Északról nézve ilyen a tábor nyugati oldala. Látszik az egyik fölénk magasodó domb is az őr poszttal. No és a parabola, ami ugye a kommunikációt biztosítja. Többnyire :)
A fiúk készülődnek a napra, az OmniSTAR korrekció miatt kb. fél óra szükséges ahhoz hogy a megfelelő precizitást elérje a rendszer. Boris a horvát és Magdi az egyiptomi geodéták, mellettük a horvát biztonságiak akik egész nap mellettük ballagnak és ellenőrzik, hogy a 2-300 méterre jobbra-balra-előre szétszóródva haladó helyi biztonságiak megfelelően látják el a feladatukat. (Ajj de szép katonás szöveg :))
Nomádok a dinnyeföld mellett. Nem volt illő közelebb menni... nem volt otthon az ember.
Food
Ééééééééééééés végül de nem utolsósorban: harcsapaprikás kapros túróscsuszával a tatabányai Vadvirág étteremből :)
Hogy ez hogy kerül ide? Meg nem mondom! :)))
Volt cidri :)
Először is nem mehettünk a földúton, mert lehet hogy a rossz fiúk odaraktak valamit, valami olyat, ami barominagy durranás mellett oszlásnak indul nagy-nagy sebességgel és akkor felfordulást okozhat. Mint tudjuk még a disznó is képes repülni, ha megfelelően felgyorsítjuk. Azt hiszem ez a fizika, vagy mi. Namármost ha a disznó képes erre, akkor a Toyota is, márpedig erre egyikünk sem vágyott, főleg, ha épp benne ülünk. :)
Így hát komótosan követtük a dózereket, ahogy ballagtak a vonal felé. Mivel baromi lassú volt a hátsó, amely mögé a mi kocsink besorolt, inkább kiszálltam és gyalogoltam Mike mellett, aki újzélandi srác, megjárta Irakot és pár éve Afganisztánban alkalmazza egy biztonsági cég. Nem mentünk gyorsan, így is hamar magunk mögött hagytuk a dózert és a kocsinkat, amelyből Lui már rádiózott volna hogy hééé, ne hagyjatok itt, de erre oda is értünk ahhoz a ponthoz, ahol pár napja a csetepaté zajlott. Mára ez a hely bevonult a történelembe, mint a Tutachi csata.:)
Megtapogattuk az első aknagránát becsapódási helyét:
Nem nagyon látszik már, de ott borzolta a kedélyeket azon a rögös részen Lui lába előtt :)
Itt pedig a falu a háttérben, a Tutachi Hős jobb válla melletti dombon álló ház alól lőtték a fiúkat aknavetővel, balról és jobbról pedig kb. 15 kalasnyikov és 3 PKM osztotta az áldást. Kb. ugyanakkora eredménnyel, mint amekkorát a templomi változat képes okozni (hála annak a marxista istennek :))
Dózer a helyén (én is, Cobussal):
Húzhatunk vissza, de még egy fotó, a kemény mag. Harcedzett srácok, akik megjárták Vukovárt, Dubrovnikot, Irakot... és Sárrétudvarit :)
Lui kávét főz, Willem laptopozik, Boris horkol, én az emileket ellenőrzöm, normál reggel.
Aztán beleordítunk a levegőbe:
- FÖLDRENGÉÉÉÉÉÉÉÉS!!!
Boris riadtan felnéz.
- Kérsz kávét? - kérdezi tőle valaki
Nyammog valamit, így csak három készül:
Ma kimegyünk, kivisszük a dózereket oda, ahol megtámadtak minket. Ez nem lehet más mint amolyan teszt, vagyis hogy na, itt vagyunk megint, most mi lesz? Mert egyelőre nem dolgozunk, ráadásul az utolsó megbeszélés szerint bevárjuk a mérést (mármint a geodézia) azért, hogy együtt mozogjon a katonai fedezet alatt az egész cirkuszi társulat.
A biztonságiak tréningeznek, lövöldöznek kicsit, így 12:00 a tervezett indulás (ami otthon ugye 9:30)
Lui felpróbálta a golyóállót, nem az a kiköpött luis vuttone model, de nem is táska :)
Most akkor ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul:
Reggel. Sötét. A generátor zaja. Willem már ott ül a laptopja előtt. Lui épp belép az ajtón. Boris még alszik. Neki vezényelek, bár ő az egyetlen aki nem volt katona:
- NEM HORKOL!!!
Abbahagyja. Lassan ébredezik a tábor. Kintről beszélgetés tompa zaja hallatszik. Alhatnánk délig, mivel semmi dolgunk, de napközben is alszunk, így hát miért ne keljünk. Különben is: slózira kell menni, ez elvágja minden további kérdés fonalát.
Kint hideg és a hajnali derengés fogad. A sötétített ablakon nem tudott behatolni a gyenge fény. Fenn a dombtetőn csendes a sátor, nincsenek fények. Visszaballagok, fel a vaslépcsőn, lehuppanok a laptop elé az irodában. Jobbra a konyhában bugyog a vízmelegítő, jól hallom hiszen másfél méterre van a nyomtatónk dobozának tetején.
- Ki cserél egy carbohydrate electrolyte beverage powdert (narancs ízű) french vanilla cappuccinora? - teszem fel a reménytelen kérdést.
Legnagyobb meglepetésemre Willem előhúz egyet a matraca alól, e örőőő, e bóóóódottá! A narancspor megy a gyűjtőládába. Ebbe szórjuk az MRE-ből számunkra felesleges kaját, aztán amikor tele van, odaadjuk a munkásainknak. Megkeverem a port a forró vízzel, ez lesz ma a reggeli:
Willem - mivel tegnap este erről is álmodoztunk - pizzát rendelt:
Ma reggel is elhúzott felettünk egy Gripen, elvileg Marmalból jött. Tegnap estefelé figyeltem meg először, de éjszaka is hallottuk egyszer, még a lövöldözés előtt. Vagy valami triggerhappy fickó lehetett az őrök közül, vagy az is elképzelhető, hogy álmában húzta meg valamelyikük a ravaszt (bár az elég valószínűtlen, mivel eddig csak sakálokat láttunk a sziklák tövénél, illetve Lui egyszer egy nyulat :)) Napközben nincs sok tennivalónk, várjuk a csapat többi részét hogy végre elkezdődjön a mérés, de nem sok hírt hallunk erről, a nóta mindig ugyanaz: a konvoj még nem érkezett meg Kandaharból. Mindegy, mi kitűztünk már két teljes vonalat, az legalább egy heti előny a kábelesnéppel szemben. Ahogy látom a műholdfotókon, előttünk nyugisabb lesz a terület, legalábbis domborzatügyileg. Északon belefutunk majd a homokdűnékbe is, de sem a fotókon, sem a helikopteres felderítés filmjein nem látszanak veszélyesnek.
A következő napirendi pont az ebéd lesz. Mára ezt választottuk:
Délután érkezik a kajás kocsi, ezt úgy várjuk mint vásott kölykök a Mikulást. Vagy a Jézuskát. Amikor befut, sorban hordják a beszerzett cuccokat, ahogy lekerülnek a kocsiról és bekerülnek a raktárba: műzli, cukor, narancs, kávé, marhahús konzerv, paradicsom, babkonzerv, zöldségkonzerv, gyümölcskonzerv, kéztisztító, kóla, szója tej, juhar szirup, tabasco, banán, tonhal konzerv, parmezán, ketchup, szardínia, megint kávé, hámozott paradicsomkonzerv, chips, epres joghurt, fekete tea, lekvár, mars és snickers csokikat és még ezeken túl is érkeznek a dolgok, kissé feljavítandó a katonai fejadagokat.
Ha kiürül a kocsi, megyünk és kávésbögrével a kezünkben és meglátogatjuk a sziklákat, ahonnan a tábor ilyennek látszik:
Innen nyugatra belátjuk a völgyet, birkák, kecskék legelik a száraz és csenevész kórót, távolban egy kis falu húzódik meg a kiszáradt folyó mellett, a barna agyagból tapasztott házak beleolvadnak a környezetbe. Még távolabb sötét hegyvonulat csipkézi az eget. Néha kiülünk ide, élvezzük a napot, beszélgetünk. Csend van, a generátor is csak valamiféle halk zene a távolban. Itt szoktam a naplementét is fotózni, a tegnapi ilyen volt:
Csirkekpaprikás nokedlival... uborkasalátával... tejfölös csirkepaprikás... kis gombával... székelykáposzta...füstölt oldalassal, tejföllel, friss meleg kenyérrel... vagy rántottszelet: borjúbécsi, karaj, hagymás törtkrumpli, jó szaftosan... töltöttkáposzta... jahaaaaajj!... stefánia... hortobágyi húsos palacsinta, tartárral... vagy csak egy palacsinta... túrós... a túróban persze mazsolával reszelt citromhéjjal... vagy a kedvencem, ami gesztenyemasszával és magozott meggybefőttel van töltve, csokival leöntve... de megennénk most a sima túrósat is...
A tábort megerősítették, sőt a környező dombokra felállított katonai sátrak is mind védelmi falat kaptak (na jó, a dózer túrt nekik körbe töltést :)). Tegnap éjszaka megpróbált két autó a közelünkbe férkőzni, lekapcsolt lámpákkal, éjjellátóval jöttek. Persze olyan nekünk is van, a srácok el is indultak feléjük hogy barkochbázzanak kicsit velük, de leléptek időben.
Napközben nem sokat tudunk tenni, csesztetjük a netet (már ha van, mert a parabola kissé megtaposódott, a tartója sem áll a helyzet magaslatán és a beltérit is cserélni kellett már ebben a pár napban), próbálunk az otthoniakkal csevegni, takarítjuk a cuccotkat:
Egyre több ezmegaz kerül a MIÉNK picike otthonba is, a nappaliba pl. szőnyeg, az irodába szék, a konyhába kemping palack (igaz, edényünk még nincs, na de belevaló sincs), a szobában az ágyakra szivacs a rugós matracok tetejére (én kidobtam a matracot és három szivacsot terítettem le inkább). A plédet beraktam alám, és rajta fekszem a hálózsákban. Illetve egyelőre csak mint takaró funkcionál, hiszen hó még csak Kabul környékén a hegyekben esett :)
Itt épp egy részlet a nappaliból, a hálóból, a raktárból, a konyhából, és balra még az iroda is belelóg ahonnan készítettem :). Lui pedig épp ebédel, a felirat szerint marhaszelet cheddaros krumplilevessel, ami leginkább a macskahányás és a gyerekkaja keverékének látszik, de az íze meglepően jó:
A képen látszik Willem is, aki délafrikai katonaember és mint látszik a nappaliban netez épp, valamint ott látható az ő rózsaszín törölközője is amit a városból rendelt. Elfelejtett színt mondani :)))
Aztán megjöttek a téliesített cuccok is, TheNorthFace dzsekik, hatch kesztyűk, 5.11 sapkák, Rocky bakancsok. Most már olyan kemények vagyunk, mint a betonrépa. Mennénk neki mindennek :)
Ha a vibrók is ideérnek, végre elkezdhetjük a munkát, mert egyelőre a helyzet miatt nem megyünk előre, be kell várni a mérést és együtt mozogni a katonai kíséret fedezete alatt mindenkinek. Főleg azért mert a következő vonalak nagyon közel lesznek az iráni határhoz és onnan jönnek a rosszlelkűek :)
Addig hát éljük a hadifoglyok egyszerű életét, amelybe esténként pontosan hat órakor egy dupla ding (ding-ding) csal csak némi fényt. Ez a fizetésszámláló hangja :)))
Na és a hold... lassan erősödik az is:
(Mint ahogy jó az "Aztán mennydörgést hallottunk" is... akár az is lehetett volna a cím. :))
Éjszaka berongyolt az ötödik lovashadsereg (jelesül az afgán lovashadsereg, az ANP). Igaz ugyan, hogy először a mieinket lőtték a nagy fölfordulásban, de legalább a buzgalommal páros jóakarat megvolt bennük. Na és hála a kiképzésüknek, vagy a szerencsének, nem találtak el senkit. :)
Most aztán már nekünk is van nagypuskánk, bibííííí:
Reggelre csend lett.
Békés, tea illatos...
Aztán délelőtt feljött hozzánk a kb. 3-4km-re - a kiszáradt folyómeder mellett- megbúvó kis faluból egy öregúr, karjában unokájával. Két éves a kislány de még nem jár...
A dokink* megvizsgálta, a diagnózis: vitaminhiány. Az idegek nem kapcsolódnak az izmokhoz. Adott a vitaminokból amennyit tudott és elmagyarázta az öregúrnak, hogy mi lenne az, amiből sok-sok kellene a picinek.
Persze itt a hegyekben nem terem más mint búza, kecske és birka, ritkán belefutunk egy-egy dinnyeföldbe is (hogy az miként kap vizet - rejtély). Gondolom húsért és gabonáért cserélnek ezt-azt, de hogy a gyerekek mit kapnak, azt csak elképzelni tudom. Vagy még azt sem...
* A doki nem ám a kis nyiszlett fickó ott szemben, ő csak a tolmács. A doki a nagy, bal oldali, zöldbe öltözött mikulásforma, jóságos és ex Special Forces doki. Persze ez látszik is, hiszen a szikéjét az oldalán hordja, tokban :))
És délután négykor, miután leálltak és megtankoltak a bulldózerek, majd készülődtek az estére, Luitól 100 m-re becsapódott az első aknagránát.
Aztán később még négy érkezett gyors egymásutánban, és akkor már beleszólt a csetepatéba 5-6 Kalasnyikov is a rosszfiúk oldaláról. Majd nemsokkal ezután megtámadták a másik két bulldózerünket, amelyek három kilométernyire délre táboroztak tőlük, a tábortól pedig négy kilométernyire nyugatra.
Ekkora már a kirendelt helyi véderő összes tagja fent kucorgott a kocsikon, túl sokat olvashattak a rugalmas elszakadásról, azt hiszem. Persze az is lehet, hogy ilyesmire nem szólt a munkaköri leírásuk.
Danko a horvát biztonsági állt csak egyenesen, és a távolba nézett. Lui szólt neki:
- Nem ott csapódott be, hanem itt!
- Tudom, de én azt nézem, hogy honnan lőnek - jött a nyugodt válasz.
Ja, hát megjárta Vukovárt... Aztán ahogy abbamaradtak a becsapódások, odaugrott a kocsikhoz lerángatta, és harchoz parancsolta a miliciát. :)
Ma éjjel tehát a golyóálló az ágy lábánál lesz, bakancsban alszunk, útlevél a zsebekben!
Remark: A 82mm-es aknavető maximális hatótávolsága 4200m körül van, kb. ennyit mértem a kilövések és a becsapódások helye között a guglin. Az első kb. 100m-re vágódott be, ami tüzér szemmel baszottjó előkészítést jelent! Persze aknavetővel lehet pontosan lőni, ha ismeri a nép a terepet, meg a szerszámot. Mindenesetre az tény/szerencse hogy a repeszek nem tettek kárt a fiúkban, mivelhogy Luiék és a bulldózerek a domb tetején álltak, az első lövedék pedig a domboldalba csapódott. A következők még messzebb.
Mindennapi műholdunkat add meg nekünk ma, legyen legalább hat GPS az égen,
az akksik kitartsanak estig, a korrekciós jel jöjjön ahogy illik
és ne legyen szignál lost amikor mélyre megyünk, a kábelek legyenek törésmentesek, a program a kontrollereken pedig hibátlanul fusson most és mindörökké, Trimble.
Na ez bejött: szombat, kivonulás. Reggel lecűgöltünk mindent a szobákból, még egy utolsó jégkrém a reggeli mellé, aztán kiengedtük a V8-as Land Cruiser gyeplőit és északnak fordítottuk a főtengelyt. Kedvenc falunkban már ott állt a konvoj, ők reggel ötkor elindultak. 10 nagy lakókonténer kamazokon, plusz a kiszolgáló trélerek, fürdő, generátor a villanynak, négy tartálykocsi üzemanyaggal, további kettő vízzel, aztán az utánfutók, egyiken a három méter átmérőjű parabola a netnek, másikon a lakókocsikhoz legyártott pöpec lépcsők. Na és a kísérő katonák terepjárói.
Megindultunk. Lekanyarodtunk a kavicsos útra amelyen már oly sokszor végigmentünk, hogy ismerünk minden emelkedőt, kanyart, falut és temetőt. Vezettük a népeket, mint vezérkos a nyájat, azok pedig szép sorban követtek bennünket:
Káánvóóój
Aztán harmincegynéhány kilométer után lekanyarodtunk a zötyögős útról és egy keskeny földúton kapaszkodtunk 1136 méter magasra, és a tábor helyéhez érve mit láttunk épp? A gréder próbált lekászálódni a szállító kocsijáról, nem tűnt egyszerű feladatnak, de megoldották okosan:
Ami egyszer felment, az le is jön - ősi dakota közmondás :)
A hely amit választottunk, egy kellemes kis fennsík, tőle nyugatra nyugatra alacsony dombok terülnek el, délre pedig meredeken leszakad a talaj. Ha majd kiállunk a sziklás peremre, akkor lelátunk a kábeles nép sürgésére, a vibrók forgására, mivel a hatos vonal csak alig egy kilométerre húz el alattunk kelet-nyugat irányba. Most még azonban csak három dózer cammog komótosan nyugat felé, tolva maga előtt minden kis huplit és betemet minden kis szakadékot, vízmosást, hogy nagyjából egyenes nyomot hozzon létre a vibróknak. Vibrók... aki még nem látott ilyet, ezen a kis filmen megnézheti (az egyik korábbi munkán készült):
Amit illik tudni róla: 25 tonnás traktor, minden kerekét hidromotor hajtja (a stabil dízel csak az olajnyomást állítja elő tehát), középen látható a talp, amit az energia keltéséhez leenged, majd azon egyensúlyozva megemeli magát úgy, hogy a teljes súlya a lapra kerüljön, amely felett egy csak egyszerűen "tömeg"-nek nevezett fémtömb helyezkedik el. Ezt a tömböt mozgatja egy nagyon különleges elektrohidraulikus rendszer, akár másodpercenként 100-szor fel és le. 5Hz-től 200Hz-ig állíthat elő hullámokat, amelyek lehatolnak a felszín alá - akár 4-5ezer méterre is - és visszaverődve elárulják az adott réteg mélységét (ugye senki nem hiányzott énekóráról, amikor azt tanította a néni, hogy miként kapjuk meg a távolságot az eltelt idő és a sebesség ismerete alapján?).
Hogy még nagyobb energiát tudjunk kibocsájtani, 3-5 vibró megy szorosan egymás után (meghatározott geometria szerint), egyszerre teszik le a "lapot" (na, tanultunk megint egy geofizikás műszót) és most jön a bonyolultnak nevezett elektronika, hogy megszolgálja az érte kifizetett huszonharmincezer dollárt: az összes vibró lapja pontosan egy frekvencián üt, egyszerre indul el valahonnan 10 Hz környékéről és fut fel 4-8másodperc alatt 100-150Hz-re. Mégegszer mondom: mindegyik. Egyszerre. Ezáltal a gerjesztett energia (oroszul enyergija) összeadódik. Olyan ez, mintha nem egy mérges nyúl toppantana, hanem százezer. Van különbség :)
Na szóval a film... jól látszik ott, hogy ferde talajon a nagy buzgalomban néha bizony megemelkedik az eleje, vagy a hátulja a gépnek.
A gréder lekászálódott a trélerről, befutott a frontendloader is (délafrikaiul homlokrakódó) és elkezték egyengetni a szántóföldet, amelyet a haladást és az energiaipart lelkesen támogató falusi a rendelkezésünkre bocsátott, persze megfelelő mennyiségű dollárpénz ellenében. Amit még kaptunk, az az északról érkező szél, ami istenes porvihart kavart:
Persze csak segített nekünk a takarításban, na de akkor is... szerencsére egy jó óra alatt elfújt minden mozdítható dolgot, így estére kitisztult a kép valamennyire.
Ahogy kész lett egy szakasz, már húztak is a helyükre a lakókonténerek (jobb szélen az egyesített mosdó, fürdő, budi és mosószalon látható, fent a bal szélső pedig a MIÉNK picike otthon, vagyis nappali, étkező, háló, iroda, raktár (előtérben az ambulanciás kocsink):
Mivel nem állt össze minden estére, ezért villany és víz nélkül a fejlámpák fényénél romantikáztunk az MRE-ből varázsolt vacsora után. És persze porosan feküdtünk le. Éjszaka pedig megérkezett az eső. Nem is kimondottan eső volt... inkább valahol a köd és az eső között, vagy inkább olyan vékony szálú eső... nem tűnt komolynak mert a szél is fújt közben, de eláztatott mindent, sőt a szomszéd konténer tetején be is hatolt megcélozva egyiptomi kollégánk laptopját. Aztán a következő nap folyamán Lui feje fölött is megjelent a víz, de sikerült lokalizálni (ejj de szép szó ez, csak azt tudnám mit jelent :)).
Mivel kitartóan esett, ráadásul olyan sűrű köd/pára/felhő/akármi ereszkedett a környékre, hogy kb. 30 méterre lehetett ellátni, úgy döntöttünk, hogy ma csak felderítés lehetne napirenden, de annak meg értelme nem sok volt. Ugyanis a látótávolság ugye a nullához konvergált... Így hát a MIÉNK picike otthon berendezésével töltöttük a napot, és a lassanként befutó ellátókocsik tartalmát dézsmálgattuk mindenből a legjobbat alapon. Egészen takaros kis készlet gyűlt össze konzervekből, ásványvízből, aztán mindenféle csokik, csipszek, érkeztek, majd hagyma, paradicsom is, később kávé, tea, tejpor, és legvégül de nem utolsó sorban a nap fénypontja: a vadi új vízforraló, műanyag poharakkal. Azonnal megfőződött az első adag kávé és tea, mivel áramunk is megérkezett ezalatt. Sőt a légkondit is sikerült átállítani fűtésre, mert a tegnapi 30 fokból az inflálódás miatt mára csak 5-10 maradt.
Internetünk viszont még mindig nincs, mivel a parabola tartón valami eltörött. A rohadt Etisalat pedig 4,6GB-nál leállította a mobilnetet, bár 5GB-ot fizettünk ki, grrrrrr!
Ezért hát fél kilenckor bedunyhát vezényeltünk magunknak, amiből éjfélkor Borisz - de nem a Godunov - horkolása ébresztett, így reggel hatig zenét hallgattam a telefonomról.
Úgy tűnik a Zrínyi-féle kirohanás újfent elhalasztódik, a következő halálbiztos időpont:
szombat. Abból pedig elég sok van a kalendáriomban, még a helyiben is. :)
Tegnap meg kellett lesni a dózereket munka közben, mert a teljesítmény enyhén szólva is
elmarad a várakozástól. A terep viszont meghaladja a várakozásainkat - amelyek a
helikopteres felderítésen alapultak -, csak sajnos keményen negatív irányban. Így aztán a
pozitív elvárás kiegyenlítődik a negatív valósággal, helyreáll az egyensúly. Újabb ékes
példája annak, hogy a természet nem siet sehova. Nekem jutott az a hálás feladat hogy
megértessem ezt a számsorok, táblázatok, grafikonok alá temetett népekkel :)
Igazán komolytalan feladat, de legalább kiruccanhattam.
A körforgalomnál már eltakarították a tegnap reggeli vért: vagy lelőttek ott valakit, vagy felrobbantottak.
Az utóbbi pár napban öt darab IED tette a dolgát a városban. Ajj de szép szó, emlékszik
még rá valaki az iraki buliból? Na jó, elmondom mégegyszer, de utoljára. IED, vagyis
Improvized Explosive Device, ami annyit tesz magyarul hogy sebtében, individualista módon
az épp fellelhető anyagok felhasználásával összetákolt robbanó szerkentyű. Előszeretettel
rejtik az út mentén található mindenféle alá, vagy be. Döglött állatok, várakozó
járművek, roncsok, kőrakás mifene a legelterjedtebb, de láttunk már betonba öntött
tüzérségi repeszgránátot is. Úgy tűnik itt semmibe nem fektetnek annyi energiát mint
elpusztítani a másikat.
Ott van persze a másik oldal is. A hegyekből induló kis folydogáló ér, pár centi mély és
nem sokkal szélesebb, de ez az életet jelenti azoknak a nomádoknak akik mellett
letáborozott az egyik dózerünk. Fekete sátraik még a google earth-on is látszanak, ha
valaki becopypasteli ezt a helyet és entert nyom:
34.836353° 62.064264°
oda viszi a program, fel sem kell emelnie a seggét a fotelből: kis fekete pontok. Az
északabbra pár száz méterrel látható tábor már nem létezik, csak a megmaradt itató vájú (a kép jobb alsó sarkában - panellakóknak) jelzi hogy itt is éltek valamikor:
A patak
A kis fekete pontokból alacsony termetű, idős, hófehér szakállú fehér turbános bácsikák
bújtak elő jöttünkre, idő és szárazság és az egyhangú étel aszalta arccal, pergamenszerű
kézfogással, de a szemükben valami földöntúli békével kínáltak hellyel maguk mellett. Miénk
volt az egész vidék. Elképzeltem milyen lenne ha egyszer európába hoznánk őket. Itt nincs
fa, bokor, fű, csak valami sárgára száradt szúrós gazféle, ezen tengődnek a kecskék.
Ahogy láttam, egyedül a búza terem meg itt, illetve nagyritkán egy-egy dinnyeföld. Nincs
víz, hiába minden... Az előóvatoskodó gyerekeknek odaadtam az egyetlen csokis
muffinom, az öregúr akkurátosan kibontotta a zacskót, és igazságosan elosztotta. Arra
gondoltam, vajon Ő tudja-e milyen íze lehet a csokinak?
Visszaballagtam a dombtetőre, épp akkor futott be a fő csapat a másik táborhelyről:
A tolmács elkezdte az MRE-k kiosztását, láttam hogy sebesen pakolja a dobozokból a sorban
állóknak: egy MRE és egy zacskó csokis süti, következő! Egy MRE, egy zacskó csokis süti,
következő! Egy MRE... hé, szóltam oda neki, ugye tudod azt, hogy két menű is akad, amelyek disznóhusit tartalmaznak? Mintha
villám vágott volna bele. Ettől kezdve elolvasta mindegyiket. :)
Aztán a szokásos fotózkodás, itt épp a három benetton grácia:
Majd megnéztük a másik dózert is, jó kis helyek vártak rá:
Mizerábilis
Aztán elindultunk befelé. Közben láttam azért fákat is. Mint kiderült, ott fúrt vízkutak
látják el a falut, az állam támogatásával még jóképű nyomós kutakat is kapott a nép.
Hallelujja:
Igaz, hogy egyelőre csak a bulldózerek - na és a geodézia - és egyelőre még a városból szaladgálunk ki-be mint a mérgezett egér, de már ez is valami. Három vibró megérkezett, a maradék kettő és a műszer másik konvojba sorolt be. Merugye itt úgy mennek a dolgok, hogy összeáll 200-300 kamion, teherautó, mifene, és rendőri kísérettel vonul egyik városból a másikba. Kabul és Kandahar a nagy gyülekezőhely, itt kavarnak a sofőrök egymással, vagyis hogy melyik konvoj indul korábban, melyik a gyorsabb, de a lényeg az, hogy melyiket nem támadják meg. Az utóbbi egyrészt kiszámíthatatlan, másrészt a valószínűsége majdnem nulla, ezért a gyorsabbra szavaz mindenki, amitől az megduzzad és lelassul. Murphy dolgozik ám itt is!
Tehát két vibrónk és a műszerkocsink lemaradt, ma pedig hallottuk, hogy azt a konvojt is megtámadták, szóval állnak. Talán egy hétbe is beletelik, mire itt lesznek.
No de mi addig is dolgozhatunk, gyártjuk az utakat a helyiek naaagy-nagy megelégedésére.
Merugye eleve a szamárcsapásokat érdemes úttá alakítanunk, mivel a szamár nem hülye. És most a népek itt örömmel konstatálják azt, hogy a traktorokkal zötyöghetnek végre ott is, ahol eddig csak vágyakozva nézhették azt, ahogy a csacsi üget:
A biztonságiak is teszik a dolgukat, nemrég odajött volna hozzánk egy kis öregúr, szamárháton naná, de az őrök nem engedték. Buborékot vonnak körénk, így a jó öreg csak messziről intett és a szívére tette a kezét. Azért megörökítettem, amikor tovább indult. Sőt még fotó is készült:
Ebédre bevonultunk Luival egy romos kis épületbe a szél elől, megmelegítettük az MRE-t és hajrá. Nekem valami marha ravioli jutott, ő pedig buffaló csirkét evett, ami frankó csípős szószba tépkedett csirkefalatkákat jelent:
A jó hír hogy két nap múlva végre újra a szekértáborba lakhatunk. Francba, annyira unalmas már itt ez a 4 csillagos szálloda. Hiába na, az aranykalitka is csak kalitka :)
És akkor most szóljon a Tankcsapdától a SZABADON!!!
DSK
Camp
Soldier
Magazine
Sunset
Morning
OldMan
Ruins
Nomad
Food
Willem
Útcsnálók
Peace
Lui
Joe