Zenyatta Mondatta

do do do, de da da da-
Is all I want to say to you
A lét lépcsőinek úgy a hatodik fokán ülök, dimenziótlanul.
Jobbra fön és mögöttem a légkondi szörcsög, jobbra lent pedig az általa kavart műszél valami viaszsárga lapot billegtet némán, s monoton (bút konokon) és fájón. The Day of Battle nem mozdul már két napja, Rick Atkinson says: nyitni kék.
Az esti beszélgetésünket a megszakadó net sem tudja ketté vágni hiszen itt vagyok velem és Te ott vagy veled hát semmi baj. Persze jobb lenne ha Te itt lennél velem vagy én ott veled, de hát semmi baj. Ha pedig semmi baj akkor mindegy ki hol van.
Az idő kereke egyet klikkel előre, ő is néma, mozdulatlan és fehér
mint
a
szél hajtotta
őszi levél.
Vagy talán azt hiszed a levél mozdul? Kis bolond :)

Bombe Dépoussiérante - olvasom a sárganyelű ecset, az ezüst közepű fekete bőrbevonatú fejhallgató és a légnyomásmérő között álló kék flakonon.
Légnyomásmérő, a víz után a második legfontosabb dolog a sivatagban -mantrázom-, bár a klotyópapír is ott kapaszkodik erősen. Persze a sivatag most délre húzódik tőlünk, van az legalább 100km is szóval itt akkor a víz, budipapír a sorrend, a harmadik pedig a napszemüveg lesz
Julbo, hegymászó szemüveg (nahogymostmár mindenről a hegyek jutnak eszembe :)) lassan öt éve hordom és egyetlen hibája hogy semmi baja, így nem látom okát annak hogy lecseréljem.
Pedig Glenn egyszer még meg is taposta, de a katonai bakancs sem tett kárt benne. Azóta Glennt széttépte egy akna, a szemüveg pedig itt van velem, sorsok... sorsok...sorok...sörök...pörök... per?
Torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen
Lassan lecsúszom a harmadik lépcsőfokra, ott szoktam aludni, összegömbölyödve, egyedül, Veled.
homlokod melegében,
homlokom melegében

zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.

Munka

Úgy tűnik beleharaptunk a szappanba.

Ahol nincs hegy, ott aknamező van, vagy pedig third party kiképzőtábor.
Azért hívjuk őket third partynak, mert nem illik kiejteni a nevüket itt, Kurdisztánban. Pedig ők is kurdok... na mindegy.
A hegyek gyönyörűek persze, hosszú vonulatokban nyúlnak el, mint vetetlen ágyon a gyűrt lepedő.
Fehér sziklák, zöld fákkal borított meredek oldalak, gyors folyású patakok mindenütt.
Csodaszép.

Egy a baj, nekünk itt mozogni kellene, ami gyalogosan nem nagy kunszt ugye.
Ahol pedig egyszerű halandó nem képes a hátsó lábain szaladni, oda szerződtettünk hegymászókat, szóval ezzel a résszel nincs is baj.
A kompresszorokat, kábeles kocsik cipelte geofonokat, akksikat, dobozokat viszont mozgatnunk kell. A doboz amolyan geofizikás műszó, dobozszerű terepi számítástechnikai cuccokat takar, és mivel azok dobozszerűek, ezért: dobozok, na! :)
Ezeket sajnos nem tudjuk szamarakra, öszvérekre pakolni, pedig mint ahogy a környéken láttuk, itt ilyesmivel oldják meg a ka... ööö... third party srácok és lányok a cuccok ide-oda cipelését.
Hogy az is el tudja képzelni, aki nem tudja elképzelni a hegyeket, itt egy gugliörszös kép az elképzeléshez, persze nem adja vissza (egyáltalán nem, de mindegy :)), de legalább egy kis részletet megmutat (dehogy mutat meg :)).

A szép bugyirózsaszín gyöngyfüzérek jelzik a vonalakon azokat a pontokat, ahova a geofonokat telepíteni kellene (na meg a kábelekett, dobozokat (azt mindenki tudja már hogy mi, ugye? :)):


No, hát holnap oda megyünk körbenézni, oda, ahol a jobboldali három pontsor közül a középső felszalad a hegygerincre :)

Ó, és aki 1 percen belül megmondja azt hogy milyen nyelven jelent aknamezõt az Oshiponga Sho Mboma az kérhet a nevemben egy Magnum Classicot és elnyalogathatja ha nagyon melege van, otthon :)



De addig: zene!

B. A.

'N when you can see your unborn children
in her eyes,
Ya know ya really love a woman...

Egyszer

majdnem meghaltam :)

Végülis röhejes dolog ez, mert ugye olyan nem létezik hogy majdnem: vagy meghaltam, vagy nem és kész. Centire a fejed mellett elrepült egy lövedék? Na és? Fölrobban a kezedben valami és még csak az ujjaidat sem metéli le (igaz, összeégette rendesen, a kisujjamon pedig csontig vágott az egyik szilánk, naná hogy a mai napig látszik), na és? Ötöt pördül veled lefelé a homokdombon a Toyota, aztán amikor végre megáll az oldalán, akkor kimászol belőle a törött oldalablakon át? Na és? A vipera csak feléd csap amikor este otthagyva a defektes kocsit gyalogoltok kifelé a sivatagból? Na és?
Soha nem éreztem igazán azt hogy ott hagyhattam volna a fogam, még akkor sem, amikor pedig igen, de érdekes hogy ennyi év után ez az eset jutott eszembe. Mármint hogy talán, esetleg, majdnem... (Talán mert Aklübiszt olvasok? Olvassatok ti is! :)).

Akkor épp Tunéziában, a Chott El Djediden kellett meghatároznunk egy pont magasságát, vagyis egy ismert GPS ponttól elszintezni odáig, ráolvasni, aztán visszagyalogolni a kocsihoz mert az a rész járhatatlan volt még terepjáróknak is: egyszerűen elsüllyedt ott minden, ami 100 kilónál többet nyomott (akkor még csak 82 voltam :))
Hárman indultunk el, két arab léces srác és én, aki szinteztem. Az egyik előttem, másik mögöttem ballagott és nem sokat, olyan 7-8km-t kellett mennünk befelé a Chotton, majd kifelé ugyanannyit, csak úgy toronyiránt. A mérés egyszerű: vízszintbe állítom a műszert, leolvasom a hátsó léc skáláját a távcsövön át és feljegyzem milliméterben a magasságot, vagyis azt az értéket amelyet a szálkereszt vízszintes része metsz. Aztán leolvasom az előre küldött lécen ugyanezt, majd a hátsó léces és én előre ballagunk, így most a -közben várakozó- első léces lesz a hátsó, felállok, leolvasom, majd az előre ballagott korábbi hátsót is, aki most az első ugye, és megint ballagunk. A hátsóval, aki majd első lesz. Hihi, remélem eléggé megkavartam :)
Mentünk... Teljesen egyhangú táj, képzeljetek el egy kiszáradt hatalmas tómedret (vagy tómedert? :)), lapos felszín, sehol egy kis bucka vagy apró növény. A felső pár milliméteres száraz réteg alatt nedves, nyálkás, csúszós, de ennek ellenére kemény iszapréteg, amely a híg, sárral kevert feneketlen mocsarat borította. Amikor ez a kemény réteg (van ahol 10 centi, van ahol 30, van ahol több) átszakadt az autó egyik kereke alatt, akkor hűdenagyon meg kellett küzdeni azért, hogy kimentsük a járgányt valahogyan.
Minden óvatlan lépésnél felszakadt ez a felső hártya, és csúszott a bakancsunk, éppen úgy mintha jégre léptünk volna. Körülöttünk csak a lapos felszín ameddig a szem ellátott, a távolban a forróságtól remegő levegőben vibráló elmosódott horizont, és fölöttünk a kék ég a kegyetlenül tűző nappal. No meg a szél. Azt hiszem az volt a baj, hogy azzal nem számoltunk.
Egyenesen nyugatra tartottunk, jól haladtunk és lemértük amit kell, és bár kissé fáradt volt a banda, indultunk visszafelé. Az addig minket segítő szél most a pofánkba fújt, és az első kilométer után azt vettük észre, hogy kiszívja az erőnket, és elviszi a vízünket.
Kínkeserves volt a következő 2-3 kilométer, amikor is feltűntek a korábban bemért keresztvonal robbantás után visszamaradt kráterei, de legalább tudtuk hogy most vagyunk kb. félúton, és azt is, hogy most vagyunk kb. az erőnk végén.
Az energia elfogyott, a víz elfogyott, és ott álltunk akkor elképzelhetetlenül messze a kocsitól, a szél egyre erősödött ahogy telt az idő, tépte és cibálta a ruhánkat, próbált visszahúzni, minden lépésért meg kellett küzdeni. Leszegett fejjel csak az iránytűre koncentrálva mentünk, mentünk, mentünk mint a gépek, néha kicsúszott a lábunk alól a talaj, megsokszorozva ezzel a kínlódást.
Aztán a legfiatalabb feladta és leült, egyszerűen nem bírt tovább jönni. Érdekes, hogy mindig a legfiatalabb adja föl először... Mondtuk oké, pihenjen, hozunk vissza vizet ha elérjük a kocsit, hiszen nincsen már messze.
Ketten folytattuk, a másik srác vagy 15 éve felderítőként szolgált a tunéziai hadseregben, szikár kisember, rajta nem látszott meg semmi, hát én is mentem vele. Amikor végre feltűnt a kocsi remegő apró foltja a horizonton ő belehúzott, és már visszafelé jött kezében két ásványvizes palackkal mire én a micu közelébe értem, egyiket átadta majd indult tovább hogy összeszedje a fiatalt.
Aztán megettünk mindent amit a kocsiban találtunk, még a csoda tudja mikor padlóra szóródott datolyát és ropi darabkákat is, és csak feküdtünk vagy fél órán át, képtelenül arra is hogy becsukjuk az ajtókat.
Amikor valamennyire visszatért az erőnk, beindítottam a kocsit, és elindultunk kifelé a Chottról, be a sivatagba, majd ott egy ismert nyomon egy óra múlva elértük a műutat, éppen esteledett. Ekkor már vidáman énekeltük az akkor ott menő slágert, a refrénjére még most 21 év után is emlékszem: tále-tále-tále, suff gálbi wáhwále (valami olyasmit jelent hogy gyere, gyere, gyere, nézd hogyan sír a szívem, nopersze piszok vidáman danoltuk mi azt ott akkor :)))
Beértünk a táborba, és nem tűnt nagy dolognak amit átéltünk, egyszerű hétköznapi eset: dolgoztunk, elfáradtunk, és mégis, ma visszagondolva én ezt jelölném be a majdnem meghaltam listán az első helyre. És hogy miért? Háát... fogalmam sincs :))

Akkor...

... és most

Szilánkok

Elhagytuk a hegyeket, úton vagyunk a reptér felé. Jobbra-balra lapos lankák, zöld búzamezők ameddig a szem ellát. Erbil még jó órányira tőlünk, hatalmas a forgalom a poros és egyenetlen főúton. Mindenféle személyautó, teherautó, kamion, busz próbál előrejutni, persze előzni nem nagyon lehet mert szemből is ugyanakkora a tömeg. Néha útkereszteződések közelében fekvőrendőr, csak lépésben lehet átdöccenni rajtuk, a teherautók előzésére itt van néha lehetőség. Ezt használná ki egy fehér toyota, mögülünk vágódik ki balra, rárajtol a döccenőre de szemből feltűnik egy böhömnagy kamion. Visszasorolni nincs hely, szemben ott közeleg a nagy vastömeg, nincs mit tenni, emberünk lerántja balra a kormány, bele a lapos kavicsos árokba és hatalmas porfelhőt kavarva elviharzik. Ügyes, nézünk össze, majd egyöntetően besoroljuk a négylábúak kérődző fajtái közé.
Lassan gurulunk tovább a sorban, és pár száz méterrel odébb ékes példáját láthatjuk az örök törvénynek, miszerint az akciót mindig követi a reakció. A bal útszélen áll a mi fehér toyotánk, jobb ajtaja nyitva és - a színe alapján - a reggeli tejet pakolja ki épp a mélyen kihajló asszonyság, sugár formában.

Erbilben isteni hamburgert rittyent a ház asszonya, és irány a reptér.
Repülés... hosszabb utakon mindig van gyerek. Nagyon kicsi, kicsi, kicsit nagyobb. Közös jellemzőjük hogy legalább egy mindig végigordítja az utat. Gondolom az orruk épp eldugult, és anyuka nem tudja hogy szegénynek majd szétmegy a feje, azért a rossz hangulat. Most mögöttem egy másfél-két éves forma kislány ül, az ablaknál. Játszik a rolóval. Felszállás, jön a sztyuvi, mndenki húzza föl a rolót (ennek nem tudom mi az oka, de le/felszálláskor ez a heppjük egy ideje, viszont a telefon meg mehet repülő módban).
Ahogy elmegy a kiscsaj lehúzza, azaz csak lehúzná mert félúton jár amikor a mama isteneset csap a kezére. Bömbölés. Erre még rázza is, hogy hallgasson. Na most tudnám szappanos lábbal jól picsánrúgni, de úgy hogy csattanjon! Te ütötted meg bakker, most meg azt várod hogy hallgasson?! Embernevelés... no comment.
Később pedig az én hajammal játszott :)))

Plitvice
Hajj azok a vízesések, meg az a slivovica, meg azok a sziklák, erdők, tavirózsák. Meg az a slivovica, hajj! Ezt mindenkinek látnia kell:

Szót se róla többet, hanem az a slivovica... :)

Most pedig itt ülök megint a bécsi reptéren, kevesebb mint egy óra múlva indul a gép Erbilbe. Repülés... mi is kell hozzá? Lássuk csak:


Itt van minden ami látszik: szárny, hajtómű. És ami nem látszik: sebesség, levegő. Persze szárny nélkül is lehet, sőt levegő nélkül is, hiszen pl. a disznó is egész jól repül, ha megfelelően felgyorsítjuk. Emellett repül a gumicsizma, húsleves (a tányér is), ceruza, papírlap, vasgolyó. Csak ugye nem mindegy hogyan :)
Upsz, nekem meg szaladnom kell, mert átrakták 19 kapuval odébb az indulást, szóval: futás lesz :)

Csak

egy rövid hír:
Tanzania is due to last 5 – 6 months and will run in tandem with the Kenya job and then we are all off to Senegal and Somaliland.
Hurrá! :)

:D

Bár a szöveg nagy része nem passzol, van ami üt... :)
Coming home :)
15 percnyire a reptértől :))

Starbucks

Tartsa meg jó szokását az ég, főnökünk (kanadai) csak ilyen kávét hajlandó fogyasztani itt (is). Így aztán minden Dubaiból érkező polgár (és/vagy polgárasszonynőlány) meglehetősen fel van szerszámozva kávés csomagokkal. Mivel az irodája szemben áll a sátrammal, a kévéfőző pedig látható az ajtó benyílóban, könnyű kiszúrni az üveg kiöntő pillanatnyi állapotát (ebben egy távcső is segít, balra helyezkedik el a laptopomtól), és lejmolni egy bögrényit. Cukor nélkül, naná :)
Mellesleg odavan a Tim Horton cuccokért, de kávéban túl erősnek tartja azokat. A jeges kapucsínójuk istencsászáros, ezt megtapasztaltam Dubaiban, a fánkok is őrjítően jól néztek ki és baromi nagy volt a forgalom pedig már sötétedett, ennyit tudok mondani, tekintetes bíróság :)
Egyébként mint említettem rengeteg a bolíviai a táborban, tegnap este végig szenyorítás dallamok szűrődtek be hozzám, no és mára már a kolumbiai maffia is háromra szaporodott: van ugye Freddy a szapora járású, Felipe a lassú nézésű és megérkezett Fernando az ABBA-tól :). Egyébként baromi nehéz volt megjegyeznem azt, hogy Jorge az Horhénak ejtendő, merugye a j=h képletre még ráállt az agyam vagy micsodám, de hogy a g is egyenlő h-val azt már nem akarta elfogadni jóideig :)
Tegnap megejtődött a vérvétel Dohukban (keresik a HIV-eket), mára kimosódott a misére járó ingem és egyebek, holnap pedig reggel indulunk Erbilbe, ahonnan a délutáni géppel... tudjuk :) Már csak az útlevelekre várunk, no és a kilépő pecsétre, mert a rezidens vízum késik. Addig is bepakoltunk minden szükségeset, különös tekintettel a dokinkra, mert ő is velünk utazik :)

Útravaló

Skacok

Ó, és a Starbucks kapcsán: előkerült egy meg egy kedves ismerős, akik párt alkotnak, bizony! :)

Naazannyátnekijje! :)

Hogy miként megy a munka a terepen? Mitől fogynak és férfiasodnak itt a népek? Hogy milyen sanyarú körülmények között élünk? Hogy miként... hehe, na jó, barokkos túlzás ez mind, de azért...
Jártam én itt három éve, akkor július volt és augusztus volt és bár most csak 32 fokot mértünk tegnap, azért hasonló a helyzet ott kint, a hegyekben. Hogy mégis milyen? Lássuk az akkori bejegyzést :)
(Remark: akkor én kb. 20 kilót adtam le 42 nap alatt :))

Nem akarom tudni az előrejelzést, de azért csak sorolja, holnap 50, holnapután 49, 50, 51, 50, 49, 50...
A hegyekben a forróság gyilkos, a kövek a fák a levegő minden pokoli. 4 lépés után száraz a száj, 7 lépés után a szájpadlás is. Lefelé ereszkedünk, de ez rosszabb mint a mászás. Apró köveken csúszik a bakancs, nagyobbakon meg tudok támaszkodni, néha el kell kapni egy faágat, de végig roggyantott térdel, gördeszkás tartásban, balkéz kinyújtva egyensúlyoz a garminnal, jobb kéz kinyújtva kész a támasztásra. A fű is száraz és csúszik. A hegyoldal istentelenül meredek, a bakancsban előrecsúszik a láb, érzem ahogy az ujjaimról minden lépésnél horzsolódik a bőr. Ömlik rólunk a víz ahogy ereszkedünk a kísérő katonával. Néha hallom ahogy koccan a géppisztolya, én a garmint figyelem, nehogy letérjünk az aknakutatók ellenőrizte részről.
100 méterenként megállunk pár percre, csend, csak a levegő mozdul néha. Egyszer csak léptektől potyogó kövek zaja. Várunk. Öt tehén tűnik fel fölöttünk egy harminc centi széles csapáson. Az első csontsovány fekete rám néz, majd bőg egyet. Gondolom azt kérdezi hogy merre? Bőgök neki egy hosszút: fogalmam sincs komám. Lassan lépdelve tovább indulnak. Nem a kis hegyi falu felé, amit jó fél órája hagytunk magunk mögött.
Falu
Mi is felállunk és folytatjuk az ereszkedést, végre egy köves vízmosás után felfelé kell kapaszkodnunk. Persze ez sem könnyebb, csak épp máshogy veszi az izmokat igénybe. Fújtatunk mint a gőzgép, bújkálunk az ágak alatt, rúgjuk a köveket, izzadtságcseppek repülnek mindenfelé. A csúcson megállunk lihegve, lerogyok egy fa tövébe, levegőt, jut eszembe a vers, vigyorgok. Még van egy-egy vízünk, azt lassan kortyolgatom amíg számolom mennyi van hátra: ereszkedés, mászás, ereszkedés, a többit nem látom, de a távolban már ott a folyóvölgy, úgy 2km-re saccolom. A víz eltűnik, az üres palack megy vissza a hátizsákba, nem szemetelünk. Arra gondolok hogy most könnyebb a zsák fél kilóval, na de a víz a pocimban landolt, nem mindegy hol cipelem tovább? :)
Indulunk, újra ereszkedés, pokol, már épp vigyorognék a katonára hogy megy ez, még el sem nyaltam amikor wupsz! ahogy picike a Pilisben, nekem is kicsúszik mindenem és hoppá! :) Persze esés nincs mert olyan meredek a hegyoldal, csak épp le kellett rakni a kezem, ejj :)
Az utolsó csúcson pihenve már látjuk a kocsikat. Nekirugaszkodunk az utolsó meredek résznek, lent leülünk pihenni és feltűnik a másik katona két palack hideg vízzel, elindult elénk. Itt már nem kellett figyelni a garmint, jól látszottak a sárga, fehér, fekete kövek, kis kőrakások amelyeket az aknakutatók használnak a jelöléshez: sárga a középvonal, attól jobbra-balra a fehér a műszeres ellenőrzés határát mutatja, azon kívül a fekete a vizuális kutatást, átlépni nem tanácsos.
Aztán már a kocsiban ülve, szőrösen, csapzottan, izzadtan, de "hazafelé" tartva :D
Ma

Holdfogyatkozás

Bobby hasmenéses hányása végülis odáig fajult hogy elhagyta a tábort és visszarepült Dubaiba, ahol a német klínikán kiderítették mi a baj: fluke parasites. A kis genyák át akarták venni a hatalmat. Rácsesztek.
Most már csak azt kell kiderítenünk hogy hol szedte föl az apró vendégeket, akik (vagy amik?) aztán bulizni kezdtek benne először csak itt, ott, és (aztán) mindenütt (here, there and everywhere, ha épp Beatlest hallgatunk :))
A hegyekben is zajlik az élet, ez a gyors folyású patak elragadta az egyik aknakutatót, pedig kötelet feszítettek ki hogy ezzel könnyítsék az átkelést:


Persze kihalászták a jóembert, csak a rádió, GPS, tartalék elemek és ehhez hasonló fogyóeszköz lett az enyészeté. Vagy ki tudja kié :)
(Azért itt halkan megjegyezném, hogy az olvadó hó táplálta patak nem épp seggmelengető még ezidőtájt :))
Egyébként a táj szép, csodálatos a panoráma néha, a levegő tiszta itt fennt 1500-2000 méteren, napsugaras és madárdalos a vidék (ha nem dörög és villámlik és ver minket a jég épp, mint pár napja is :))


Igaz hogy néha belefutunk egy-egy PKK csapatba, itt mászkálnak a hegyekben, de legalább nem lőnek ránk :)
(Most olvastam a hírt hogy kivonulnak Törökországból, befejezik a harcot... hogy ez jó vagy sem, ki tudja? Én nem :))
A nagyobb gáz hogy elértük a Szaddamék által még a '91-es öbölháború előtt lerakott védelmi vonalak aknamezőit. Rögtön az első nap bele is akadt a csapat pár csúnyaságba, pedig a nevük meglehetősen olaszos: valmara. Persze hogy olaszos, hiszen ők gyártják :) De a lényeg az, hogy ha egy ilyen föld alá rejtett vimesdobozba belebotlik valaki (pontosabban a tetején ágaskodó tüskékbe, vagy az onnan kifeszített botlódrótba), akkor a kis dög felugrik a levegőbe olyan fél méter magasságba, majd felrobban és beteríti a környéket a belé pakolt több mint 1000 darab vágott acél darabkával. 25m-es körben halálos, ha már ennyire a számok rabjai lettünk :)
Na de francba a számokkal, élvezzük az életet :)

Holdfogyi :) Hát lestem én, de nem láttam, ellenben így néz ki a Hold (a teodoliton keresztül fényképezve, hehe elég gagyi módon :))

Persze az ott nem a holdfogyi, hanem az optikai tengelyek eltérő síkjaiból adódó valamiféle torzulásfüttyfürütty :))
Viszont, ellenben, éshamár a Holdat célozgattam, megkuksiztam tőle balra azt a csillagot amiről tudtam hogy nem csillag, és mit láttam, namit? Hát a Szaturnuszt. Persze a fotó ultraszar lett, de azért látszik hogy áll a gyűrűje épp :)




Óóó és megérkezett a repülőjegyünk, hó végén irány Bécs (naná hogy Luival), majd onnan bele a boldogságba :)
Addig is: múúúúzikaaaa :)

Kép hanggal

Naplemente

Esti mese

A sátoros élet egyik kellemes velejárója, hogy az ember zenét hallgathat. A bolíviai fúrósoktól azok fa/nád fúvós-dobos indián dallamok érkeznek az alkonyattal amelyeket otthon is hallunk néha tereken, aluljárókban, a helyiektől kellemes arab alapú de mégsem jajgatós, ütemes kurd népzene száll felém, a szomszédból pedig Vivaldi. Na ezutóbbiról még nem derítettem ki azt, hogy ki lakik ott.

Csak röviden

Tegnap a táborban esett.
Tőlünk 6km-re a hegyekben havazott.
Délután pedig elvonultak a felhők:

Balra...

40

Épp 40 napja vagyok itt és épp 40 tonna gelignite érkezett tegnap, amit a fiúk láncot alkotva bepakoltak a raktárba, innen vagy 150 méterre.
Ha az beindul, a tábor kapujára kirakhatjuk a táblát: Elfújta a szél... persze csak miután elül a légnyomás kavarta por és törmelék felhő :)

Éjszaka pedig istenes vihar szakadt ránk, körénk, alánk, hullámokban támadó vad zivatar korbácsolta a tábort, a szél üvöltve rázott meg mindent, a sátor mozgott és reszketett, áttetsző tetején pedig - ott, ahol rést hagytak a szigetelő rétegen - villámok vakítóan villanásait láttuk... azután mennydörgést hallottunk
és ...

De ez már egy könyv, egy vers, egy John Killens... ajj de régi is :)
Ó, itt bele lehet kukkantani: részlet...
És ha már könyv, akkor egy másik: A zálogos.




Kezeljük úvatosan...

Napsugaras

Két nap eső után végre. A hegyekben érdekes az eső, a felhők körülöttünk és néha alattunk vonulnak, egyik pillanatban még semmi, a következő pillanatban pedig egy kopp, majd kettő, azután öt, és hirtelen háromezernégyszátizenhat kop-kop-kopp próbálgatja azt, hogy mit bír el a sátor teteje, oldala. Éjszaka egész jól ringat, visz, repít a szelíd dallamok hátán, (feltéve ha nincs szél, mert akkor katatónikus felhangokkal kísért vad zongoradarabokat ad elő ide-oda csapongva, abban pedig aludni nem lehet :))
Szóval napsugaras... Így aztán kiszaladtunk mint Zrínyi a törökre - igaz, őt lepedőben vitték el a végén, szóval ennyit a hasonlatokról :) Békésen méregettünk, a GPS tette a dolgát, a hosszú bázistávolság miatt 3 órában állapodtam meg a csapattal, akik a többi ponton ugyanazt tették mint mi: unatkoztak. Mi kihoztuk az egyik munkaállomást kicsit gyakorolni, no és a 30 szoros távcsöve sem kutya, pl. tiszta időben a Szaturnusz gyűrűje is megfigyelhető vele, sőt ha szerencsénk van akkor a holdjai közül is látszik nénány. Persze nem nagy ügy, hiszen Keplernek sem volt igazán erősebb távcsöve, ráadásul vacakabb lencsékkel rendelkezett. (Ebbe bele tudnék kötni, ha cement lennék :))



Közben a doki szóval tartott bennünket (megjárta Falklandot is mint katona orvos, az első esetére még mindig emlékszik a hajón: leszállt a helikopter, a pilóta pedig leállította a hajtóműveket. A nagy ventillátor a fejük fölött elkezdett lassulni, ezzel együtt egyre lejjebb ereszkedett a külső vége. Állt ott egy szokatlanul magas fickó, na ez a kettő végzetes kombinációt alkotott...fej nélkül meglehetősen körülményes élni)
Ücsörgött az autó lenyitott hátulján, beszélt, és közben kalimpált a lábával. Épp mint én, néha, a világ végén, amikor a semmi fölé lógatom a lábam :)))

Születésnapunkra

Gyermekkoromtól fogva nem
olyan vagyok, mint más.
Szemem
nem úgy lát, nem közös kutak
habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
bánatom.
Gyújtva szívemet
más fokra izzik örömöm. S
ha szeretek: azt is külön.
Ott -gyermekkoromban- a vad
élet hajnalán: ott fakadt
ez a varázs -a jó s hamis
mélyekből-, mely kötöz ma is:
forrásból lett, gyors patakból,
sziklahegyen rőt falakból,
napból, mely lekörözött
őszi aranyfény között,
villámból az ég alatt,
amint elszállt, elszaladt,
dörejből, vihar ha forrt,
s fellegből, mely olyan volt
(bár kéklettek az egek)
szemre, mint egy szörnyeteg.
(E. A. Poe)



És mégegy :)

First day off

Aztakirilejezumát a kakasülőjének, majdnem angolul kezdtem el írni :)
Pedig az imént ment el egy bolíviai, egy perui (aki most Venezuelában él) és Fredy a kolumbiai kávéhozóm (barna zacsis Juan Valdez lapul a bőröndben, és bár nincs felnyitva, mindent beburkol csodás illatával).
Akkor jártam így amikor 1997-ben csatlakoztam a Western Atlashoz, és pár nap, vagy hét után egyik este az ágyban fekve és elmélkedve azt vettem észre, hogy angolul gondolkozom dolgokról.
Nagyonröhögtem magamon :))).

Kiköltöztünk hát ide a hegyekbe a fátyolos hold alá, a távolban pislákoló, hunyorgó, apró falvakat jelző csillagok közé.
A csendben csak a generátorunk halk búgása hallatszik, nincs ricsaj az utcáról, kocsizúgás, tülkölés (ez egy érdekes szó :)).
Van ellenben jó levegő, látjuk a szemközti csúcson Szaddam egykori nyaralóját (vagy tán helyesebb lenne az, hogy "az egykori Szaddam nyaralóját"), még hó borítja a környéket.
Aztán délben piknikeztünk a placcon, élveztük a séf első fogását, ami - hm... amolyan - paradicsomos alapú gyümölcslevesnek tűnt leginkább, benne szőlőszemek és mézédes kajszibefőtt. Ezt rizs és friss zöldségekből készült saláta mellé valami istenien fűszerezett csirkemell tokány követte :)
Éééés most a maradék feketecímkés sétáló Jánosa járja lassú, méltóságteljes táncát, Mary Jane-nel :))))

Készülünk

Holnap reggel költözik a banda, néhányan már ma a táborban alszanak: sátrak, pislákoló csillagok, távoli zajok, felhők, nap, szél lesz újra körülöttünk :)
Vége lesz a "ne menj lifttel, mert beragad"-oknak, a reggeli főtt tojás-joghurt-kockasajt-jam kombóknak, a mosásra leadott ruhák állandó összekeverésének (hopp, nekem is van két pólóm amit még be kell hajtani rajtuk).
Mellesleg nem is volt az olyan rossz, csak egyhangú, hiszen több mint egy hónapja ezen éltünk:


És közben mi szólhatna más, mint a:

Meghallgattátok?

Akkor most mondja meg valaki azt, hogy egyesek miért a fészbúkon beszélnek az istenükhöz?
(Ötven forintos kérdés :))

Kairó

Zakho, Kurdisztán.
Hetek óta egy ablaktalan irodában - oppárdon: suite a becsületes neve - tüsténtkedek, ami áll ugye egy szobából, amiben ahogy illik ott a ruhás szekrény, szép és kényelmes bőr kanapé, tükör, plazma tv (nem plazma, de az olyan jól hangzik: lapos, na, és néha rádugom a HDMI kábelét a laptopomra és úgy mozizok :)) pár asztal, éjjeli szekrénymicsoda és egy hatalmas franciaágy.
Van ablak is, de azt vastag sötétítő függöny takarja, értelmét nem látom elhúzni, mert egy kb. 3x4méteres aknába látok be.
Vagy ki.

No ez az irodám, a suite (lakosztály, hehe, így hívják) másik részében két ágy, nappali, konyha a tartozékokkal, az pedig David, vagyis Mari néni birtoka, a QHSE irodájával egyetemben:

Persze mint már említettem a Mari néni csak fedőnév (nekem Lábas volt a fedőnevem az ellenállás alatt), és felesége is van, aki Kambodzsában elefántokat ment épp.
A két "irodát" tolóajtó választja el egymástól.(A kávéfőző gép is az ő térfelén található, így aztán néha gyalogolnom kell, ellenben a fürdőszoba tőlem nyílik, szóval... :))
Mivel itt nem igazán történik érdemleges dolog - már ha a munkát nem számítom annak (nem számítom annak) -, gondoltam ideszúrok valamit a másik oldalról. Egyébként ennek még talán haszna is lehet, ha teszem azt valaki épp Kairóban jár.
Ugyan 2006-ban történt mindez - és nem volt pár hosszú karakter a gépemen akkoriban, juszt sem javítok bele -, talán ma is használható leírás, ott lassan változnak a dolgok.

Tehát 2006- ban járunk, április 6-án, 14:30:25-kor

Kairóóóóóóó

Mielött elindultunk ide, gondoltam elugrom még a Grand Mall-ba, kellett valami kis apróság (10 kiló csoki), mert azt itt a pálmafák alatt nem nagyon találtam még. Az áruház (hm, 4 emeletets bevásárló központféle), itt van Maadi-ban, nem messze az irodától. Mivel menne mással az ember itt, mint taxival, -egyébként is, ha Kairóban jársz a taxit ki kell próbálni, felejthetetlen élmény lesz....
A Sofitel mögötti toronyházak egyikében (szép buzirózsaszin) található az irodánk, a 14. emeletrõl pazar kilátás nyilik az alattunk kanyargó Nilusra, a folyón túl a távolban látszanak a gizai meg a sakarai piramisok is, ha a pára vagy a por, vagy mindkettõ engedi.
A sarkon velünk átellenben van egy pizzéria, egyet fizet kettõt kap marhaság, aztán mellette volt egy MALEV logós utazási iroda is, újabban nem látom a magyar feliratot.
No, ebbõl az irányból folyamatosan hömpölyög a kocsisor, és majdnem minden negyedik-ötödik szerkentyû -mit ad isten- taxi. Könnyû felismerni õket, mert mindegyikük fekete fehérre van festve, és bár különbözõ kocsimárkák lennének, de az évek, évtizedek folyamatos utcai harcai oly módon hatottak evolúciójukra, hogy szinte mind egyformának tûnik, legyen az születésügyileg Peugeot, Lada, vagy Renault.

Kocsit fogni egyszerû, mivel a sofõr már messzirõl kiszúrja a tétován nézelõdõ turistaformát, és mutogatva invitálja a járgányba. Nekem elõször egy fiatal versenyzõ jutott, mondom: Grand Mall, vigyorog, és kitesz egy sarokkal odébb valami banknál...
Másodszorra egy öregúr áll meg, neki is elmondom hova, mási, mondja, ami olyan rendbenként értelmezhetõ, és elindulunk. Hátul törékeny mami ül, igy nyugisan megyünk az egyirányú utcákkal tarkitott villanegyedben, csak a kapaszkodót kell markolnom, de cefetül. A kormányon látom, hogy ez bizony LADA volt a vizözön elött, de az öt centi vastag vedlettmacskasegg forma sárgás mûszõr eltakar minden más dolgot a mûszerfalon. Még pár veszett kanyar, és a mami kiszáll, szokásos hosszú búcsúzkodás, szerintem valami rokon lehetett. Aztán az öregúr rám vigyorog, és elindulunk. Ezeken az autókon lehet hogy nem látszik a mûszerfal, össze-vissza horpadt a kaszni, este nem világit a lámpa, de a motor meg a fék nagyon jó, szóval keine pánik - ahogy mondaná egy kedves ismerõsöm- ha beindul a sofõr... Mert az aztán beindul... Beszélgetünk, ki honnan, hova mit, miegymás, közben nyomja a gázt meg a féket, majdnem két keréken kanyarodunk, már nem elég a majrévas, be is kell támasztani. A letekert ablakon túl kellemes a levegõ, néha rikkantani lenne kedvem ahogy a hajamba kap a menetszél, meg is tenném, ha nem a helyi nyekergõs zene szólna a rádióból, hanem Wagner, vagy legalább is Stones...

Hogy könnyebben eltársalogjunk a sofõrrel, itt van pár arab szó, amivel még barátságosabbá tehetjük az amúgy is kedves népeket: tamam, ami annyit tesz, hogy jó, kojisz, ami annyit tesz, hogy jó, zien, ami annyit tesz, hogy jó, miamia, ami annyit tesz, hogy jó (esetleg a behi-t is megértik, ami tunéziaiul tesz annyit, hogy jó). Na most ha ezek elé tesszük a kullu szócskát (tunéziaiul kulsej), akkor a jó minden jóra változik, ezeket variálva már elindulhatunk. Ha magasabb szintû élvezetekre vágyunk, akkor a bszorah bszorah szapora használatával gyorsabb haladásra ösztökélhetjük a sofõrt. Ha beszaráskörnyéke lenne a dologból, szaporán mondogassuk, hogy húbazdmeg!, ám ha a sofõr erre nem lassit, akkor a bráhá bráhá segiteni fog - feltéve ha helyesen artikulálunk :)
Az öregúr hozta a formáját, próbált megfingatni de én csak vigyorogtam, hanem amikor egy háromsávos körforgalomhoz értünk, és miközben ellesett az orrom elött jobbra, egy suff (ezt figyeld) után bevágott balra, szembe a három sávban összevissza szambázó kocsik elé, akkor nekem is megvolt a zabszempróba, fõleg amikor egy bazinagy ezüstmetál Cheerokee gallytörõvel, csörlõvel, vonóhoroggal, kénköves istennyilával felszerszámozott lökháritója elhúzott az ablakom elött...
A Jeep sofõrje vagy nem is látott bennünket, vagy összehugyozta magát, de mi megúsztuk, és már ott is voltunk a Mall elött. Ilyenkor nem illik a taxiórára nézni, én korábban a recepciónkon a biztonsági õrtõl kérdeztem hogy mostanság mennyi a tarifa az áruházig, õ ötöt mondott, szóval adtam tizet. Ami ugye durván egy menü ára itt a McDonaldsben...

A Mall különben jó hely, mindjárt a bejárat mellett van egy süteményes, de olyaaaaaan!.... barátosuram... azok a kis falatnyi kosárkák, krémmel töltve, gyönyörû eper a tetején, a marcipánnal töltött tunéziai datolya, a krémes, habosbabos sütik, torták... tiszta orgazmus.... de ezt már nem mondom el :)

Akkor:



És most:

Zumbaaaaa!

Rumbbbaaaaaa!!! :)
Fene tudja mit jelent (na jó, addig hogy Rum, addig értem), de így reggel, hallgatva a... várjunk csak, mi a franc ez a zaj...
(elmegy megnézi)
(visszajön)
Óacsudába, reggel elment a víz valahova mert a csapból, zuhanyból bizony elő nem jött, Mari nénink pedig nyitva hagyta a mosdó felettit. Szerintem a tusolót is, csak ugye én arra rápróbáltam... (Persze aztán elutazott az épülő-szépülő táborunkba a hegyek közé, a török laktanya alá (török laktanya kurdisztánban, na az is megérne egy misét...), szóval most itt zubogott és sistergett volna (ez a feltételesen folyamatos jövő idő a magyarban, ugye?) a víz, ha mondjuk én is elmegyek világgá (mint a víz), okos.)
Nafussunkneki mégegyszer, tehát:
Fene tudja mit jelent, de így reggel, hallgatva a Gong rádió netes adását, kapucsínót szürcsölgetve (megtanultam kávéakadémián: a kávét nem isszuk, nem kortyoljuk, nem hörpöljük, nem borítjuk az arcunkba hanem (imádattal): szür-csöl-jük, hogy az ízek, zamatok kijöjjenek az együtt beszippantott levegővel - Gyakorolni!) és a régi fotók között merengve találtam ezt:


Persze nem is olyan régi ha földi mértékkel számolunk, épp egy hónapos, de normál mértékkel számolva végtelenül régi, és ha ezt megint földi mértékre fordítom akkor ez a fotó gyakorlatilag nem is létezik, ugye? :)
Fránya dolog a kvantumpszichokinetikusfizikakvázi megjelenésének felemlegetése ealikus kadenciákkal körülvett pánsztomatikus fényekkel megvilágított lélektérben. Húaazannyaaa!!! (És akkor még finom voltam és nőies, valamint megpróbáltam földi szavakkal kifejezni :)) Mi a fenét raktak a kapucsínóba?! Eeejjj, Mahmoud, Mahmoud... Eleve ott hibádzik a dolog hogy az van rájaírva szééép naaagy pirooos (Starbuckstól lopott) betűkkel hogyaszongyahogy:
FRESH quick cappuccino. Hogy a fenébe lehet FRESH egy zacskózott és porított/szárított/dehidratált/megkínzott/aztán alapozózott/púderezett/kifestett/rúzsozott -hogy valamennyire emberinek tűnjön- kapucsínó? És van pofájuk egy IGAZI kapucsínóról(na jó annak látszó) készült fotót felrakni a tasakra! Skandalllllum!!! :)
Közben pedig szó sem esett a fotóról, pedig el szerettem volna mondani hogy ez a látvány fogadott éjjel, amikor Dubaiban a villában épp lefekvéshez készülődtem. A laptop és a víz az enyém, a könyv nem. Tehát 2:1 a javamra.
2:1 a javamra? :)
Erre kössetek csomót :P