2018. október 20., szombat

Nagy kalandunk északon, part I.





Az este gyönyörű volt, mint mindig... azt nagyon szeretem itt.

Reggelre ez nagyon megváltozott, mert bár még sötétben nyúltam a villanykapcsoló felé, a hangokból felismertem, hogy Eső Isten siratja Atebubut. Újabban rengeteget sírt, ez vagy annak tudható be, hogy látja a világ mivé lesz és emiatt szomorú, vagy pedig az esős évszaknak.
A reggeli kávé fölött elmélázva utóbbira tettem a 2 centem.

Bepakoltuk az egy hétre elég cuccot a kocsiba, közben rendesen szarr... bőrig áztunk. Persze a zoknik, ingek, gatyák mellett vittük az irodát is, mert a munka nem állhat meg, de azért még épp annyi hely maradt a kocsiban, hogy én is beférjek, hála az alacsony sofőrök istenének.
Gurultunk a kapu felé, Mick hívta a rádiós szobát, jelentette, hogy mozgunk. (Nem véletlenül katonás, ex SAS, nyugi van/lesz a közelben :)).



Gyakorlatilag végig látni fognak minket, hála a vts rendszernek, amely műholdas/netes kapcsolaton keresztül folyamatosan követni tudja az összes járművünket, rákattintva a monitoron még az adott kocsi sebességét, irányát, és egy csomó más adatot is leolvashat a lelkes kezelő.
A pár hete történt fegyveres rablások miatt megszaporodtak a járőrök a környéken, sőt, a tábor mellett is fölállt egy rendőrségi ellenőrző pont.
A rablások egyébként a havi rendszeres halvásárok napjára estek, olyankor több pénzzel mozog a nép. (Hogy ez a helyi erőknek miért nem tűnik föl...)
Pár hete Mick jött a Land Cruiserrel a tábor felé, a rabolók pedig a másik sávban épp nagyban dolgoztak egy kisbusz utasain. Látva a fehér kocsit öten tíz felé szaladtak és eltűntek a bokrok között.
Mint kiderült, a nemzetbiztonságiaknak vannak ugyanilyen autóik, mint a mi Toyotánk. Hallelujja!



Jobbra kikanyarodtunk a kapun és elhúztunk egy balra tartó tehéncsorda mellett. Ejjnye, gondoltam, a feng shui szerint jobbra kellene nektek is tartani!




Az eső közben elállt, néha kissé rákezdte megint, de nem igazán akaródzott neki a munka, békén hagyott minket. Így aztán amikor csak lehetett, leengedett ablakokkal zúgtunk, légkondi kikapcsolva, a ruháink egész jól száradtak.
Néha feltűnt az út szélén egy-egy jobb sorsra éredemes teherautó, kiégett személyautó, ilyesmi: megszokott látvány. Egyet még sikerült is elkapnom, hihetetlen látni azt, hogy milyen gyorsan visszaveszi a területét a természet:



Még a gumik is egészen használható állapotban voltak, kész csoda, hogy senki nem mentette le azokat:



Elhúztunk termesz vár mellett...



... és ember vár mellett:



A friss esővíztől duzzadó tavacskákban, patakok mentén mindenütt lányok, asszonyok mostak:





Egyszer még fecskéket is láttunk, jönnek avagy mennek, ez itt a kérdés...



A falvakban vigyázni kellett a kecskékre, azok mindenütt ott ugrabugrálnak, jönnek-mennek, vagy épp fekszenek az aszfalt közepén. Legtöbbször nem hajlandók tudomásul venni azt a tényt, hogy a nagyhangú és bűzös négykerekű állatok bizony képesek kivasalni őket, aminek a vége kecskevacsora (vagy kecske vacsora?) szokott lenni, gondolom én.



Átkeltünk kis falvakon:



A nagy falvak (vagy kicsi városok?) nyüzsgő élete eltért a kis, pár viskóból álló települések kihalt csendjétől, emberek jöttek-mentek, zajlott a piac, vagy épp yammal pakoltak meg teherautót, esetleg tuc-tucokon (ez még talán Pakisztánból ragadt bennem, itt Ghánában yellow-yellow a neve a keresztségben) gurultak valahová. Ezek itt a helyi taxik. Mármint a tuc-tuc. Vagyis yellow-yellow.





Kondérokban gőzölgött az út mentén főtt valami, lepényeket árultak, tojást, gyümölcsöt, cukornádat, és ilyen öööö... öö... húsokat is:



Viszonylag hamar elértük a Volta-tó partján fekvő városkát, Yejit, ahol a kompot kellett elcsípnünk. Mire észbe kaptunk, már be is kacskaringóztunk egy kis mellékutcába, melynek végén hirtelen feltűnt a víz, maga a tó.
Mint az köztudott, duzzasztással alakult ki és elvileg a világ legnagyobb mesterséges tava.



Lezötyögtünk a partra, így még épp láthattuk, ahogy az egyetlen komp elhúz a túlsó part irányába. Nagyszerű, akkor várunk.
Mint a parton tevékenykedő halászoktól megtudtuk, legalább 3 órát.
Különben is rossz utcán jöttünk le, a beszállítás nem itt zajlik. Eldöcögtünk hát abba az irányba, mellettünk kenyeret és apróságokat árultak a jövő-menő népeknek:







Itt pedig épp Mr. Su huncutkodik egy nénivel, aki mutatja neki a hovatovábbot:



Leparkoltunk, rögtön látogatóink is akadtak:



Mindenki előszedte a piknik kosarát (kajás hátizsák, szatyor, mifene) és amit csak tudtunk, adtunk a lányoknak, akik boldogan húzódtak félre. Még láttuk, ahogy nagyobb legények körbeveszik őket és kicsavarják az almát, kekszet a kezükből.
Persze nem lehettek 10 m-nél messzebb, így gyorsan rendet raktunk, minden visszakerült oda, ahova való, a lányok boldog mosollyal nyugtázták ezt.
Mi pedig vártunk.
Aztán vártunk és vártunk és vártunk.
Majd még tovább vártunk.
Továbbra is szürkén derengett felettünk az ég, néha szemerkélt az eső, néha elállt, mintha maga sem tudná azt, hogy akar még itt valamit, vagy továbbállna inkább.
A furcsa időt kihasználva egy különös kis ember repülni tanult:



Mi pedig vártunk.



És vártunk...
Lassan előkerültek az ebédek, nekem még maradt egy kis Rákóczim, azt végeztem ki, igaz, csak kukorica kenyér jutott mellé, de ha az van, hát az van.



És még vártunk.



És akkor föltűnt két jégkrém árus, és a közben népesre növekedett gyerek seregletet látva gondoltam egyet: vettem 20 darab jégkrémet.
No erre egy pillanat alatt megtöbbszöröződött az állomány, hogy honnan kerültek elő egy ezredmásodperc alatt, az örök rejtély marad.
A hír, miszerint itten akár potya kaja is lehet, úgy tűnik gyorsabban terjedt, mint egy komolyabb járvány, a fény, vagy ilyesmi. Sorba állítottuk őket, de hiába hirdettem ki azt, hogy csak az kaphat nyamit, aki 1 m alatt van (valahol határt kellett húzni), nem apadt a nép.





Végül a sofőrünk vette kezébe a dolgokat, elvágott minden jégkrémet ketté és úgy már elképzelhető volt, hogy jut mindenkinek.
Elindult az osztás katonásan, a kicsik boldog örömmel futottak el a szerzeményükkel a kocsik mögé.
Ahol aztán odaadták azt egy nagyobb gyereknek, és rohantak vissza a sor végére, egy másikért.
Na azért ezt ilyen rövid idő alatt leszervezni... Ügyes!
Persze a sofőrünk, és a magukat önkéntes jégkrémosztó specialistának kinevezett helyi felnőttek ezt kiszúrták, és véget vetettek az ilyesfajta biznisznek.
Néhányan a gyerkőcök közül:



Aztán még vártunk és vártunk, az idő megváltozott, lassan eltűntek a szürke felhők, egyre több árus jelent meg, mintegy jelezve: valami történni fog.
Szinte kosarába nyúlt a fa...



Éééééés.... befutott (úszott) a komp!
Igaz, első blikkre úgy tűnt, hogy korai az öröm, mert partot fog, mi pedig csummogathatunk itt még jó ideig, de szerencsére a sofőr opárdon, a capitano ismerte a járást.



Addig-addig toszogatta a méretes bárkát, míg az jobbra-balra kígyózva, ügyesen besettenkedett a szűk szoroson keresztül és lezuhintotta a rámpát a betonra.



Kiszállás, Baross tér, nem megy tovább!




Beszálltunk. A kocsik csak tolatva, merugye semmi sem tökéletes ebben az univerzumban: csak az egyik oldalon működött a rámpa, az is egy kocsi szélességben. Istenkém, nem autópálya ez hogy száguldozzanak a népek föl és alá, lényeg az, hogy úszik!





Elindultunk, a halászok a közelben tették a dolgukat, nem zavarta őket a nagy vas. A kifarolás sem ment könnyebben a bejövetelnél, indultunk jobbra, megálltunk, vissza, indultunk balra, megálltunk, vissza, megint jobbra, megint balra és ez a türelemjáték eltartott vagy negyed órán át, de végül megoldotta a főnök.







Hiába na, a rutin meg az évek az, ami igazán számítanak ebben a világban.
Sok árus is velünk tartott, vagy csak a piacról hazafelé tartó asszonyságok voltak? Ki tudja, én nem.



Kicsit körbeszimatoltam, bekukkantottam a gépházba, a nagy zaj azt jelentette, hogy jár a motor, minden rendben:



Ez lenne a mentő tutaj. A likra majd valaki ráül, ha nagy a baj, gondolom én:



Utolsó pillantás Yejire, aztán énekeltük az
"irány észak,
itt jönnek a tengerészak
"
kezdetű (végű?) nótát:



Elpöfögtünk az utolsó halászbárka mellett...



... és előttünk nem volt más, csak a nyílt víz és a túlsó part:



Azért az néhány helyen tisztán látszott, hogy ez a tó tényleg mesterségesen duzzasztott, völgyek fölött és dombok mellett úsztunk el:



Láttunk a nagy vízre kimerészkedett halászokat is:



Aztán közeledett a part, kis halászfaluk mellett haladtunk el:



Feltűnt Old Makongo kompkikötője.
Nem olyan puccos mint Calais-nál, na de a kompunk sem egy Maersk, éttermekkel, bárokkal és üzletekkel...



Sikeresen beparkoltunk, fönn a hídon a főnök értette a dolgát, rátette a rámpát a földútra.



Mellettünk egy nagyobb halászfalu terült el.







Itt is árusok várták a partot fogó - és vélhetően kiéhezett - utazókat:





A sült hal gusztábbnak tűnt, mint az a korábbi kifeszített izé, vettem is két szépet, potom 10 szídíért (durván 2 dollár).
Aztán indult tovább a konvojunk, kb. 30 km várt ránk Salagáig, földúton. Az eső itt is tette a dolgát korábban, mi pedig cikáztunk, pattogtunk, csúszkáltunk, persze nem épp ebben a sorrendben, de haladtunk.



Sőt, akadt hely, ahol gyorsíthattunk, felkapcsolt a sofőr harmadikba, porzott minden:



Nem volt igazán látványos a dolog, többnyire szundítottam, mert ugye kimaradt a szokásos délutáni szieszta.
Még épp a közeledő vihar előtt értünk be a városba, Salagába, a központban az elágazásnál keresgéltük a szállásunkhoz vezető utat, második nekifutásra meg is találtuk.



Mi beparkoltunk, a konvoj többi kocsija egy másik motelba tartott, mivel itt csak a földszinti szobákat adták ki.
Egy éltesebb korú néni vitte a bizniszt, rögtön rendeltem is három kólát, mivel csak fél literes volt neki raktáron. A kóla Atebububan ritka kincs, a kajabeszállítónk néha Kumasiból hozott, szóval kissé szomjaztam már azt a fekete vackot.



Meleg víz nem volt, ellenben víznyomás sem, de azért valahogy sikerült fürdeni.
Ezek a bekészített műanyag vödrök és merőkanalak már nem lepnek meg, céljuk határozott. A vödörbe összegyűjtjük a lassan csorgó csapból a vizet, majd nagylevegő és nyakon zuhintjuk magunkat a merőkanállal, kicsit ugrálunk a hideg víztől, aztán jöhet a szappan.
(Atebububan ugye ott volt a vízmelegítő kávé/tea készítéshez, két küblivel a vödörhöz öntve már langyos vízzel önthette nyakon magát a kedves vendég).
Hamarosan vacsora is került:

"Maridon volt a hely neve,
hol aznap este szállt,
Maridon volt a hely ura,
ki vendégli a ...ööö... engem
"



Aki az előző fotón csirkét vél felfedezni, némi rizs-szerűséggel és salátával, az nyert! :)

A szakadó eső zajára, hatalmas villanásokra és csattanásokra, mély dörgések hosszan elnyúló morajára aludtunk el.
Vagy valami ilyesmi.

Holnap a Salaga - Bimbila - Yendi - Tamale út várt ránk, tehát folytköv, de addig: zene (a film sem rossz)!



2018. augusztus 8., szerda

2018. augusztus 4., szombat

Instant Karma


Összetétele:
búzaliszt, ehető (no még szép!) növényi olajok, krumplikeményítő, só, lecitin, vegyi anyagok úgy mint kálium és nátrium karbonát, nátrium foszfát, valamint néhány meghatározhatatlan cucc. Aztán jön a fűszer (por) összetétele, amiben többek között találunk hagyma port és mesterséges csirke ízt, meg E621-et.
Ó, és a látványelemek: texturizált zöldség protein, dehidratált zöldségdarabkák, egyed paraszt!
És ha mindezt rászórjuk a szárított tésztára majd felöntjük forró vízzel, akkor akár azt is érezhetjük -persze csak ha megfelelően magas szintű "beleélési" értékkel rendelkezünk-, hogy ettünk valamit.

Épp mint az életben. Lógunk a neten, szórják a fejünkre a szocializációs műlevest, még és még, jön innen is meg onnan is, és nem kell mást tenni csak kinyitni a szánkat és nyelni. Aztán estére azt hisszük hogy tele a pocak.
Pedig nem több jut így nekünk, mint az előbbi levesnek nevezett vacakság, pár silány szilánk, abból festünk világot magunk köré, abból ragasztunk álarcot magunkra nappalra, vagy vetünk puha ágyat éjszakára.
Vagy valami ilyesmi.
Ki tudja?
Én nem. :)

Kávé! Ez legalább... na ez legalább valami olyasmi, ha nem is az :)



Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat :)

Pár napja Gadafi megejtette a táncot a G15-össel, nagy útra indult, föl északra, hogy befejezze azt, amit elkezdtünk. Persze biztosnak kellett lennie abban, hogy ott fönt, több száz kilóméternyire innen működni fog a cucc, ha majd bekapcsolja. Így hát ellenőrizte. Itt. Aztán csak a hit maradt, hogy majd működni fog. Ott.
Így megy ez.



(Na, hát ettől az instant levesportól ennyire futotta. Ha valaki hozzáad valamit, lesz ez jobb is...)

Ellenben holnaptól lesz szakácsunk, azám, hazám! Igaz, hogy az épülő-szépülő táborban, de majd hoz nekem fincsi eztmegazt. Megígérte! És az, amit Afrikában megígérnek, az úgy is van! Mármint az ígéret... :)



Addig is, hátha...