtette az infót továbbadni.

Aztán már csak ágyat kellett találnom, de üres nem akadt, sőt az emeleti nappaliban a kanapén is durmolt valaki.
A földszinti tárgyalóban einstandoltam a fenti kanapé ikertestvérét, de előtte tuti eltöltöttem tíz percet az összes lámpa lekapcsolásával, mert fényárban úszott minden.
Miközben a kapcsolók után kutattam az merült fel bennem, hogy ha a cég hallott volna valamit az ungarische rezsicsökkentésről, tán még fizetésemelésre is futná nekik.
Az üvegfalon túl egy falikar csak nem akarta megadni magát, eljátszottam a gondolattal hogy leverem, vagy leköpöm az izzót és akkor nagy valószínűséggel eldurran, de letettem erről mert nem pártolom - többnyire - a fölösleges rombolást, világítson hát.
Fejemre borítottam a farmer ingem, lerúgtam a cipőm és a légkondi halk mormogását hallgatva beleájultam a mindenségbe.


Most pedig így vacsora után azon studírozok itt egymagamban - már mindenkit megkérdeztem de nincs eredmény -, hogy ez mi a fene lehet itten:

Gyümölcs lesz az - első blikkre - és van amelyikben három mag lapul, aztán olyan is akad amelyikben kettő, az előbb pedig egy nagy mag landolt a szemetesben, hiába kerestem a többit. Az íze kellemes, enyhén édes, leheletnyi fanyar beütéssel, szóval mi lehet ez?
Kardinális kérdés ám ez, így éjfél felé...
Persze...
Már megint ez a tudásizé..
Miért nem elég az, hogy finom?
Naugye****...



Zene! Csak csendben...





* Utánakutattam, kb 2100m-nek megfelelő az a légnyomás, amelyet még úgyahogy mindenki elvisel, de géptípusonként változó, próbálják lejjebb vinni és vannak kis üzleti gépek amelyeken tengerszinten érezheti magát az egyszerű - és tegyük hozzá kőgazdag - utas.
** Ez egy majdani nagymamának szólt :)
*** Még szerencse hogy csak 1 óra az időeltolódás, ha teszem azt 6, vagy mégtöbb, szerintem a repteret sem találom meg :)
**** Megfejtődött! Kis segítséggel: a neve japán naspolya! Bezonyám! :)

Ma

Hadd szóljon
- amíg repülünk a Türk Hava Yollari Airbus Jet gépével-
Erbil felé

valami régi...
jóóóóóóó!!! :)





(Nem kérdés volt ám :))

Valami

Lassan mozdul... Iraq lesz a vége, innen nézve most nagyon olyannak tűnik :)
Addig is, légy ma gyerek és játssz megint velem:

... éééééés mééééég:
zene!


<

(mármint az idióta reklám után :))

Back to the future

Van énnekem egy kedves barátom, még Marokkóban ismerkedtünk meg.
Ültünk Akhfenir egyik kis kávézójának teraszán, méregerős helyi feketét kortyolgatva, gyenge szellő tette kellemessé a gyönyörű napsugaras tavaszt. Pár száz méterre az Atlanti-óceán sustorgott, ezen felül talán negyedóránként elgurult egy-egy autó a poros úton, szóval csend és nyugalom vett körül minket, igazi kávésmerengős időszak...
És akkor a helyi könyvelőnk megjegyezte, hogy a barátja, a sofőrje - Hanin - tud magyarul. Az unszolásra elmosolyodott a srác, majd kissé törve, de tisztán és érthetően azt mondta:
- Reszeges zullott naplopó.
Majdnem kiköptem a kávém :)

Mint kiderült, magyarokkal dolgozott együtt valami filmforgatáson, és a díszletépítő hazánkfiaik kioktatták a legfontosabb dolgokból. Aztán az is kiderült hogy ő csak passzióból sofőrködik, hiszen nyugodtan ücsöröghetne otthon az úszómedencés villájában hideg sört kortyolgatva, mivel a mozinál (helyesebben a filmiparnak) dolgozik nem kevés pénzért, mint különleges effektekért felelős szupervigyor.
Az ugye (nem) köztudott, hogy Marokkóban található vagy 4-5 nagy stúdió, vagy mi az ördög a neve annak a helynek, ahol a filmek csinálódnak és eléggé pezsgő az élet.
Rengeteg filmhez gyártott kelléket a saját workshopjában, pálduál a Múmia egyik részéhez helikopter rotorból készített jókora "ventillátort", ami a homokot fújta mintegy viharként, vagy az Asterix katapultját is ő hozta össze, hopp, ezt lekaptam amikor ott jártunk Ouarzazate-ben:

Mostanában pedig ilyen dolgok folynak arrafelé:

Mesélt csuda történeteket, pl. az egyik James Bond((?) film forgatásakor sehogy nem akart sikerülni az a jelenet, amikor egy piactéren landol valami repülő. Persze a leszálló gépet grafikusok rajzolták oda, a szereplőknek (statisztáknak) csupán annyit kellett volna tenni, hogy adott jelre felnéznek az égre (érkezik a repülő ugye), majd veszett menekülésbe kezdenek. No ez a menekülés csak nem akart igazi menekülés lenni a rendező szerint. Már két napja próbálkoztak ezzel a rövid jelenettel de nem és nem. A népek nevetgéltek, futottak, de csak úgy lazán, órabérben...
A következő nap reggelén odatolatott egy bazinagy fekete kamion a felépített piactér bejáratához, aztán csak állt ott, némán. A népek elhelyezkedtek, tette mindenki a dolgát, pezsgett az élet a piactéren. Action! és elindult a kamera, megjött a jel, hogy namostakkor felnézni az égre, ezzel egyidőben kinyílt a kamion hátsó ajtaja és kisétált belőle egy oroszlán.
Aki esetleg nem tudná elképzelni azt, hogy milyen menekülés kezdődött, hát... az -javaslom- nézze meg a filmet, a jelenet pedig negyedóra alatt kész lett.

Dolgozott már Spielberggel, Cameronnal, Ridley Scott-tal, a karóráját DiCapriótól kapta, most pedig épp Clint Eastwoodal kocsikázik, mint tegnapi leveléből kiderül.
Hanin sosem tanult angolul, ennek ellenére tökéletesen beszél, viszont az írása az hogyismondjam... kódfejtésre szorul:

im ok i miss you so match sen may best wiches to the all family
i m in rabate wed cline estowod we hafe 2monte schouting ade we travette to tanja wed spithdre mane films we have 4monte

A lényeg: Rabatból indultak Clint Eastwoodal 2 hónapos (forgatási) helyszín keresésre (scouting, esetleg maga a forgatás, ha shooting) majd Tangierbe (helyi nevén Tanja) utaztak, ahol a Pókember film forgatódik majd 4 hónapon át.

Hát így...:)


Zene!

Ha a ma lesz a holnap tegnapja

Apró portölcséreket kavart a délutáni szél a sötétített páncélüvegen kívül. Bent csend, alig hallhatóan duruzsoló motor a háttérben, ment a légkondi. (Jó szeműek leolvashatják a poziciónkat :))

Már 14 perce indulnunk kellett volna, mivel valamiféle fennforgást jeleztek az OPF felöl, de még mindig nem érkezett be a hátsó kísérő kocsink, így hát várunk.
Dez folyamatosan telefonál, néha felénk vigyorog: biztos jele annak, hogy baj van.
Vagy lesz.

Még 20 perc eltelik, mire a lovak közé csaphatunk és amennyivel csak bírunk, irány kelet, Erbil.
Ahogy kikanyarodunk a főútra és mellettünk visszafelé kezd szaladni a táj, hirtelen belémhasít: annyira megszokott ez a vidék és lehet, hogy most látom utoljára...

A nagy ellenőrző pontnál félreállítanak, ellenőrzik a fegyvereket, minden ok, mehetünk tovább.
Negyed öt múlt, de már sötétedik, nagyon gyorsan.
Befutunk a városba, a szokásos tömeg és őrült forgalom fogad, innen már csak araszolunk, de nem számít, innen már akár gyalog is...
Telefon érkezik, hogy a steak már készül, de még van fél óránk addig, amíg minden elkészül, szóval nyugi.
Haladunk, csorgunk, elérjük a villanegyedet, pár kanyar, aztán már ott topogunk a kapuban.
Én voltam a sereghajtó, a többiek mind megérkeztek délután és most már úgy tűnik, hogy a sok vodka-narancs elsimította a beszédet és bájos mosolyt csalt az arcokra (ó de szépen körbeírtam a részeg disznókat :)).

Felszaladok a szobámba, ledobom a cuccom és csatlakozok: Absolut és narancs, ez alkotja az abszolut narancsot.
Ízlik (ez meg lekváros segg ugye :)).

Annyi steak maradt ránk, hogy nem győzzük.

Hozzá párolt zöldség kerül, fóliában összesült krumplikarikák, hagyma, gomba sárgarépa. Nyominyami az istenien pácolt óóóóóóóóóóóódejólskierültmost sztékekkel (magyarul steak), mindenki vidám, mindenki nevet, elvégre vége, most már tényleg vége.

Most pedig... 82 perc és (hoppá, az egy másik reptér, másik időben) jön értem a spécitaxi, irány a reptér one way ticket, vége a projectnek.

Aztán majd este lesz... majd éjszaka...

szilánkok, emlékek, dalok, emberek, fények, fehér és kék között

Dal:
Ötletem van, adjunk az erotikának
a lelked kérem, a tested nem kell nekem -

Film:
Tudsz hazudni miközben az igazat mondod?
Érezted már a hiányát valaminek ami pedig ott hevert előtted az asztalon?
Elő tudsz szedni valamit amiért érdemes lenne harcolni, hogy legyen elég okom arra hogy ne sétáljak ki az ajtón?

Szépség:
Ugyanazokat a hibákat követed el
újra és újra
Hát hogyan akarsz megtartani bárkit is?

Űr:
Csatlakozom a szellemvilághoz és majd a falakon és csöveken kopogtatva üzenünk, három kopp a hallod, élsz még? Egy a felelet, és ha nincs válasz... hát az nem azt jelenti hogy nincs válasz.

Virágkék levél:
Sajnálom hogy elragadott az érzés, azt hittem már annyira közel engedtél magadhoz hogy ezt nem így éled meg,
sajnos én nem látom a falakat mert számomra nem léteznek,
de nem először ér véget így...

Elmesztrolian:
Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét...
Francszencségit!!!
Az igazi nő nem másol ilyen baromságokat a falvédőről. Különben is mondtam már hogy nem a szem a lélek tükre!
A szem a lélek kútja, a lélek szépséges temetője, távolba vesző ravatalozója, messzi fénye, sosemvolt szeretője.
Még csak nem is látsz vele igazán, ha a lényegre vagy kíváncsi, akkor hunyd le a szemed, használd a gondolataid, bízd rá magad az érzéseidre és láss a bőröddel, az ujjaiddal, a hajaddal, az ajkaiddal, a nyelveddel, a szempilláddal, a testeddel, mindeneddel, de soha - érted? - soha ne a szemeddel.
Eh, -

Bóbitabóbitatáncol:
Persze, jól látod: SENKI nem mutathat utat neked
Minden kimondott szó azonnal értéktelen szemétté válik.

Ajlantaillannamnaamnamnaamanna'a:
abban a pillanatban ahogy elengeded a számodra eddig legfontosabbnak tartott dolgot, szabad vagy!
Próbáld ki.

Misztlarannahaáál:
Néha nem tudjuk mit miért teszünk
Néha tudjuk mit miért nem teszünk
hát
A tökéletes beszédben nincsen szó.
A tökéletes tettben nincs mozdulat.
Amit az okos ember tud, az közhely-

Tolatunk

Hiába énekli Cseh Tomi hogyaszongya: előre, sohase hátra... mi már szedjük föl a síneket amelyeken eddig utaztunk. Ma lebontották a fiúk az ebédlő (és reggeliző, a vacsoráról meg ne is beszéljünk ugye) sátrat:

Állófogadást tartottunk tehát a bbq körül, méretes sirloin steakek bújtak a pácban, érlelődtek, majd a faszén fölött valami mennyeivé alakultak (gondolom a manna ilyesmi lehet ott fönn, legalábbis ha szorult beléjük kis emberi érzés, illetve pontosítsunk: ha rám is gondoltak), és mellé saláták kerültek és a nan nevű apró, hótaposóra hajazó kenyérke. Nyami!

Az ápetájzerként bedobott 5 centnyi sétáló János után most érkező serital (franc tudja hogyan materializálódik ide, de mindig előkerül valami kellemesen hűvös helyről, tán a luxusfluxuskondenzátorunk generálja) feltette az i-re a pontot.
Mostan nyugvás van és jóféle blúzok szólnak a halkan forgó ventillátor alatt.
Öten maradtunk. No és a biztonságiak a szomszédban.
Ma már volt időm arra, hogy körbenézzek. Több mint két hónap telt el, pontosan 65 nap mióta beleültem ebbe a székbe amely akkor, augusztusban vadi új volt. A BMW ülése 10 év után is makulátlan:

emmegugye hát ilyen lett, ennyi idő alatt:

Ilyenkor mindig olyan szomorédes, vagy inkább keserédes egy picit a hangulat, elhalkul mindenki, lélekben már készülünk haza. Még a jelentések, összegzések, papírmunka, leltár, pakolás, firlefranc, de már megjöttek a repülőjegyek, már mindenki ismeri az utolsó napot, már mindenki tudja hogy a karneválnak vége...



Majd jön egy másik :)

Flower of...

Hajnali nyolc, She Sells Sanctuary ébreszt, Mohamed a vonal végén, nem talál szabad dózert, hogy az helyreállítsa az egyik falusi földjén a töltést. Megegyezünk abban hogy ha a jóember dollárral is beéri, kártalanítjuk.
Tusolás, hajmosás, utolsó (előtti) borotválkozás. Sivatagban mindig akkor szoktam, amikor már bök, hát ez már tegnap bökött.
Ebédlő, piritós, vaj, tea. Egyedül a nagy sátorban, a fiúk a terepen, szedik föl az összes kábelt, hiszen tegnap befejeztük a projectet.
Ennek örömére este a kedvencüket rendeltük valami étteremből: főtt birkafej és ööö... valami bél vagy nyelőcső, vagy a franc tudja milyen szerkezeti eleme a birkának, de illatos volt az hétszentség, még most is itt úszik a levegőben.
De már nem öklendezek.
Hogy képben legyünk:

Itt pedig a belső izé:

Biztosan isteni lehet, mert egymást taposták a népek azért, hogy hozzájussanak (mi pedig kifelé tapostuk egymást azért, hogy meneküljünk az illattól).
Kint a bbq mellett várt ránk a 3 centi vastag steak orgia, majonézes krumplisalátával. No és a hozzá járó serecske, borocska, baracska... ja, utóbbi az nem.
Persze nekem csak ázsványvíz (zalaiassan) jutott és egy banán, ha már sikerült előző este tönkrevágni valamivel a pocim (persze visszagondolva tudom már mi volt az*, legalábbis mindig akkor emelkedett a gyomrom úgy torokiránt, amikor rágondoltam :)).

A tegnapi kiskölykökre emlékezve, ugyan fotó ott nem sikeredett, de a két szudáni kislánnyal majdnem ott vagyunk...:

Zenével könnyebb, úgyhogyaztán ma ez szól rogyásig. Mármint:




* kb. fél kiló itteni csokiegyveleg, ami gyakorlatilag etilvanilin hegyeket, E000-E12547-ig terjedő förmedvényeket és egyéb ocsmányságokat tartalmazhatott. A szervezet meg ugye nem hülye (legalábbis az enyémre nincs panasz), kidobál minden vacakot amilyen gyorsan csak lehet.

Tampermonkey*

Tudtam hogy reggel mielőtt bepakoltunk a Patyomkin páncélosba (ja, így hívom a bazinagy golyóálló Toyotát egy ideje, én tudom hogy miért, aki szintén tudni szeretné annak sajnos fel kell túrnia a blog mélyre temetett bugyrait, avagy pokolra kell annak szállni... bár ez lehet hogy a dudásokra vonatkozik, namindegy :)), szóval amikor bepakoltunk akkor még elszaladtam a konyhára packed lunchért - ami csomagolt ebéd lenne, ha nem affektálok -, mert tudtam hogy kell, hiszen a kettes vonalra mentünk.
Ma Chris vigyázott rám, mint kiderült ő is paramedic, akárcsak Luke, szóval tudtam hogy nem lesz baj, ha baj lesz, mert képes akár agyműtétet is végrehajtani rajtam egy konzervdobozzal, nyeles fésűvel, vagy nyenyerével. Luke egyszer mesélte hogy milyen kiképzést kaptak a brit különleges erőknél. Hm... asszem állatvédők most lapozzanak...

Szóval fogtak egy disznót, merazugye hasonlít az emberre. Nem a kocsmából kitántorgókra gondolok most, mert bár azt is hasonlítják hozzá, de azt a disznó szégyenli.
Tehát a coca kapott érzéstelenítőt, aztán a kiképző úgy találomra belelőtt kettőt-hátmat. (Az SAS kecskéken gyakorolta a torok elvágását, de itt most más a cél). Tüdő, máj, vese, ilyesmi is kapott, de volt hogy az állkapcsán ment át a lövedék... És jött a feladat a srácoknak: életben tartani! Egy órát, ötöt, tizet, huszonnégyet, ameddig csak lehetséges.
Lehet megbotránkozni - bár azok lapoztak ugye? -, de harci helyzetben fellépő sérülések ellátását csak így lehet megtanulni, gyakorolni, nem valami ócska műanyag babán.
Szóval ilyen srácokkal a háta mögött nyugodtan megy ki az ember olyan helyre ahol -ahogy ők mondják- contact jöhet létre :)

Gurultunk.
Aztán lekanyarodtunk be a pusztába, és igen, ott volt a sátor, de csak a hatalmas testű piszkosszürke, rövid szőrű kutyák csaholtak és futottak mellettünk egy ideig, hiába kerestem a szememmel a gyerkőcöket. A sátor túloldalán egy nő söpörte a port, mást nem láttunk, így folytattuk az utat a folyó felé, ahol aztán ücsörögtünk fél órát a parton, a tükörsíma víz mellett, várva arra hogy az OmniSTAR műholdjáról érkező korrekció 10 centi alá vigye a vízszintes pontosságot a kontrolleren.
Csend vett körül bennünket, jobbra balra nyírt pázsitra emlékeztető fű tört elő a homokból (na jó, ez kissé barokkos túlzás), a túlsó parton, tőlünk balra, egy gyaníthatóan víztisztító épülete állt némám, a folyóból szívta a vizet, aztán megfelelő szűrés után nyomta a közeli falvakba. Legalábbis számomra annak tűnt, de nagy nagy csendbe burkolózott az is:

Folyó, a víztisztító a túloldalon, Chris, fű, bokrok és egy pirosra festett kő: az aknakutatók jelzése.

Vártunk.
Egyszer egy jó fél méteres teknős merült fel a folyó közepén, kidugta a fejét, néha a páncéljából is látszott egy ív, levegőzött kicsit, lassan sodródott az árral, majd aztán elmerült, eltűnt mintha sosem lett volna ott.
Néha rálestem a TSC3 kijelzőjére ellenőrizve a hogyisállunkot, aztán amikor okésra váltott akkor bemértük az első állandósítót a vonal végén, felraktuk a mágneses talpat a kocsi tetejére, ráugrott a GPS antenna, minden más ment be a kocsiba velünk együtt, és elindultunk a következő ellenőrizendő pont felé, ami 1154 méterre és 34 centiméterre várakozott, keletre.
Közben persze megint elhaladunk majd az arab család lakta sátor mellett, és reménykedtem hogy most már kint lesznek a lurkók. Nem voltak kint, üres volt a sátor környéke, csak a kutyák rohantak megint utánunk ahogy elkanyarodtunk északra.

És akkor megláttuk őket.
A birkákat legeltették hárman, a legkisebbek. Egyik lehetett vagy 2-3 éves, a középső olyan 3-4, de a legnagyobb sem volt több ötnél. Egy fiú középen, és két lány. Ahogy kinyitottuk az ajtót, mosolyogva szaladtak oda, elkapták az ebédes csomagot, volt abban nápolyi, keksz, csipsz, narancs, tonhal, sütemény, kóla, meg a csuda tudja mi nem.
Elrohantak a cuccal, kis mezítlábas talpak a tarlón, de visszajöttek amikor Chris hívta őket hogy készítsünk egy fotót. Mosolyogva álltak ott, mint három kis angyal, azonban a kamerát meglátva megint elszaladtak, és messziről láttuk csak ahogy körbeülik a szatyrot és sorba veszik a kincseket. Francba a golyóálló ablakkal, nem lehet leengedni és így csak csendes szemlélője voltam az eseményeknek.
Indultunk tovább, és lassan végeztünk mindennel, de még belefutottunk egy birkanyájba, amely fehérlett a sok kicsi, pár napos báránytól.

És ott volt a juhásznéni is:

Vagy bácsi?

Invitált minket teára a közeli vályogkunyhóba, de indulnunk kellett, mert valami gond lett Basil kontrollerén és nem tudta folytatni a munkát.
No és keletről erősen közeledett a dél is, amikor ugye csatlakozásunk lesz a 12 órai sültcsirkével.
És salátával.





Most pedig egy altató, vagy mi!




*Nem jutott semmi eszembe, és akkor a krómon feljött az oldal és azt mondta: A tampermonkey frissíti az addonokat.
Hát így :)

500th

Elvileg ez az ötszázadik bejegyzés, hurrá!
(Úgy értem: naés?! :)

Nem sok történés történt az utóbbi napokban, akár azt is mondhatnánk: szerencsére. Az egyik legfontosabb ezek közül (no ezen is lemérhető a történések súlya) az a bizonyosság, hogy igenis el lehet kapni a kis rohadékokat, mármint azokat az apró UFO-kat, amelyek össze-vissza marják az ember kezét, lábát. A kép elég vacak, telefonos, este készült, blablabla, de azért látszik a mérete a kis dögnek. Hiába kicsi, az most nem enyhítő körülmény, simán beleesik az "öljünk meg minden rohadékot"* kategóriába:

Az arányok szemléltetésére melléraktam a tollam. Nem tudom ez a kis dög mit művel de nagyon ritkán érezhető a csípés maga, ellenben utána perceken belül felhólyagosodik a bőr, épp úgy mint egy rendes, jólnevelt, templombajáró szúnyogcsípés során, ellenben nem múlik el negyed óra alatt (mint egy rendes, jólnevelt, templombajáró szúnyogcsípés), helyette napokig viszkető piros folt marad a bőrünkön.
Közben aki keres talál alapon rábukkantam mi is ez az istenverése és hát... elég annyit tudni hogy a hímek virágporon élnek (ó, de csodás, hát nem?), a nőstények pedig vért szívnak (ó, mily nem meglepő :)).
Akit tudásszomj ösztönöz, annak uccu és klikk ide.
Perverzek rákereshetnek a "black fly bites" szavakra a képek fül alatt, brrrrr.... :)

Persze történt azért jó dolog is, itt van mindjárt az utolsó bbq night ahol a hamburger készítés művészetében történő mélyre merülés aktualizálódott, mint téma. Igaz hogy rendes hambizsömlét lehetetlenség itt Kalakban és környékén föllelni, de a bagett is megtette. Ezt ellensúlyozandó a húspogácsa a felhalmozódott bélszínből sütődött, mert ugye illik felhasználnunk a husit, mielőtt lelépünk és akkor már -ahogy a régi (nem)dakota közmondás tartja- inkább pocsékba, mint kárba.
Isteni mozarella is sütődött (ez milyen ütődött egy szó) a rácson, parázs fölött, aranyló színe bearanyozta az aranyló estét és hozzá aranyló serital járt, majd később aranyló whiskey került a poharakba:

(No azért ennyire nem aranylott semmi, de hát a telefonos fotó... nomindegy. Oh, a képen Andy a project manager látható amint épp a bucimba pakolja a frissensültet, jobbra Urosból tűnik fel egy részlet, ő a könyvelőnk, a háttérben pedig az egyik szakácsunk, teljes harci díszben, vagy egyenruhában, vagy mi az ördögben.)



Akkor hát emlékezzünk a tegnapról egy régesrégi számmal, kis csaj nagy hang, nagy gitár:




*Olvasta valaki Boris Vian könyvét? Néha elcsodálkozom magamon :)

Csak zene...

Mondtam :)

BBQ

Tegnapelőtt is és tegnap is és még ma is :)
Omlós, lágy, puha, mennyei, eszméletlenül finom és még sorolhatnám, de legyenek itt képek bár nem adják vissza az ízt:

Na, ebből valami lesz...

Beindult a dolog:

Édes várakozás a hold alatt:

Vendégünk is érkezett, de mivel nem tudta felmutatni a meghívót...

Ez az, amiért ilyen tábla látható az ajtón belül ;)

Upsz, ez pedig egy másik bbq, még Afganisztánból.







És akkor: éccaka, holnap :)

Ma (nem ma, tegnap (nem is tegnap, jó pár éve :)))

A homokon ma 51 fokot mértek.
Mi a sziklákat másztuk akkor már, ott több lehetett. Pokolian remegő forró levegő vett körül bennünket ahogy óvatosan lépkedtünk a meredek hegyoldalban a borotvaéles, össze-vissza töredezet sziklákon. Széthúzódtunk vonalba, hogy az esetleg legördülő kövek ne okozzanak sérülést a mögöttünk mászóban.
Már felértünk a csúcsra és a túloldalon ereszkedni kezdtünk, amikor megszólalt a controller: Rééjdió link dááon. Amerikai akcentus, kellemes női hang. A legrohadtabb üzenet, amit mérés közben kaphatunk.
Kézi adóvevőn hívtuk a repeatert cipelő kocsit: mozduljon mert gond van, keressen egy jó helyet és passzolja a referencia pontról érkező (most éppen nem) korrekciós hullámokat. Közben szépen emelkedett a hőmérséklet hiszen az ebéd felé haladtunk, a kövek ontották a forróságot, mi pedig semmit nem tehettünk csak ültünk közöttük és vártunk hogy pizza lesz belőlünk vagy kalács.
Aztán lent megjelent az első kocsink, ennyi időbe telt hogy megkerüljék az általunk mászott hegyet. Zergebaszta geodéták, szokta volt mondani az egyik nagyfejű még a magyar cégnél, hát most bemutattam valamit ebből, mert kőről-kőre ugrálva pillanatok alatt lent voltam, felkaptam két hideg ásványvízes palackot, aztán az orosz energia ital segítségével (usgyi) visszarohantam.
A két srác 10 másodperc alatt benyelte az egy-egy litert, én meg vigyorogtam. Aztán megjött a rádiójel, és hallottuk amint a béjb azt rebegi: ábszövééjsön sztóóóóód, fasza.
Megindultunk lefelé, még négy pont, 160m légvonalban, negyed óra alatt bemérték a srácok és már lent is voltunk a kocsiknál, nekiestünk a víznek és hatalmas pusztítást végeztünk, de senki nem sírt utánuk. A légkondi ment és fúúúúbasszus, csak hevertem az ülésben és legalább fél óra kellett mire visszahültem úgy a normális testhőmérséklet környékére.
Na akkor jöhetett egy epres joghurt ami itt tényleg eperdarabkákkal teli. Vagy annyira hülyék hogy nem tudnak még csalni, vagy francia a standard - gondoltam miközben a mutatóujjammal simára töröltem a piklit. Aztán aztán lett, indultunk befelé, várt a beef stroganof, a jégkockáktól csörrenő kóla, a saláták, egy levél, és a többi nem is érdekes :)

Ja, találtam fosziliákat is!

És egy képet a táborról, Algériában, a Szaharában:

És egy zenét...

Csend

A ventillátor lábujjhegyen, hang nélkül kavar, még a fény is csendes most a lehúzott roló mögött, így hát tisztán hallattszik az Allah'u Akbar elnyújtott, dallamos éneke, hoppá, ebédidő, tolom hátra a székem és indulok az etetőhelyre. A tengők már ott nyammognak a tányérok fölött.
Meglepetés: a salátás tálak között az egyikben gránátalma, juhéééé! Miután letudtam a csirkemellcsíkok/hagymakarikák/zöldpaprikacsíkok/fűszerek összesütött egyvelegét, megraktam egy leveses edényt legalább három méretes almányi maggal, így indultam vissza az irodába. Közben elhaladtam az Erbilből idecűgölt pöpec kerámia (cserép?) bbq szerkezet előtt, melyre ma este feladat hárul majd, illetve az ajtó előtt, amely kulcsra zárva őrzi a fél doboznyi jégkrémem (csokisvaniliás :))

Noésmostvalamiérdekesség, tadaaaaaaaaaam! A régi fotók között rábukkantam erre ni:

Egyszerű János erre azt mondaná hogy ez vagy valami, vagy megy valahová... Sőt, elképzelek két rendőrt amint a Szaharában ülnek egy homokdombon, horgászbottal a kezükbe. Elhalad mellettük egy karaván és a vezető odakiált (persze hogy magyarul! ilyet még kérdezni is! hát beszél a rendőr nyelveket? nem, nahátakkor!):
- Emberek, itt nem lehet halat fogni!
Mire az egyik rendőr morcosan a másiknak:
- Nem megmondtam egy órája hogy üljünk át arra a dombra ott?!

Mert hát mégiscsak van hal a Szaharában, legalábbis leferdítve a nevét ennek a jószágnak valami olyasmi jön ki, hogy a sivatag hala. És nevéhez méltóan a homokban él, a homok alatt közlekedik. Ezt segíti halpikkely szerű síma bőre, valamint az a tulajdonsága, hogy a lábait teljesen a törszéhez tudja szorítani. Fejest ugrik a homokba, elmerül benne, majd kígyózó mozgással eltűnik a szemünk elől, ha nem figyelünk, az hogy merre jár csak a homok finom mozgásából látszik néha. Állítólag fehér húsa a hal ízére emlékeztet és keresett csemege a szaudiak körében, ennek megfelelően borsos az ára is...
Történelemóra vége! (Vagyizé... öö... hittan?!)


Zene!