2017. szeptember 4., hétfő

Rozsbás

Avagy, jó reggelt. Kurdul.
Az útlevélkezelőtől megtudtam, hogy utálja az Amerikaiakat, az Isztambulból repülés alatt a szomszédom tört angolsággal elkérte az épp olvasott könyvem és belelapozott, míg kávéztam. Amikor visszaadta, megkérdeztem, hogy tán szereti a katonai könyveket? Azt felelte hogy igen. A könyv a Sniper One volt, a szomszédom pedig középkorú nénike.
Éjszaka géppisztoly hangja hallatszott, egyes lövések, sorozatok. Lehet hogy esküvő volt valamelyik faluban.

A népek -mármint a terepiek- reggel ötkor viszik el az akksikat és a CF kártyákat a feltöltött adatokkal, a többi cucc már a kocsikon van. Mi is velük kelünk, reggeli az étteremben, sajtok, felvágottak, zöldségek, ezeket felismerem. A kipakolt 15 méternyi cuccból a maradék 80%-ot nem, így hát maradok a megszokottnál, nem vagyok én sem Magellán, sem Kolumbusz. Talán Armstrong, de ők ugye tubusos kaján éltek.
Arra viszont rájöttem, hogy a főtt tojás alatt mitt jelent a 3DK és az 5DK. Már az első nap kifigyeltem ezt, néztem a méretüket, hátha egyikben két sárgája van, vagy valami ilyesmi, de mindegyik szép tojásszínű volt, sőt egyformák voltak mint a tojások. Ma reggel aztán megfejtettem a titkot: az egyik 3 perces, a másik 5 perces főzésű. Na ugye, hogy az ereimben csordogál valamiféle felfedező vér, csak hát az óvatosabb fajtából. Aldrinék is -beleértve az első 10 Apollót- csak keringtek a Hold körül, míg végül aztán csak felbátorodtak és megnézték hogyan porzik az a talpuk alatt.

A reggeli irodai teendők után kirongyoltunk mi is egy kis körbenézésre, legyen valami képem arról, hogy mibe is csöppentem. Diyarbakírt elhagyva keletre fordult a Duster orra (jézusmáriaésazösszesaprószentek: dácsiát terepre????), a batmani úton haladtunk vagy 60km-t a területig.
Amikor a sofőr meghallotta, hogy vagy 3 órát kint leszünk, azonnal műszaki stoppot hajtott végre, vett két nagy zacskó csipszet és egy tekercs (vagy rúd?) kekszet. Én addig lekaptam a nagytemplomot:



Aztán belefutottunk egy lájncsekkerbe, épp a dobozokat (ugye mindenki tudja mi az?! Na azé!) ellenőrizte, magányos gerillaként járva a kukoricatáblákat, mert sajna itt még nem arattak, bár az egyik geodétát épp ma délelőtt megkergette egy kombájn. Részeg nagybácsival és nagy vassal nem baszakodunk - ősi kurd mondás (legalábbis azt hiszem hogy az).
Kapott egy üveg vizet és ment mindenki a dógára.



Mi meglátogattuk a béjz-sztéjsönt (magyarul referencia állomás). Állt ott a rettentő forróságban, tette a dolgát, az egyik csapat épp akksit cserélt. A napernyő az egyszem éjjelinappalibátor miatt került felállításra, a plázs elég messze van innen. Viszont a szálloda úszómedencéjét forrásvízzel töltik minden nap, ahogy megtudtam. Ez jó, mivel nem klóros, ellenben 18 fokos, ami nem is rossz a 40 fokos levegőhöz képest, csak épp golyóroppantómódon hideg.
Sejtettem én az induláskor már, de most jött a bizonyosság, a telekjáró csak noszogatásra volt képes fölkaptatni a dombra. Javallottam, hogy a légkondi mellett a rádiót is kapcsoljuk ki, merthogy azzal mégtöbb energiát nyerünk (vagy elhallgasson a magnóból a nyekergéses zene).
A másik dolog ami megragadta a figyelmem az volt, hogy az ablak leengedő/felhúzó gombot a könyöklőre tervezte valami idióta, szinte látom is:
Hm... az ott szép egyenes, rakjuk a közepére... hátralépett a rajztól hogy onnan is szemügyre vegye. Nagyon jó, örvendezett a látványtól, sőt, még annál is jobb, hiszen megspóroltunk 13 centi vezetéket, mert nem a kapaszkodóra rakjuk. Szuper! Különben is, örüljenek az extrának a parasztok, nem kell tekerni.
Így aztán minden egyes alkalommal, amikor a könyöklőn szerettem volna nyugtatni a kezem, az ablak megindult lefelé. Azért egy dolgot a BMW-től is loptak (jóvanna, lehet hogy más óttóka is tudja ezt, de nekem nem volt más óttókám), vagyis hogy programozva mondjuk 5km/órás sebesség fölött automatikusan zárja az ajtókat.



No és kibe futottam bele? Hát Aliba, aki nem Alibaba és 2003-ban (vagy 4-ben) Batmanban együtt dolgoztunk. Nagyon megszerettem akkor és ez azóta sem változott. Ő sem.


Este a szállodában a pincér srác megkérdezte hogy honnan jöttem és amikor mondtam, hogy mádzsárisztánból, azonnal beugrott neki két dolog: Budapest és Attila pasa. Kicsit kattogtak a kerekek, de ráhagytam, végülis igaza van.
Hogy a folklórból se maradjak ki, a tiszteletemre (ebben azért nem vagyok teljesen biztos) lakodalmat csaptak alattam. Mindenesetre én zenére aludtam el :D





Akkor hát itt is: zene! (Jóféle)



2017. szeptember 2., szombat

Fünfkirchen


Még el sem kezdődött szinte és már vége is van.



Akár ez is lehetne a mottó, ha tudnám mi az. Mármint a mottó. Olyan olaszos izének tűnik, de mindegy is, a lényeg az, hogy szinte még el sem kezdődött és már vége is van. Mármint a mérésnek, ami persze magába foglalja az előkészítést, a kitűzést, a terítést és a pontok lövését (a lövés persze jelen esetben vibrálás, de így szoktuk meg, így mondjuk), na és a kártalanításról se feledkezzünk meg.
Nem igazán írtam eddig itthoni dolgokról, vagy csak röviden, de ez itt megér egy misét. Nagymisét.

Először is a csapat. Szupervájzorunk első meghökkenésén túlesve nemes egyszerűséggel csak "szedett-vedett" népnek hívta a fiúkat, és nem is járt messze az igazságtól. Egyetemről érkezett a csapat nagyobbik része, geofizikus palánták. Aztán ehhez a csapathoz csatlakozott néhány, sok-sok szeizmikánál töltött évet maga mögött tudó szakember, helyi segítség és ahogy a napok teltek, úgy lett egyre összeszokottabb, egyre rutinosabb mindenki, és mire befejeztük a projectet, egyrészt megritkultak a segítséget kérő hívások (nem lett kevesebb a probléma, sőt...), másrészt szupervájzorunk is megemelte net kis panama kalapját.
Persze a geodézia más tészta volt, profi cégtől profi stáb, állig fölműszerezve mind hagyományos, mind GPS cuccokkal. Emellett ha kellett láncfűrésszel, bozótvágóval, macsétával estek neki a támadó bozótnak.



Pécs és a Mecsek délkeleti lejtői, forróság, mégtöbb forróság, elviselhetetlen forróság, kitűzés, mérés. Röviden ennyi lett volna, de aki ott volt és belerakott apait-anyait, az tudja...




Emlékezzünk hát:

Eligazítás. Ez egy olyan geofizikás műszó, persze más munkahelyeken is használhatják, de itt tuti mindenki tudja mit jelent:



Előkészületek. Reggeli csendélet. Tánc









Vibrátor a városban. És a műszerfala :)





Városi mérés, nénike Royhoz, aki az egyik, terítésért felelős brigád vezetője:
- Mit csinálnak itt kedveském?
- Szeizmikus kutatást végzünk.
- Ja, tudom, a kullancsok ellen.


Roy és csapata:



Itt most nagyon nekimegyünk a bozótnak!


Aztán hirtelen megint vissza a városba, nincs bozót, csak geofonok, dobozok, akksik:



És emberek...
Nénike, bottal piszkálja a geofont.
- Mit tetszik ott csinálni? - kérdezi Roy.
- Mi ez itt?
- Szeizmikus mérési vonal egyik érzékelője.
- Jaaa, azt hittem bomba.


Kint a terepen. Ezeket most összeszedtük, vagy épp lerakjuk? Ez itt a kérdés!



És megint a vibrók. Az esti vihar és az esti mérés előtt:



Terepi mérés:
- Hol vannak most a vibrók?
- A trágyadombok mellett állnak.
- Ott nincsenek trágyadombok.
- Na jó, akkor a vibrók a tehénszarral kevert szalmából rakott dombok mellett állnak.


(A valóság....)



Öt perc pihenő, geodéziára várva (azok a vad-vad kutyák...)



Kérés: (NE MENNYENEK BE A KERTEMBE )



Nem mentünk be. Aztán volt olyasmi is, amit nem mi csináltunk. A nyilak alatti dolgokra gondolok, egykor nagyfeszültségű traverzek voltak:



Na és a kukorica is...



És akkor a mérés vezénylőkommanderparancsnoka. "A" MŰSZER (és az ő enkódere):




Akadtak nem telepíthető pontok, azokat is telepítettük:



Akadtak károk. Megjavítottuk:



Akadtak szűk helyek. Megoldottuk:



És a csippendél geodéta csapat egy része:





A végén pedig a bulin mindenki elfelejtett mindent: forróságot, verejtéket, tüskés bozótot, szakadékot, és könnyedén emelte a korsót. De arról nem készültek fotók :)



Most pedig, zene! Aztán mennyen mindenki a dógára! :)

2017. augusztus 25., péntek

Szóval, így kezdődött... (mármint Afrikában)

1992 júniusának egyik verőfényes délutánján az öt emelet magas genovai komphajó óvatosan settenkedett a szárazföld felé a 7 mérföld hosszú, de veszélyesen keskeny Tunisz-csatornán. Szinte hallottuk ahogy fellélegzik amint végre beért La Goulette kikötőjébe, majd alig érezhető döccenéssel a betonfal gumi ütközőihez simult.
A hajó orra szétnyílt és a dübörgő rámpán legördültünk a két Mitsubishi L300-as "terepjáróval" Észak Afrika poros aszfaltjára, ezzel kezdetét vette a most már több mint 15 éve tartó sivatagi kalandozás.
Az első években szerencsére nem kényszerültünk behatolni az "igazi" sivatagba, így kínlódva bár, de megfeleltek a Micuk.
A 2500-as turbódízel motor nem volt túl gyenge, sőt, felezővel néhány húzós hellyel is megbirkóztak a hegyekben, vagy a homokdombokon, de például nagyon megéreztük az úgynevezett "sivatagi toldatok" hiányát a légszűrőknél. Ennek a kis darab műanyag csőnek az a szerepe - ha van -, hogy a légszűrőbe nem az első kerék mögül, hanem magasabbról jut a levegő, így nem haldoklik fulladozva a motor néhány napos terepezés után.
Ezek után az is nyilvánvaló, hogy ha egy terepjárónál az olajteknőt védő lemez lenyúlik az első kerék felnijének alsó pereméig, akkor a kocsit beszerző neve előbb-utóbb bekerül a sofőrök mindennapi litániájába a "szaporodjatok és sokasodjatok, családon belül" részhez.
Persze nem ezekkel a szavakkal...

Számunkra az első, viszonylag egyszerű akadályt a jó méter-másfél méter magas és egy-két méter átmérőjű buckák jelentették, amelyek tetjén mindig ott trónolt egy bokor és a gyökereivel betonként tartotta össze a homokot. Ezek között néha volt egy autó szélességnyi hely, néha nem volt.
Próbálkoztam a kerülgetésükkel, de ezzel csak a "mérlegállások" számát szaporítottam, ami ugye három dologból tevődik össze: átlós kerekek a levegőben, ásó a kézben és az aprószentek emlegetése.
Amikor aztán egy órán belül már negyedszer akadt meg így a Micu, láttam hogy változtatni kell a taktikán ha haladni szeretnék.
Mivel Wagner éppen nem volt nálam a'la Apokalipszis, benyomtam egy Rolling Stones kazettát a kerregőbe, fölnyomtam a hangerőt maximumra, becéloztam a helyet ahova el kellett jutnom, és felező kettő padlógáz kombóval megindultam.
Hatékony megoldásnak tűnt, igaz, ülni nem nagyon lehetett a kormány mögött, de egyrészt haladtam, másrészt nem kellett ásni.
Az sem volt megvetendő, hogy a többi kocsi viszonylag könnyen végigjött az általam vágott úton és utánam hozta a rendszámot, küszöböt és egyéb, a tervező által praktikusnak vagy esztétikusnak ítélt, de terepen teljesen fölösleges műanyag elemeket.

A következő akadályt a Chott-nak nevezett képződmény jelentette, amely az ország középső részén található és még az akkori egy dínárosokra nyomott Tunézia térképen is látható volt.
Ez az a hely, ahova elcipelik a szegeny turistákat is, azok meg persze mennek, mert nem látták még a Hortobágyot homokos kivitelben, aztán rájuk parancsolnak: nézzétek!
A semmit. :)
Ezt a képződményt van aki kiszáradt tónak, van aki sós mocsárnak nevezi, közben meg számtalan formában keseríti, vagy éppen édesíti a rajta autózók életét.
Van ahol kásás, süppedős, van ahol sima felületű és kőkemény, a többi részén pedig ezek számtalan kombinációja fordul elő évszaktól és napszaktól függően.
Volt olyan terület is, ahol a felső kőkemény réteg hirtelen beszakadt a kocsi alatt, akkor láttuk csak, hogy ott nem vastagabb mint 20-30 centi, és a kerék a szinte vízszerű iszapba lóg, amiből tojás nagyságú kristályokat szedtünk ki, amikor megpróbáltuk kitapogatni a mélységét.
Én viszonylag hamar megtapasztaltam azt, hogy a motor fordulatszámára fülelve, valamint a chott anyagát, színét, az általam hagyott nyomot sasolva, elég jól megítélhetőek azok a részek, ahol el lehet lavírozni a kocsival.
Ennek aztán az lett a vége, hogy én jutottam mindig legmesszebb a trutyiba, így később ha azt hallották a bázison a fiúk hogy engem kell menteni, akkor csak a legelszántabbak, vagy a frissen érkezett, mit sem sejtők ültek kocsiba.
Az ilyen mentésekhez először is rengeteg kötél, léc, homokrács, lapát, emelő és csörlő kellett, de használtunk papírdobozt, gumiszőnyeget, a helyszínen talált apró bokrokat és a chott felső, sokszor a keserű sótól fehér száraz rétegét, ami ilyen helyeken nem volt vastagabb mint 5 milliméter.
A mentés mindig úgy zajlott, hogy ugye a "se előre se hátra" tánc járását megunva, rádión segítséget kértünk. A kiérkező kocsik (általában 2-3 elég volt) a közelünkbe érve először kimentették egymást, majd ezután már óvatosabban mozogva kicsőrlőzték az én kisérő kocsimat, ami ugye mögöttem akadt el (jött volna menteni).
Ezt követően - a most már egy újabb autóval megerősített csapat - még megfontoltabban és egymást mentegetve egyre közelebb került az én Micumhoz, és miután én is kiszabadultam, újra csak egymást mentegetve eljutottunk a homokos, szilárd részre.

A kezdeti puhatolódzás után már pontosan tudtuk hogy hol van a kocsival járható határ, és nyilvánvalóvá vált hogy nincs olyan terepjáró a közelben (Rozikát, a szamarat kivéve), amellyel igazán mélyen behatolhatunk a chott-ra, így aztán négykerekű Honda homokfutókra nyergeltünk át, manapság Quad-nak vagy mi az ördögnek hívja az úri közönség.
Öt sebesség előre, egy hátra, a kerekeket pedig meg lehetett duplázni mindkét tengelyen, a vontatható kis pótkocsikra fölraktuk az eszközöket, műszereket, hűtőtáskát és a segéderőt, aztán uccu neki, irány észak, ott mennek a tengerészak!

Hamarosan új területre költöztünk, ez már kemény hegyi terepnek számított sziklafalakkal, szorosokkal, vízmosásokkal, kőgörgeteges hegyoldalakkal. A Micu állta egy ideig a sarat, aztán először az olajteknőt védő lemez szakadt le, majd sorra törtek az országúton olyan komfortos rugózást biztosító torziós rudak.
A hegyek ették a gumikat és a torziós rugókat, amiben semmi különös nincsen, hiszen legtöbbször csak úgy lehetett haladni, hogy felező egyben, szinte alapjáraton, a kuplunggal játszva billegtünk egyik kőről a másikra, közben a brigád tagjai rohantak a kocsi előtt és dobálták félre a nagyobb szikladarabokat, vagy éppen rakták a kisebbeket a kerék alá, mindig a helyzettől függően.

No, innen majd folytatom. Vagy nem? :)


De előbb: FOTÓK! :)

Felderítés. Chott?! Mi az a chott? Gadó Károly, Jilali, Nemes Józsi
(A napernyő szára csak ment le, le, le, le.... tovább nem nyomtuk)



A kemény mag (vagyis az első csapat, balról jobbra):
Pista, én, Gyilki, Horpácsi Gyula, Gombár Dr., Leibinger Laci, Varga Gyula, Bonyár Attila, Hajdú Józsi, Madácsi Jani, ??, Nemes Józsi



Kipakolás:



Még mindig kipakolás:



Az első hoppámiazistenkénkövesnyilaezitt?
(Hát a chott :)))



Józsik, terveznek (vagy pingpongoznak?):



Etetési idő!
Mikó Gabi, Horpácsi Gyula, Varga Tibi, öööizé, Pauska Józsi:



Szakácsunk, Saller Molnár Gyula és a két védőszentje:



Pihi Kebili egyik szállodájában Janival:



Focidélután. Gyilki mester labdaérintése.
(Sebe Pisti nem értette, hogy hóttfáradtan hogyan van erőnk még esténként focizni? Aztán később jó csoportvezető lett belőle :))



A geodéta csapat indul a chott-ra, a fotós pedig nem tudta hova néz:



Bíró Józsi indítja a sokszöget, Papp Gabi a frászt hozza a helyiekre a monokinivel (pedig már március lehetett... :))



Két Attila (Kató és Lattenstein), valamint Mabi:



Tuareg sátorban, vacsorameghívást teljesítve... a menü: hideg, ropogós birkasült (a homoktól ropogott), belsőségek (jajj!) rizs.
Megettük.
Mosolyogva.
Polonyi Tibi (legyen könnyű a föld), én, Torma Tibi, Pauska Józsi:



Munka. Árnyékban 45 fokban.
Ha nincs árnyék, csinálunk (sajnos a teodolit 45° felett kikapcsolt):



Kirándulás Douzba.
Balról jobbra: teve, teve, én, tevehajcsár, Hegedűs Jani, Zimány Zoli, Bíró Józsi, sok homok.



Újabb focis nap (minden nap az volt, esténként. Lesifotó... :)



Chott-ra készen:



Fázós geodéta római szerelésben:
Kató Attila.



Végül, de nem utolsósorban: a CHOTT, pontosabban a Chott El Jerid egyik része:



Közelebbről (megnyaltuk, keserű :))





Zene!