2012. július 20., péntek

Afganisztán, újra...



Irakból Afganisztánba repültem, mert közben elindult az új project amit Basrából kommandíroztam, vagy egy hétig. Elküldtem az adatokat, a srácok letöltötték, feltöltötték kitűzték, letöltötték, feltöltötték, feldolgoztam, next :) Persze nem egyenesen repültem, mivel volt egy három napos megálló Dubaiban (lassan jobban ismerem mint Mátészalkát :)). Nem volt teljesen 3 nap, merugye az utazások, de kellett az afgán vízum, kis vásárlás, aztán uccu neki. Na most a Mall of Emirateshez csapott sípályát is meglestem, kint 46 fok volt, ott már most igazi nyár van (hol nem?) bent pedig mínusz 2-3. Kicsit tükröződik, de a franc ment be oda shortban pólóban :)
Aztán reptér, DFS flight, utoljára még az arcomba tömtem egy fismeket, mert tudtam hogy jóideig nem lesz ilyesmire alkalom :)
Bagram előtt még mindig hó borítja a hegyeket, sőt Mazar-i-Sharif előtt is.
A katonai bázison épp gurultunk a parkoló felé, amikor elsunnyogott mellettünk egy Hummer, maga után vontatva egy Predatort. Villogott minden fény rajta, gondoltam fel fog szállni hamarosan a kis dög. Már a buszon ültünk, amikor láttam, hogy lapos szögben emelkedik kelet felé, majd laza forduló után még mindig csak párszáz méter magasan elindul nyugatra, lassan egyre emelkedve. Valaki nagyon meg lesz nézve ott ma este -gondoltam-, aztán tovább fűztem a gondolatot: és mi is arra leszünk valahol..
Új biztonságis szupervigyor várt rám a civil parkolóban, Arnie a skót akcentusú skót srác. Skóciábol hát, honnan máshonnan? :) Rövid eligazítás, golyóálló, (mellény is, autó is) és elindultunk 230km-re nyugat, északnyugat felé.
Meglepően széles és jó minőségű úton jutottunk el Sebhergenig, amelynek közelében parkolt a csapat, immár egy hete. Forró welcome, forró tea és forró (na jó, meleg) bárányfalatok nyárson volt a menü: ...
jön az este
,
harmat csepp hull a kezemre...

2012. július 17., kedd

Iraq


Mocsár...
Süppedős, ingoványos, sásos, nádas, bokros vízzel borított terület.
Feladat...
Kirontunk megvizslatni egy részt.
Reggel...
Számomra valamikor 10 után kezdődik itt, de most fél hatkor kellett kelni, csoda hát hogy nem vettem észre Gary megjegyzésében a gumicsizma, vagy gumi nadrág szót?
Zötyögtünk ikfelé a páncélozott kocsikkal, fél kómásan, amolyan unatkozó vendégként ücsörögtem a golyóállóban a hátsó ülésen és arra gondoltam hogy micsoda baromság kimenni, semmi értelme, aztán pedig arról álmodoztam hogy körbenézünk, majd 10 perc aztán húzunk vissza a táborba, és jöhet a szunya.

Bő fél óra alatt elértük azokat a geofon vonalakat amelyeken veszélyes bozótbokrok tanyáztak, akadályozva a kábeles népség munkáját, jelesül azt hogy lefektessék a kitűzött pontok mentén a kábelt és a geofonokat telepítsék.

Azt még a táborban konstatáltam, hogy a fényképezőgépem akksija lemerült, hát mit lehet tenni (ennek még szerepe lesz ám, csak figyu :))

Naszóval állunk a vonalon, lasssan fél nyolc lett, a nap rátett egy lapáttal a reggelre, már 36 fokott mutatott a kocsi hőmérő. Berongyolt a munkásokat szállító busz, kiugrott 29 tettrekészen (és hiányos fogazattal) vigyorgó fiatal és nem olyan fiatal, valamint nagyon öreg kinézetű mindenféle tarkabarka ruhát viselő nemzetiségi (értsd arab), hogy most aztán veszettül megmutassa a bokroknak hogy ki az úr ezen a sárgolyón. A bokrok is vigyorogtak. Nem ma kezdték :)

A lelkes csapat nekiugrott azonnal a zöldnek, volt ott többféle fűrész, kicsi és nagy, macséta, kicsi és nagy, balta kicsi és... ööö abból csak kicsi. Egyedül bozótvágót nem hoztak, pedig csak az lett volna alkalmas valamiféle hasznos tevékenységre, de itt úgy tűnik a sok lúd disznót győz empírikus úton történő bizonyítási kísérlete vette kezdetét.
A népek nagy buzgalommal nyüzsögtek, szétszéledtek, nyisziteltek. Volna, ha Gary el nem kurjantja magát és bemutatót nem tart. Ezután már valamiféle szervezett szervezetlenség látszódott kialakulni, mintha értelem is vegyült volna a tevékenységbe. A teamleader mutatta merre és hogyan, a csipet-csapat pedig nekiindult.

Mindezt a töltés tetejéről néztem, és kíváncsian vártam hogy mi lesz a kb 10m-rel odébb kezdődő vizes részen, mert az eddigi történések a töltés és a mocsár közötti szűk száraz területen zajlottak. A polgárokon a kecsegeorrú jobb időket látott lakkcipőtől kezdve a kínai adodisokon át a strandpapucsig mindent láttam, kivéve gumicsizmát nem. Namost az előző blogban látszik amint a srácok derékig vízben indulnak befelé tűzni, a helyzet ugyaznilyen volt itt, csak sáscsomókkal és sűrű zöld bokrokkal teleszórva...
De úgy tűnt ez nem lohasztja a lelkesedést, elvégre mocsári arabokról van szó - gondoltam. Azért hogy valami elképzelésféle kialakulhasson, beszúrok pár fotót, ezeket kell majd összekombinálni hogy teljes legyen a kép :)

A bokor, vagyis bokrok... az a nagy a svájci reklám mögött, az az, csak abból rengeteg... mögötte látszik a víz is, de itt bokortalan :)

Aztán a csipet-csapat:

Itt csak... ööö... a fene tudja mit csinálnak hiszen minden száraz és a bulldózer utat készített...

Ez pedig adalék, hogy kicsit megkeverjük a dolgokat:


Nooooow... mindenki becsukja a szemét és elképzeli a sokbokrotvizetembert (és megfűszerezi mindezt néhány tehénnel, vízi bivallyal), hogy legyen valami fogalma a dolgokról. Amelyek most kezdődtek. És amit pillanatok alatt magunk mögött hagytunk :)
Mert a mi feladatunk más volt, meg kellett vizsgálnunkl hogy három vonalon hogyan is lehetne biztonságosabbá tenni az éjszakai gyaloglást, mivel a műszerkocsi éjszaka észlelt, a nap közbeni homokviharokat elkerülendő. Ehhez be kellett gyalogolnunk a mocsárba. Na, erről szólt a reggeli (és mint kiderült előző esti) finom figyelmeztetés, hogyugye gumicsizma... :)
No mindegy, nekiindultunk. Itt nem voltak bokrok, csak víz és valami sásféle, meg vízi fű vagy mi az ördög. Elegánsan szökdécseltem a sáscsomókon, elégedetten konstatáltam hogy az amerikai katonai bakancs/nadrág kombó nem engedi át a vizet, vigyorogtam hogy Gary és Tomislaw csúszkál, megbotlik, elfekszik a sáscsomókon. Már mindegyikük derékig vizes volt, nekem a nadrágom csak kb a sípcsontom feléig, de még mindig száraz volt belül a zoknim :)
Majd egy kilóméter után kiértünk egy töltésre, 3m széles száraz rész, eddig minden ok :)
Hoppá, ez nagyon jó lenne ha a kocsik be tudnának jönni rajta, nézzük meg hát azt hogy a déli töltésről miként lehet idejutni. Pár száz méter után kiderült hogy a töltést átvágták, legalább 4 méter szélességben csak víz... és mély... és hoppá, egy kígyó úszik a víz alatt. Jó másfél méter hosszú, fekete dög, meglepően gyors. Kérdeztem Garyt hogy akkor az mostan ott mérges, vagy csak egy sikló féle ehető dolog. Megnyugtatott: amit itt láthatunk, vagy nem láthatunk de előfordul és kígyószerű, az mind mérges.
Balra úgy tűnt hogy a sáscsomókon ki tudjuk kerülni a mély részt, elindultunk arra. Ekső két szökkelésnél csak térdig süllyedtünk, aztán nem volt mese, combközépig. Átértünk a száraz részre, de újabb pár száz méter után megint átvágta valaki a töltést, megint mély rész... Itt már nem volt mese, derékig csobbantunk. Zsebemben a fényképezőgéppel. A harmadik átvágásnál már nem lacafacáztunk a sáscomókkal, itt mér derékig ért a víz mindenütt, a sáscsomó nem bírt különben sem megtartani, mindegy volt hogy köztük gyaloglunk, vagy róluk csúszunk bele... Haladtunk :) Azért készült egy gyenge telefonos fotó, itt még csak combközépig ér a víz :)

Közben 10 óra lett és a nap felettünk rákapcsolt, árnyékban már 45 fokot mértünk de nem volt árnyék... csak a víz, a sás, és a bivalyok körülöttünk, amik mélán nézték hogy mi a francot esik-kel a vízben itt az a pár síma bőrü hülye, amikor jól láthatóan nem legel.
A csoda tudja már hányadik részen keltünk át, mindenki csurom vizes volt derékig, mindenki fáradt volt, mindenki elhasználta az összes magával cipelt vizét és csak nem akart végetérni a vízbe bele - víz alatti sáscsomón bukdácsolás - elfekvés - süppedős iszapból kimászás - újra vízbe bele - újra bukdácsolás - újra iszap és újra megint előről az egész kálvária.
Már azon agyaltunk hogy most aztán ki is kellene jutnunk az útra, mert azt tisztán láttuk hogy ez a töltés kijavíthatatlan, mivel olyan sok helyen átvágták hogy a fél szahara homokja nem lenne elég a rések feltöltéséhez.
Nem részletezem a visszautat, csak annyit mondok hogy a nap pokolivá vált felettünk, mindenünk sajgott, a víz, az iszap lehúzott, a sáscsomók alattomosan körénk fonódtak úgy hogy minden lépésért meg kellett kűzdeni, kb. 10 méterenként megálltunk pihenni hogy újra erőt gyűjtsünk a következő 10 méterhez, lihegve pumpáltuk a tüdőnkbe a forró mocsárszagú levegőt a kicserepesedett ajkaink között... Megváltásnak tűnt amikor végre felkapaszkodtunk a töltésen álló kocsikhoz. Az első üveg hideg vizet a fejemre öntöttem, a második fél litert egy szuszra lenyeltem. Majd még hármat :)

Aztán tényleg elindultunk a tábor felé nyakig vizesen, iszaposan... Ott beálltam a zuhany alá és amit lehetett leverettem magamról, majd ledobtam a bakancsot, nadrágot, pólót, és most már rendesen letusoltam.
Ezután leadtam a cuccom a mosodába, de előtte kivettem a fényképezőgépem a nadrágom oldalzsebéből...
Kiszárítva újra működik, ugye megmondtam, hogy nem baj, ha lemerült :)))


Zene!

2012. június 4., hétfő

Homokvihar

Az afganisztáni kiruccanást megszakítottam egy kis üdülésre, Irakban. Már több mint három hónapja itt porosodik a jóember, semmi esély váltásra, én pedig úgyis otthon voltam egy kicsit, hát miért ne vállaltam volna azt, hogy korábban visszaindulok, csak épp közben megállok itt, ahol már jártam vagy egy éve: Basrától északra a mocsarak szélén.

A hely nevezetessége lett azóta a rendszeresen érkező homokvihar. (Oké, mi kora tavasszal voltunk itt, most pedig nyár van, kibaszottul nyár...)
Persze helyesebb lenne inkább azt mondani, hogy porvihar, mert ez nem igazán sivatag, és egyáltalán nem homok. Mocsár, melynek kiszáradt részei hol szikesek, hol pedig púder finomságú porból állnak, amelyben derékig süllyed a vidám geodéta ember.
Gyerek :)



A térség nem kiszáradt részein magas fű és vízi bivaly él boldog egyetértésben. A fű örül a víznek, és a bivaly is örül a víznek. No és a fűnek is, bár utóbbi részéről a vonzalom nem biztos hogy kölcsönös.



Szóval homokvihar... ejj... na nem, a homok az szép és tiszta, abban fürdeni lehet, tisztít és jaj de jókat lehet benn rohanni mezítláb :) A por ami itt tobzódik mostan az szürke, sárgásbarnásfekete és mocskos lesz tőle minden, jóval finomabb a homoknál. Mindenhova behatol, bár a hűtőm belseje még olyan mint '39-ben volt a Westerplatte. Tartja magát :)
Ezt rendszeresen ellenőrzöm mert ott rejtőzik még egy kis mangalica kolbász, egy kis mézes barack társaságában. Az asztal, az ágyam, a hajam, a világmindenség, minden-minden csupa por körülöttem, ahogy most írok még a billentyűzeten is reszelősen serceg az ujjam alatt, hiába fújogatom.
Mivel mindennek van kezdete, ennek a viharnak is volt és valahogy így nézett ki:

És jött a film: Hamarosan a sötétség:

Incoming

Aztán kis idő múlva már csak ezt láttam ugyanonnan, ne feledjük, valamikor délelőtti időt írtunk, az úr havának tegnapi napján:

Azok a foltok nem hóesések kéremszépen a 42 fokban (ejj de csudajó lenne kis hó itten most), hanem a digitális kamera erőlködésének nyomai, amit olyankor művel amikor túl nagy sötétséggel találja szembe magát. Ugyan odapökött a vakuval, de szerintem a hangyafing több kárt okoz egy 8-as tornádóban mint amennyit ez javított a helyzeten. Ööö... ezt most én sem értem, de hát uzsi idő van és ugye a kolbi... vagy a mézesbarack...
Kortyolgatom, eszegetem... vagy fordítva? :)

Tehát ott tartottunk hogy ez a vihar éjszakára ugyan elcsitult, még a már majdnem kerek holdat is láttam ragyogni felettünk úgy hajnali 2 felé amikor az irodából a szobám felé szambáztam a sötétben a ropogós kavicson, de ma megint rákezdte. Persze van szép szemüvegünk, sokan még porálarcot is feltesznek, olyan kis turcsi orrú malaccá alakul ezzel az ember.
Nem is olyan régen befordulok a sarkon és majd eldobtam a kezemben tartott -a türk hava jollari egyik gépéről organizált, ezt tegyük hozzá- kávéscsészét, mert szembe jött velem egy nagy szemű, nagy pocakú IGAZI gumimaci :)
Persze az irodában is akad olyasmi, de az picike gumimaci, ott csücsül a sarokban :))) picimaci
(ha valaki most benyitna hozzánk azt hinné hogy műtőbe került... az ajtótól balra pedig két monitor között meglátná még magát Dr. House-t is :)))

No most pedig akkor nem maradt más hátra, mint az uzsi, hiszen nincs is jobb annál így 4 óra tájt -Irakban- mint egy harapás csípőskolbász, és rá egy kortyintás mézespályinka!
Ööö... vagy ez vót má? :)
No mindegy, koccincsunk, tezsvéreim a zúrba'! :)

Aztán jöhet a zene! :)

2012. május 4., péntek

Várunk

Hármas csoportokban gurulunk a reptérre, a mi szobánk az utolsó, elvileg 9-kor vesszük fel a golyóállót, aztán bekapjuk az orosz energiaitalt (uzsgyi) és meg sem állunk a katonai bázisig, ami a Marmal névre hallgat a keresztségben és még wikipédia oldala is van, Camp Marmal néven.
Ott aztán lesz pizzza, hamburger, px shop, várás, sőt még afgán kirakodóvásárt is láttam anno, hátha valaki szuvenyírt szeretne.
HA nem lövik szét Kandahart vagy Bagramot (rólunk nem beszélve) akkor 13:15-kor (az otthon ugye 10:45) felszállunk, 1 óra Bagram, onnan 15:30-kor tovább Kandaharba, ott csak beugrál a helyi nép és spuri (hm... ez valami új energia ital) Dubaiba, ahova - ismét csak elvileg - 19:00-kor száll le a DFS gépe.
Hát ez a terv... azért még magamhoz vettem az utolsó MRE-t, ami aszongyahogyaszongya: Menu 15, Beef Enchilada. Szeressük!

Noakkor néhány tegnapelőtti kép, még a táborból, útra készen, a konvoj már elindult a durván 80km-es útra amelyből 43 volt a sivatagban:






Aztán ez már a város, Mazar-e Sharif:



Ez pedig a híres kék mecset, sajna csak a kocsi ablakból:



Most pedig becsuk a bolt, az első csapat már úton van a reptér felé, hamarosan mi jövünk. Illetve megyünk, yeeeehaaaaaaaaaaa!!!

2012. május 3., csütörtök

Fasza...

Valami idióta amerikában megint könyvet éget...
Ma reggel pedig emiatt itt a tálibok feljogosítva érezték magukat arra, hogy szabad vadászatot hirdessenek...
Szeretném itt látni azt a barmot... van itt egy épület, nem messze tőlünk ahol épp ilyesmi miatt a múlt évben a sajtó szerint 11 UN dolgozót vertek agyon.
Ártatlanul.
Az akkor is itt dolgozó Wolfgang 35-öt számolt...

Szóval, szeretném itt látni azt a barmot.
Aztán égessen...


2012. május 1., kedd

Last day in the...

Vége a projectnek, bevonulunk a városba, leporolni a gépeket és magunkat...








Utolsó este a csendben, felettünk csillagok...
a parázs még izzik a grill után...
páran még kint beszélgetnek
a hold néz le ránk


... és halkan szól a:

2012. április 30., hétfő

Mozi - Afganisztán

FIGYELEM, szolgálati közlemény:
A minőség meglehetősen vacak. Azért nézhető.



Kis szél érkezett egyik nap, maradt vagy két órát:



Aztán ilyen lett:



Költözik a tábor, épp egy falun vágunk át:



A főtér:



Énekeljünk Tankcsapdával:
Itt lakom látod, ez az a hely,
Kevés a kényelem

(De legalább látszik az iroda is a felvétel végén (az ágyam pedig a leghátsó, felső :)))



Készül az ebéd, MRE-ből:

Ezt eszem, látod (a papírdobozt félbevágva, majd visszacsúsztatva a felmelegített zacsit kényelmesebb kikanalazni):



Zeneeeeee!

Kirontottunk...

Fél hat, felébredt a tábor, gyülekezik a nép:



Közben MRE-t melegít a reggelihez, kávét készít, pakolja a cuccot:
- személyi nyomkövető (Ez a kis, nokia méretű szerkentyű mindig tudja azt, hogy épp hol vagyunk a beépített GPS alapján, és pár percenként elküldi a pozíciónkat a bázisra, egy szintén beépített iridium műholdas telefonon keresztül. Ott a biztonságiak folyamatosan figyelik a monitor műholdas térképén azt, hogy ki merre jár. Van aztán ezen a kütyün egy piros gomb is, ha ezt megnyomjuk, akkor vészjelet küld nem csak a bázisra, de Dubaiba is ahol 24 órás az ügyelet és küldik a lovasságot, ha kell.)
- rádió adóvevő, ez fontos, mondanom sem kell, hogy miért
- golyóálló mellény, mert hát na, elvégre ez itten Afganisztán
- víz, ebből legalább hat liter
- kaja, ezt könnyű megoldani, MRE és kész. Az MRE az a "Meal, Ready-to-Eat" rövidítése, mi csak Mérinek hívjuk. Ez a hivatalos amerikai katonai fejadag, átlag 1200KCal töltéssel 24 féle alap menűt tartalmaz, amelyek képesek önmagukat megmelegíteni.
Minden menü mellett kiegészítők sora biztosítja azt, hogy a harcos baromijólérezze magát, mint pl. pudingok, shakek, aszalt gyümölcs, sajtkrém, kávé, tea, csoki, sütik, müzlik, felsorolni is sok. Ja és egy külön zacsiban folyadékot is lehet melegíteni, nehogymá hideg legyen az az ice tea. Mivel a DoD-nek dolgozunk, hozzáférésünk van az afgán katonai bázisokhoz, sőt még limitált (de legalább naprakész) műhold fotókhoz is.

Az autók már besoroltak, fontossági sorrendben. Többnyire első a dózer konvoja, majd a kábelesek, vibrósok, műszer és végül a geodéták. 
 

Általában egy expatra (ezek lennénk mi) három extra kocsi jut biztonságiakkal - most épp ex Delta Force/ex SAS/ex Specnaz-os fiúk vigyáznak ránk, én az SAS-ből leszerelt srácot kaptam. A másik két kocsiban helyi erők utaznak és jobbról, balról biztosítanak minket, egy pedig előttünk halad, ha épp sétálni kell.
Kint forróság, ragyogás és homok fogad, megszokott dolog.
Egyedül a tőlünk délre, a távolban derengő hegyek csipkézett csúcsai jelentenek kis üde foltot, másságot, persze innen elérhetetlenek.
Elindultunk... még visszapillantottam a táborra, a fotón balra a fehér autó zárja el a bejáratot, amolyan mozgó sorompóként. A dombtetőn a kommunikációt biztosító rádiók, valamint repeaterek antennái, a fekete kocsi pedig az egyik kísérőnk, kettő előttünk gurul:
A magunk között csak "beast"-nek nevezett -amúgy Nissan- buggy halkan duruzsolva gyűrte maga alá a homokdűnéket, többnyire lágyan ringatódzott ott, ahol más autók már pattogtak és bukdácsoltak volna. Jobb időkben a svéd hadsereg használta, most a miénk.
Célunk egy légvonalban 24km-re található kontrol pontunk felkeresése volt, de a dózernyomot nem használhattuk mert nem ellenőrizte le senki azóta, hogy pár hete éjszaka mókás emberek oda raktak valamit, amitől egyik kocsink sebváltója kirepült a tetőn. Sajnos magával vitte a sofőrt és a mellette ülő egyik emberünket.
Ezért hát kerülünk.
86km a Garmin szerint.
De nem bánom, mert egyrészt kimozdulunk, másrészt ősi építmények mellett visz a poros földút, hatalmas agyagból emelt erődszerűségek őrzik a múltat, elhagyatottan. Az egyikhez nem tudunk közel menni, mert aknamező húzódik az út két oldalán - még Ivánék felejtették itt -, de a következőnél megállunk. Több kilométer hosszú fal vette körül valamikor régesrég, még műholdról is látszik a monumentális építmény. Akit érdekel, copy/paste a Google Earth-be és láthatja hol álltam épp, amikor a fotó készült:
66.962460°E 37.067025°N
Persze mára már nagy része leomlott, az eső, a szél pusztítja, de ha lehunyom a szemem látom az őröket, hallom a közelgő lovasokat, a szélben lobogó zászlókat...
Fal védte a földeket, lakosokat:



A távolban látszott a központi épületcsoport is, de oda megint csak jobbnak láttuk nem elgurulni... sajnos:




Elértük a sivatagos rész szélét és lekanyarodtunk a földútról, most már árkon-bokron át (ööö... ez csak képletes, mert sem bokrot, sem árkot nem találtunk, ellenben egyre több homokot), de legalább nyílegyenesen.



Csak a Garmin iránytűjére hagyatkozva kerülgettük a homokbuckákat (buckalakót nem láttunk) és alig fél óra múlva el is értük a helyet, ahol a koordináták alapján meg kellett találnunk egy durván 25 centi átmérőjű, a homokba ágyazott betontömböt.

Cobus a biztonságink körbeszúrkálta a helyet IED-et keresve (IED - Improvizált Explosive Device, vagyis rögtönzött robbanó vacakság, és egy ilyen robbantotta az egekbe a fiúkat pár hete), majd miután tisztának találta, felállhattunk a pontra a GPS refivel.



Kaptunk látogatót is... ő pedig almát :)
Előkerült a laptop is:



Aztán mi is ebédeltünk, mint rendesen most is Méri volt a felhozatal (csilis bab, mexikói kukoricával, keksz kenyér, jalapenós sajtkrém, csokis shake, fahéjas rágcsa és kávé):
Szokásos fotózás, mindenkinek nyomtatni kell majd belőle:
Hamarosan indultunk vissz a táborba, egyelőre kerülve a régi dózerolt nyomot, mert ugye erre rakták le anno az IED-et és ki tudja, azóta mi történhetett. De tudtuk azt, hogy szemből a tábor felől már közeledik a recleaning team a bulldózerrel és hamarosan beléjük is futottunk, innentől már használhattuk a frissen kitakarított utat:
Belefutottunk a száraz kis bokorszerűségeket gyűjtő nomádokba:
És elhúztunk a dolgozó vibrók mellett is:


Este bbq-val ünnepeltünk, néha amikor valaki érkezik vagy elmegy, lehetőségünk van Marmal bázison venni ezt-azt, ami többnyire egy-egy nagy doboz fagyasztott t-bone steak vagy sirloni steak, egyenesen Braziliából.
Andy a kanadai geodéta mestere az előkészítésnek és a nyamifinom sütésnek. Persze volt minden mellé ahogy illik: majonézes krumplisaláta (a'la Cobus), vegyes saláta és csöves főtt kukorica... ööö... sör az nem vót (bár pár napja hogyan-hogyan nem sikerült Dudeket organizálni valakinek, ami ugye innen a szomszédból való).
Vegák lapozzanak :)
Steak THE

A pácolás alatt mindennapi életét éli a tábor, van aki cipőt pucol:
Volt aki a tüzet felügyelte:
Volt aki megörökítette a tábort:
Volt aki a tovatűnő eső párafelhőit örökítette meg:
Volt aki az őröket:
guards




Zene!




2012. április 25., szerda

Mindig csak úton...


Az itt alapvető, Afganisztánban...
4-5 naponta költözünk, így az esetleges megfigyelők nem tudják kitapasztalni a közlekedési és egyéb szokásainkat. Ezért aztán most is felkerekedtünk a kerekekre és 85km sivatagi kerekezés után bekerekeztünk a majdani új táborhelyre, mely délre található a tadzsik határ beszögelésétől 9,9km-re.
Reggel, itt áll össze a nép a konvojhoz:



Ott hátul, a fehéres színű konténer előtti az én putrim :)

Aztán elindultunk mint anno Mózes, bele a pusztába, és hát ki más vezette volna a népeket mint én.
Még jó, hogy reggel feltöltöttem a garminba az útvonalat, mert ha nem teszem, akkor lehet, hogy Indiába lyukadunk ki.
Szépen követett a nép, meglehetős sebességgel, ami számomra meglepő volt, hiszen ha figyelembe vesszük a kocsik korát és állagát, akkor lehet, hogy nem is járunk messze Mózestől...



30km után elértük egy régi szeizmikus vonalunkat, amelyen a dózer utat vágott pár hónapja és rákanyarodtunk, mert épp jó irányba tartott. Itt nincs szükség navigálásra, fogtam hát magam és amennyire a zötyögéstől lehetett, nekiláttam a horizontal checking-nek, ami ugye vízszintes ellenőrzést jelent elméletileg, gyakorlatban pedig alvást, legalábbis nálunk, a szeizmikánál.
Álmodoztam..., zötykölődtünk..., szenderegtem..., zötykölődtünk..., álmodoztam..., zötykölődtünk..., szenderegtem... volna, de ekkor a délafrikai srác hollandosan ugatós angolsága ébresztett: hey Joe, még a tracken (úton) vagyunk?
Ja, vágtam rá kapásból, mert hát hol is lennénk másutt, nyílegyenesen visz a régi vonal és még nem aludtam annyit, hogy le kellene fordulni róla.
Aztán a garmin képernyőjére pillantottam és helyesbítettem: NO! és folytattam is a gondolatmenetet a what the hell... where are we going-gal, amit úgy ferdítene talán a művelt orosz, hogy "hova a megveszekedett kénköves istennyilába megyünk", ha beszélne angolul.
Kiderült ugyanis, hogy az előttünk sertepertélő biztonságiak tóba futottak, a víz elárasztotta a régi vonalat, így hát kerülünk.
Csak épp erről nem szóltak, mert nem akartak felébreszteni.

No ekkor hugyoztam be majdnem, először.

Aztán másodszor akkor, amikor megláttam, hogy még hátravan 11 km zötyögés a célig.
Megállni nem lehetett, mert a seggünkben dübörgött a konvoj, gondolkodtam az ásványvizes palackba vizelésen, de elvetettem az ötletet ok miatt.
Különben is arra gondoltam, hogy elvileg már 30%-nál jelez a szervezet, szóval fér még...
Azt azonban biztosan állíthatom, hogy csodás volt az utolsó pár száz méter, de még csodásabb az a pillanat, amikor végre megálltunk, kirúgtam az ajtót és kirontottam az autóból, mint anno Zrínyi a várból - csak gyorssabban -, aztán rohaaaaam, irány a legközelebbi dűne, éééééééééééééés.... jahaaaaaaaajjjj!
Innen már könnyű volt a nap.
Lassan befutott a csipet-csapat nagyobb része is, kivéve a pár lemaradót és lerobbantat:



És kijelölődött az új tejjel mézzel folyó kánaán helye:



Estére minden a helyére került, még a naplemente is: