2015. november 5., csütörtök

45 fok árnyékban...

... persze árnyék az nincs :)

Először is a kávé... hm... vagy a nyelv... áááá, nem, inkább a kávé!
Azt hiszem jó barátságban leszünk, bár vigyázni kell itt ezzel, hiszen egyetlen csészényi fölér az othoni (lavazza) 3-4 adagjával.
Már az etióp belföldi járaton is megcsillant valami varázslat, de igazán itt, Mekele egyik egyeteme közelében, a kis eldugott helyen éreztem először azt, amit úgy lehetne leginkább kifejezni, hogy: azannya!
Pontosabban: hűűűűazannya!
Ahogy fölkapott az értem küldött sofőr a reptéren, már szaladtunk is az általa jól ismert kávézóba, amely, hogy egyszerűen elképzelhető legyen, itten látható:


Puritán berendezés, alacsony és apró műanyag asztalkák, 20-30cm magas fakeretre font rácsos ülőalkalmatosságok (a fotón ott lapul egy a sarok mellett), az előtérben látható kehelyszerű izébe izzó fadarabkákat helyeztek, ettől kezdve az illatos füstölőként funkcionált.
Aztán megérkezett a kávé.
Semmi fölhajtás, egyszerű, letisztult formák, cukorral.
Persze én cukor nélkül iszom ("... I'm sweet enough" ahogy Brick Top válaszolta Turkish kérdésére), de revideálnom kellett sürgősen ezt a dolgot és egy fél kanálkával csak belecsúsztattam, úgy a harmadik kortyintás után.


Valamikor negyed három magasságában szürcsölgettük el (sofőröm megkérdezte: még egy jöhet? atyaságosúristenafűzfatetején! - gondoltam magamban, de csak annyit mondtam, hogy áááá, majd később), de még fél hatkor is éreztem a számban az ízét, ellenére az út során elpusztított jópár palack ásványvíznek, na és az az állandó bizsergés.... huh! :)

Na de haladjunk időrendben! Először is a kis gép ventillátora, telefonos fotóval elhajlított lapátokkal. Persze az is lehet ám, hogy sikerült lencsevégre kapnom a repülés igazi mikéntjét. Mert nehogymár ne legyen valami mágia abban, hogy az a nagydarab, dögnehéz gép repülni tud.
Nézzük csak meg a madarakat, mi mindenre van szükségük ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjenek.
Egyszóval a fotón látszik, hogy a légcsavarnak nevezett izé hajlítja a teret! Na, hát akkor most tudja mindenki, így repül a repülőgép!



Itt pontosabban látható az, hogy a levegő (air) mellett mennyi varázslatra (magic) van szükség ahhoz, hogy felemelkedjen - és a levegőben maradjon - az az izé, amit repülőnek nevezünk:



Mindenesetre a táj szép (ha szép), vagy érdekes (ha érdekes) alattunk, esetleg semmit sem látunk (ha felhős, vagy éjszaka van és nem világít senki, vagy világít, de felhős alattunk az ég):



Aztán leszálltunk, kávéztunk, majd elindultunk északnyugatra, közel négy órás zötykölődés várt ránk, na és a tábor (népszerűbb nevén akemp).
Feltűnt a városban a sok tuc-tuc, persze itt más a neve, de ezek ősatyja is indiából származik:



na és a növényzet... nekem ez a fa tetszett legjobban:



A várost elhagyva fölkapaszkodtunk egy hegyvonulatra, nagy csapat keselyű körözött fölöttünk, a fáradtabbak inkább ücsörögtek. Arra gondoltam, hogy akkor most itt valami dögtemető lehet, vagy pedig rengeteg a gyakorló sofőr és azokra várnak, mert az út veszett meredek és csak szerpentinek tucatjaival sikerült megoldani a fel-, illetve lejutást. Korlát az nincs.



Az út eseménytelenül telt, néha egy-egy katonai őrjárat érdeklődött a kiféle-miféle felől (annyjaneve, meddigmarad, minekjött), elvégre az eritreai határ felé szambáztunk, lassan magunk mögött hagyva a lakott vidéket.



Az eléggé egyhangú tájba frissességet a velünk egy irányban mozgó tevekaraván hozott (később, az utolsó kisvárosban láttunk egy másik, jóval nagyobb csapatot, sofőröm szerint azok ott épp pihenőt tartottak):



A tulaj rendezgette a népeket, középtájt egy idegesebb hím mérgesen hurrogott ránk, a kidugott és rezegtetett nyelv ismerős volt még Tunéziából, olyasvalamit jelent, hogy tűnés innen, vagy baj lesz!



Aztán előreszaladt a gazda is, hagyta hogy fotózzam:



Most pedig most van, ez már a tábor a senki földjén, földsánccal körülvéve, nem messze tőlünk a katonaság kis tábora a dombtetőn.
Épp sziesztázunk és mostan 45 fokot mértem árnyékban, persze árnyék az nincs...



Ui: nem felejtettem ám el a nyelvet!

De előbb: zene!

2015. november 4., szerda

Na!

Csak ideértem, igaz, még csak a fővárosban (Addis Ababa) ücsörgök az 1-es terminálon, várom a Mekele-i gépet, de azért nem volt semmi az elmúlt pár nap :)
Az útlevél nyomon követése (postai nyomon), izgulás, hogy hétfőn ideér, ha igen, akkor átszervezni 1200km-nyi utat (ami végülis 1500 lett), ha nem, akkor mindent átszervezni, arra pedig gondolni sem mertünk, hogy kedden sem érkezik meg. (Ezúton is csókoltatom a kedves ügyintézőt, kívánom neki hogy családon belül sokasodjon, csak nem ilyen szép szavakkal).
Persze minden összeállt, Picuri is bírta a közel Záhony-Nagykanizsa-Zalaszentiván-Budapest útvonalat (sebessége 110 volt, óra szerint 120 :)), bár neki még abszolválnia kell a project hazafelé vezető részét.

Rómában semmi gond nem volt, kivéve a 3.5 júrós üdítő felhozatalt (vizet nem volt pofájuk kirakni, gondolom), sőt megoldódott a telefon töltési probléma is. Azé' ez a Samsung nagy kópé: háznyi reklámképernyők alatt samuk töltésére kialakított csatlakozók sora...

Aztán beszuszakolta magát a gépbe a közel 300 ember (telt ház volt) és elindultunk Addis Abeba irányába, úgy srévizavé. Eseménytelenül telt el az öt és fél óra, kellemes meglepetés az, hogy a tél miatt csak 2 óra az időeltolódás. Ilyen 'Dreamliner'-rel jöttünk:



A terminál váltás és az emmigrációs pecsét rácsattintása a vízumra simán ment, bár föltették a ravasz fogós kérdést: hol fogok lakni.
Azt nem nagyon szeretik, ha azt hallják, hogy egy táborban a sivatag közepén, merugye hogyan megy oda posta? Így aztán azt is hozzátettem, hogy a katonai tábor mellett. Ez már emészthetőnek tűnt, de ezután meg telefonszámot kértek, ám a kontakt lista ugye még a laptopon lapult, így rövid gondolkodás után eltekintettek ettől, mehettem.

Most itt ücsörgök a váróban, kellemes vízipipa füst illata, zajos utasok folyamatos hangja, üveg ásványvíz és pötyögök.
Korábban végignéztem a nagyképernyőkön futó reklámokat vagy ötször, ismerem mind. Az egyik az ebolára figyelmeztet, egyrészt azt magyarázza el kis ábrákkal, hogy miként védekezhetünk ellene.
A lényeg az, hogy ne dugjunk majommal. (de komolyan! :))
Másrészt az ebolára utaló jeleket sorolja föl, vagyis ha lázasan fosunk és hányunk, majd az izületi fájdalmak miatt nem tudunk fölegyenesedni a budiról és még vérzünk is itt-ott, akkor már ne nagyon vegyünk tartós tejet.

Most azt látom, hogy egyre többen köröznek körülöttem. Ennek oka van.
A laptop ugye merülgetett Rómában is, itt is, de aztán kiszúrtam, hogy néhány oszlop tövében ott lapul egy-egy konnektor. Persze hozzá kell tenni azt, hogy mindegyik oszlop messze van a széksoroktól. Erre mondaná Kohn bácsi azt, hogy: "ügyes!" Azonban az egyik oszlopnál háttal a többinek ott lapult két ülés, meg is kommandóztam, bedugtam amit köll oszt van net is (mert már haldokolt a modem a feszejhiány miatt), mi kell még?
Na jó, tudnám sorolni, de most nem annak van itt az ideje...



2015. július 24., péntek

-

Rövid hír a 24sata horvát elektronikus sajtóban: tegnapelőtt Egyiptomban elrabolták T.S. geodétát, egyelőre senki nem tud semmit ezen kívül.
Volt kollégám, barátom, együtt dolgoztunk Irakban Basra mellett, később pedig Kurdisztánban.


Várunk...


Tegnapi (augusztus 5.) hír: ISIS Egyiptomban fogvatartottak elengedését követeli Tomislav elengedéséért cserébe. Egy nap maradt...





Augusztus 12. Ma kaptuk a hírt...

2014. október 25., szombat

Do you remember...

... the day in September?

Ma már eltelt annyi idő talán, hogy rápillanthasunk a hétköznapokra is, Afganisztánban...

Srácok délafrikából, Herattól északra:


Esti mese, finomságos, avagy "boldognak lenni is engedd":


"Vigyázó szemetek...":


Emlékek:


Reggeli eligazítás:


Ilyen az amikor az emelkedőn vált a sofőr... rosszul. Lefullad, majd kinyomja a kuplungot és elindul a mindenség visszafelé:


Út csinálás:


Ugye megmondtam :) Ezen döcögni 40km-t...


"Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk"


Karóra...


IED után értünk oda:


A biztoságunkért felelős skót srác, itt épp gurkhákkal:


Doc:


Naplemente:


Ahova az első aknagránát bevágódott:


Majomkodás


Vendégvárás :)


Mai ebéd:


Öregúr a közeli faluból


Romok


Reggeli móka, kacagás


Ebéd szélárnyékban


Koldus


Silencium...


Faluban, valahol a hegyek között:




A többi, innen-onnan, amolyan vegyesfelvágott: kóborlásaim

2014. október 2., csütörtök

Ha

létezne egyetemes igazság, cseszhetnénk Ms. Jin-t és Mr. Jang-ot - big time.



Ezért (vagy nem ezért, tökmindegy) hallgassunk, valamit, akármit...

2014. június 15., vasárnap

Gone with...

Az idő rohan, már júniust írunk, itt, Kurdisztánban, majdnem teljes gőzzel vágtat a geodézia is. Még két ember hiányzik, de nagyon...
- Right, right - hallom a rádióból. Az első biztonsági kocsinkból érkezik az adás, azt jelenti hogy lefordulunk jobbra. Hamarosan elérjük az Erbilből kivezető (és bevezető) nyugati nagy ellenőrző pontot, még a sorunkra várunk amikor halljuk az új üzenetet:
- Checkpoint clear.
Minden kocsiban ülő biztonsági bemondja, majd indulunk Kalak felé. Tegnap pár bomba robbant ott az út mentén, a városban, 2 percnyire a tábortól, ahova tartunk. A srácok valami DAS-t emlegetnek, gőzöm sincs ki az, mi az, eszik vagy isszák. Megveregetem a tökfödőt a golyóálló tetején -itt vigyorog a lábam mellett-, jóvan dinnye, béke van.


Kalak is nyugis, csak a szokásos reggeli fölfordulás zajos, színes, kürtölős, kerregős, bégetős egyvelege száll a levegőben, lassan, mint a por, amely megüli az út mentén sorakozó üzleteket, kis boltokat, szerelő műhelyek sorát, grillt áruló éttermecskéket. Nincs szél.
Dél felé fordulunk, majd felkanyarodunk a - majdani - táborhoz:



A vibrók már itt parkolnak, bár a lakótábornak még csak az alapjait pakolgatták le nagy figyelemmel. A tábort majd két méter mély és ugyanolyan széles árok veszi körül, belső oldalán töltés, tetején szögesdrót. Erről nem rakok föl fotót, mert big brádá méjbi látja és tökön rúg.



Elindítjuk az ITRF mérést, ellenőrzöm azt, hogy minden rendben megy, aztán elbúcsúzom a srácoktól, irány Dohuk (vagy Duhok, ezt mindig keverem), a tartózkodási vízum (kártya) elkészítése a cél. Néha szundítok, néha a végtelen búzamezőket figyelem, aztán megint szundítok. A rádióban a koránt énekli valaki szép, tiszta, messze zengő hangon. A sofőr fiatal srác és úgy tűnik ez a kedvence, hagyom. Az út eseménytelen, csak a rádiójel gyengül ahogy elérjük a hegyláncokat, már nem szól a müezzin vagy ki a csuda, átváltunk helyi adóra, ami nyekergős népzenét jelent. Aztán negyed órányi kanyargós völgymenet után kibukkanunk a hegyekből, jobbra feltűnik a jellegzetes gömb alakú épület amit már a múlt évben is kifigyeltem, de még mindig építik.
Begurulunk a városba, a legény nem beszél egy szót sem angolul, de kb. tudom hova tartunk, mutogatok, ő pedig bólogat. Jobbra feltűnik az ismerős szálloda, bekanyarodunk, majd balra felhúzunk a villanegyed épületei között a dombra és már ott is állunk a bevándorlási hivatal (nem ez a neve, de jól hangzik) kapuja előtt, ahonnan az őrök persze azonnal elterelnek.
Kissé lejjebb találunk parkolót, visszaballagok és megvárom az ügynökünket, aki érkezik is (időben, ahogy mondta, meglepő :)).
Eltűnik az útlevéllel a kapu mögött, negyed óra és már jön is a passzussal, irány a vérvétel, merugye HIV teszt nélkül nincs vízum.
Már fentük a fogunkat egy jó burgerre a közeli Mazi mall etetőhelyén, de előbb megbökettem magam.
Aztán gurulás, forduló, beparkoltunk az áruház parkolójába és nyami, mindent bele! Mármint mindenféle cuccot bele a hambizsömlébe ami csak fellelhető volt a pult környékén. Majd egy magnum jégkrém koronázta meg az ebédet és elvileg indulhattunk volna vissza, de az erbili menedzsment jobbnak látta ha maradunk, ugyanis érvénytelen vízummal nem lett volna mostanság egészséges a számtalan ellenőrző ponton áthaladni, tekintettel a mosuli dolgokra.

Fogtam a kis csipet csapatot (magam és a sofőrt ugye) és bevezényeltem a mall melletti hotelba (tulaj ugyanaz a Mazi kaka*). Este aztán leballagtunk vacsorát venni, hm... itt jegyzem meg, hogy egy kiló cseresznye bevágása csak úgy, nem feltétlenül jó ötlet. Már ha a gázháztartás állása hatással lehet a környezetünkre... Már ha érdekel minket a környezetünk és annak véleménye.
Este aztán jobb híjján, kissé csodálkozva néztük a helyi híradóban azt, hogy miként szaladnak az irakiak Mosulból kifelé...

Másnap nem sok dolgunk akadt, a vízum elvileg 2 órakor lesz kész, mint megtudtuk. No hát a kontinentális reggelit feledve (finom bagett, joghurt, áfonyadzsem, baracklé) dél körül elindultunk becserkészni valami éttermet. Naná, hogy halasat!
Lassan araszoltunk a tömeggel a városközponton keresztül, ehh, mindenütt csak kofta, kebab, dürüm, pizzéria, grill csikken, na jó, álljunk le és ha nincs hal jó a bárány is -feltéve ha saslik- alapon betértünk az első helyre, melynek ablakában ott forogtak nyárson a husik.
Egyeztettünk, majd letelepedtünk a bejárattól nem messze az egyik asztalhoz. Rajtunk kívül csak egy fiatal srác tartózkodott az üzletben, hátul mosogatott valamit. A séf lelkesen mutogatta, hogy ne itt üljünk, menjünk beljebb... ööö... a sarok mögötti kis sufni részbe. Nem értettem miért, de aztán megláttam az állószekrény méretű légkondit. Hm... kedves, gondoltam, elnyomva az első blikkre felbukkanó mi az ördög, tán szégyelli hogy itt vagyunk gondolatot.
A légkondi ott magasodott, szépen, hetykén, fehéren. Ebben ki is merült minden tudása, mert nem működött.



A forróság pedig itt hátul megrekedt és még valami kellemetlen szag is terjengett hozzá, naccerű! De ha már jópofát vágtam ehhez az akcióhoz, maradunk, gondoltam.
Aztán megérkezett két palacsintányi tekercs, vagy inkább tekercsecske.
Hijjnye hát nem épp erre vágytam ám, hey... no mindegy. Sofőröm -elképedt pofámat látva- elmutogatta, hogy még érkezik majd több is, ettől kissé visszazuhant a pulzusom és nekiláttunk. Amint szájamban éreztem az első falatot, azonnal egyik kedves barátom jutott eszembe, elképzeltem ahogy az első harapás után ránéz a kezében tartott, kis zsírpapír tekercsből kikandikáló valamire és rázendít:
- Miamegveszekedettbüdösszarez?! Összesöpörték a földről a lehullott húst és nyomtak rá cipőpasztát?! He?!!!
Háááát... szerintem nem járt volna messze az igazságtól, mert kb. ilyen ízt éreztem, de én csak annyit gondoltam: nem mozog, ergo** megesszük. Aztán érkezett a második tekercs (bocsánat: tekercsecske) is, még rosszabbra sikeredett mint az előző (tán elfogyott a cipőpaszta), de azt is lenyomtam.
Fizettem és elhúztunk, persze dícsérve a konyhát, ahogy illik.
Egy mobil üzletet kellett fognom, mert előző nap lemerült az egység a telefonomról. A következő keresztutca után megláttuk a telefonost.
Előtte pedig egy halas éttermet. A bejárat melletti akváriumban szebbnél szebb halak úszkáltak föl-le***, mintha csak arra vártak volna hogy rámutass: őt szeretném. És azután ...
Így megy ez - mondta volna Vonnegut is.

Kettőkor megkaptam az útlevelem és a rezidens kártyám (esmét időben!) és elindultunk Erbil felé. A városból kifelé ott virított a gömbház, csak most a bal oldalon:



Útközben pesmerga oszlopokkal találkoztunk, Mosul felé tartottak nyugatról is és keletről is:



No majd ők kiverik a szart a tenoristákból, mutogatta el a sofőröm, én pedig elhittem, miért is ne? Tökös gyerekek a kurdok. És a kurd lányok is, csak persze másként, láttunk nem egyet a pkk -oppárdon, helyesen partizánok- kiképző területein, fönn északnyugaton a hegyekben.
Valami biztosan van, mert négyes-ötös csoportokban egyre több kocsi tartott Mosul felé:



Még szerencse, hogy nem a mosuli fő útvonalat választottuk, hanem rövidítettünk. Kalak előtt a hídon túl a távolban füstöt láttunk, az pedig Mosul felé lehet, nézegethettünk volna, ha épp ott zajlik valami.
Erbil előtt a nagy ellenőrzőpontnál belefutottunk a Mosulból menekülő arabokba, a fotón már látszik a fedett rész ahol a beléptetés folyik. Normál esetben 2-3 autó után már mi következtünk volna, de most valami megváltozott...
Innen még pontosan egy óra és nyolc perc telt el, mire átgurulhattunk az ellenőrzésen, magunk mögött hagyva a közben csak az ég tudja mekkorára duzzadt sort.
A tegnap esti híradóra gondolva az jutott eszembe, hogy valami mégiscsak bűzlik Mosulban.
És a 22-es csapdájából megint csak Yossarian válasza jutott eszembe:
- Szar az, tábornok úr.



Aztán este lett, majd reggel és megint este lett és az ablakból néztem, ahogy a hajnali égen a Hold kísért Isztambulig...



Onnan pedig már csak egy ugrás hazáig, egy jó kis 1070km-es ugrás!


És egy zene:

...



* Kaka kurdisul annyit tesz: úr. (Elvileg délafrikaiul is, de azt nem tudom, úgyhogy... :))
** Ezt csak sejtem mit jelent, de jól hangzik, gondoltam bebiggyesztem oda.
*** Nem igazán föl-le, inkább oda-vissza, de az meg olyan hülyén veszi ki magát, hát nem? :)