Az ember ül itt a neonfények alatt, a légkondi dorombol, vár. Még csak negyed 10, Jorge vagy küldi a mai reportot vagy nem. Néha kilépek az ajtón, a táborba elszórtan világítanak lámpák, a sátrakon is átdereng némi fény. A konténer mögött teljes a sötétség, felettem ragyognak a csillagok, az ott a Cassiopea, délen a hegy lábánál pedig egy falu apró sárga fénypontokból állít össze csillagjegyet: mákostésztának vélem. Még jó hogy ilyen jegy nincs, épp elég a kos :)
Mit lehet még tenni? Olvasni, ebook van pár gigányi, fotókat nézegetni, ábrándozni (ja, azt nem :)). Akkor hát fotók, most... No itt ez a két ártatlanság, Répa a fiú és Süni a lány. A király megfelelő előkelőséggel járja be napközben a birodalmát, és beidomított minket hogy mikor menjünk a hűtőhöz és adjunk neki bacont, az a kedvence. A kisasszony -mit szépítsük- egy tolvaj, de legalább elegánsan csinálja, neki a Kinder Bueno a kedvence, baconre rá sem hederít. No és a tejszínhab. Amint meghallja a presszógépet, leül elénk, néz ránk a nagy szemeivel és nyeldekel aprókat.
Mindkettő az utcáról került hozzánk. Süni öklömnyi korában, egy kerítés mellett várta hogy valaki felemelje (talán innen ered az hogy mindent ellopni ami mozdítható, igazi utcagyerek), Répa két hetet az angol tanszéken nevelődött a diákok által (lehet hogy innen az angolos, fennhéjazó viselkedés).
Olvasom a robbantómesteri jelentést, aszongyahogyaszongya: "1253.5 véletlenül letöltve". Nézegettem egy darabig ezt az egy bejegyzést, közben sokminden lefutott bennem (a Dunán még így áradva sem annyi víz, az tuti), de csak nem jutottam dűlőre. Hogy a fenébe lehet véletlenül letölteni 3 kiló dinamitot egy alig 10 centi átmérőlyű és 10 méter mély lyukba? Mert nem rátöltötte egy már megtöltött lyukra, hanem "véletlenül" betöltötte a 1253-ast... Elképzeltem: arra sétálunk az erdőben, szórakozottan dobáljuk a három darab kilós rudat, egyszercsak megbotlunk egy hegyi liliom sziromban és mit ad az ég, épp ott egy korábban fúrt lyuk és a dinamit belepotyog. Mind a három. Le az aljára. Előtte persze összecsavarodnak a menetes végüknél hogy egyszerűbb legyen, na és ugye a gyutacs is a helyére kerül. Épp mint "Az utolsó cserkész"-ben, megbotlottam a küszöbön és hopp, véletlenül becsúszott, mí? :))
Aztán a geofizikusokkal konzultálva megtalálódott a rejtély kulcsa: mi nem tűztük ki, de a fúrósok nagy buzgalmukban lefúrták a lyukat, Trix pedig nem nézte a listát, csak látott egy likat és betöltötte. Előfordul ez jobb családokban is :)
Különben is ne ríjjunk, minden pont extra máni, többet kapunk érte mint otthon a minyimálbér, hát akkor meg? Kimegyünk, bemérjük oszt jóccakát, elvégre ezért vagyunk itt! Meg a sípcukorért, hogy Gézát idézzem :)
Klasszikus.
Mint ahogy a Híd a zavaros víz felett is az.
Esetleg a Híd a Kwai folyón is az lehetne, ha a füttyöt kiemeljük.
Vagy a Híd túl messze van, bár abban nincs, vagy csak nem emlékszem dalra, ellenben Dave nagyapja ott harcolt brit ejtőernyősként valamelyik hídnál, szóval...
Hát... a híd itt is túl messze volt, de a srác megoldotta :)
Aki esetleg nem vágja a németet, annak lefordítom: 42 :)
De tényleg! :)
És most az idézet:
(öööö... öö... vagyisizéhát, ez nem idézet mer én találtam ki még régesrégesrég :))
Tehát:
(ja, mégegy, mindennemű felelőséget ráhárítok arra, aki alkalmazza és rácseszik :))
Namostakkor:
(különben sem kell minden szirt-szart megfogadni, főleg más által kiötlött szir-szart nem!:))
Ésakkor:
(mert senki, érted, senki nem taníthat! ez az amit jól az eszetekbe kell vésni! hehe, ha ez igaz, akkor ugye ügyet se vessetek erre sem itt, de ne ám! :))
Novégreakkor:
(ööö... öö... azt elfelejtettem mit is akartam ide írni, pedig rettentően nagyon fontos volt az értés végett, merahogy a lőcsei fehérasszony is megmondta... hm... vagy az a székely asszony vót? no mindegy, valami asszonynép mondta egyszer hogy ahol értés van, ott minden van!)
Natehátakkor:
(hopsz, kihül a kávém!)
Mostmárvégreakkor:
(megvan! szóval azért nem taníthat senki, mert neked kell megTapasztalnod, hogy tudd. más szóval: a hegyet meg kell mászni komám, senki nem cipelhet föl a hátán, különben hogy tudnád meg azt, hogy milyen is a mászás? he?! még csak azt sem mondhatja hogy én itt másztam, mássz te is itt. mindenki, aki ilyet tesz, sarlatán, pojáca mutruknagmnaalin és veszélyes. kérdezd csak meg Jézust, vagy Buddhát, vagy a hétrőfös koponyányi monyókot. (hm... az egyik mintha nemidevaló lenne?) egy dolgot mondhatnak: ott a hegyed, oszt jónapot. megkérdezheted Osho-tól mondjuk, hogy jó, de mégis, hol? hát ott, valahol arra, keresd meg, mondaná, fel sem pillantva. mert csak ennyi lehet a válasz. aki ennél többet mond, többre akar rávenni, az téged akar, szóval rajtad áll: maradsz önmagad, vagy leszel müllerpétereket, coelhókat és hasonlókat szajkózó idióta. nem velük van ám a baj, hiszen ők csak leírták az ő mászásukat. ezt bárki megteheti, mert ugyanúgy benne van mindenkiben, benned is, csak meg kell Tapasztalni. ha ez megvolt, akkor leírhatod, mert miért ne? (de ha odaírod hogy így csináljátok, akkor elfenekellek!!! nagyon :)). érted-e már, vagy mondjam még? egy nagy túrót! ha érted akkor tudod, ha nem tudod akkor meg úgysem fogod megérteni. most. majd egy másik életedben :)))
Namostmárdeaztánakkor:
Első szabály: Rossz döntés nem létezik.
Második szabály: Jó döntés nem létezik.
(Rosszul értelmezett) harmadik szabály: Döntés nem létezik.
Tegnap a házamról álmodtam, de furcsa álom volt mert néha sikerült beleszólnom, vagy inkább kérdéseket feltennem. Egy olyan tizennegyedik században megszokott japán házat láttam, olyat amilyenben a nemesek laktak, a hátsó kertre néző tolóajtó nyitva állt, és a világosbarna lakkozott padló tompán fénylett a mécsesek lágyansárgás lobogásában, az ereszen túl a lassan szálingózó hó vastag takarót terített a kert nyírt füvére, az örökzöld fákra, fehér ragyogásával megszázszorozta a csendet. Teák illatát éreztem. Tea szertartások hangjait hallottam a falakból áradni, halkan, lassan, mint ahogy zeneszó siklik hajnali tó felett. A szoba közepén gyékényszőnyegen egy katana feküdt, tsukával az ajtó felé. A fekete lakkozott saya mellett zöld selyemfonatból készült sageo látszott, lazán hajtogatva helyezték a gyékényre, mintha viselője csak most tette volna le a kardot.
Aztán a tetőt láttam, a jellegzetes ívvel felszaladó tömött nádtetőt, és akkor tettem fel az első kérdést, vajon elég meleg ez itt, nálunk? Majd a másodikat, vagy Japánba költözöm? Körberepültem szellemként az egész házat kívül és belül, minden kis helyiségbe benéztem, megcsodáltam a vékony falak soha nem látott mégis oly jól ismert mintázatát, a furcsa és mégis oly megszokott tolóajtókat és falakat, végigsimítottam a fa erezetén, éreztem az illatát, és a csendben csak hullott a hó, madár sem énekelt, béke és nyugalom lengte körül a házat. A házam.
Akarom mondani: dolog van, babám! Annyi, hogy napok óta éjfél körül esem az ágyba, és akkor futnak végig bennem a napi történések, ezért most úgy mondom el a azokat, mint amikor ott álmodom lehúnyt szemmel, vagyis: újra végigélem, hihi :)
Tehát, éjfél elmúlt ahogy a sötétben az órám kékesfehéren világító számlapjára pillantok, magamra csavarom a nedves törölközöt, a csendben ropogó kavicsokon eltolatok a szintén vizes Timberland szandálban a fürdőbe (papucs kifelejtődött, mezítláb pedig SOHA ne lépjen az ember common dagonyába - szabály), és a nedves törölközővel addig dörzsölöm magam amíg én vizes, a törölköző pedig száraz lesz, aztán felakasztom a türcsit és visszanyomom magamról a vizet a zuhanyrózsába, majd a szappannal ledörzsölöm magamról a szappant hogy nedves legyek, még egy kis víz vissza a zuhanyrózsába, a végén ugrom egyet amikor a meleg víz hirtelen hidegre vált, majd elzárom a csapot és a magam köré csavart száraz törölközőben kilépek az éjszakába.
Húúúúú, ez így bonyás lesz :)
Akkor ugorjunk az elejére, ugye ki kellett menni megnézni egy részt a hegyekben, de közben egy másik vonalat (gyöngyfüzért :)) is le kellett ellenőrizni, mert a műholdfotók készültekor puszta terület mára egy szépen megtervezett falucska (emeletes házak, négyzethálós utak, alácsövezés, minden, sőt még imagarázs is akad, ahova beparkol egy jó órára a jóhiszemű, azt hiszem itt dzsáminak hívják. Ott tehát nem robbanthatunk, nyilvánvaló. És ezzel együtt az is, hogy az addig elkészült szakasz a belefeccölt 4 nappal és megszámolhatatlan verejtékcseppel megy a lefolyóba.
Csáj (csak a neve olyan mint a teáé itt, különben inkább tojásszerű :)) a kocsinál várt, kezemben egy adag műanyagpoharas kávéval, és egyéb haszontalan cuccokkal odaslattyogtam a parkolóba, elgurultunk a konyháig ahova beszaladt és két szatyor kajával tért vissza, kiemelve hogy nekem négy banánt kért. De jó is az ha ismerik az ember szokásait :)
Kijelentkeztünk a journey management-nél (ők tartják nyilván az összes autó/ember gyakorlatilag pillanatnyi tartózkodási helyét, nehogy elvesszünk (vagy ellopjanak :)). Ehhez kell nekik a szokásos állandó és kötelező litánia: hova, mivel, ki, medig, mikorvissza, kommunikáció. Tisztelgés a kapuban álló katonanának, miközben elgurulunk az általa felemelt sorompó alatt, ráfordulunk a műútra és irány Amedi, onnan pedig tovább, keletre.
A hegyek nincsenek messze, jobbról és balról tornyosulnak fölénk könnyű párába burkolózva. Az út követi a közöttük megbúvó völgyben rohanó folyót, a víz piszkosiszapszínű és fehér tajték jelzi a mindenütt megbúvó sziklákat. Jót lehetne itt raftingolni, néhol zúgók, és a sziklás part beszűküléseinél mégjobban felgyorsuló szakaszok is előfordulnak, ráadásul szeszélyesen kanyarog, szóval kellene abba a csónakba kormányos is :)
Átkelünk Deralokon, kisváros, vagy nagy falu, a főút feltúrva, készül a víztisztító ami a folyóból nyert vizet teszi ihatóvá, és nyomja majd hatalmas csővezetéken Amedibe:
Upsz, még a hegyekből is látszik valami, a házak fölött az ott épp az északnyugati átjáró. Na nem az amudsenes, de azért megteszi (bár a tenger az nagyon hiányzik innen :))
Nagyjából 17km után lefordulunk jobbra, át a sárgára festett piros hídon, és a garminnal megkeressük a régi (3 éves) kutatás elhagyatott dózerolt nyomát. Néhány helyen kimosta a víz, van ahol szikla gördült le, de azért járható, a fekete Nissan erőlközés nélkül kapaszkodik egyre feljebb, egyre közelebb a csúcshoz.
Minden méterrel megspórol nekünk két-három méter gyaloglást :)
Aztán nincs tovább, vége a nyomnak, látszik a hely ahol fordulót alakított ki a dózer, leparkolunk. Egy liter víz elég lesz, gondolom, de aztán csak mellédugok mégegy fél literes palackot. Az idő csodálatos, még kilenc óra sincs, és harminc fok alatti a hőmérséklet. Viszonylag gyorsan felérünk a csúcsra, onnan pedig lefelé kell ereszkedni, az aknakutatók által kékre festett kőrakások között. Fél óra innen, és elérjük a keresztutat. Érdekesek itt az utak: viszonylag sokat látok a térképen és műholdfotón, művelt földeket is fel lehet fedezni a völgyekben, de kivezető az nincs. A third party népek élnek itt, ha kimennek innen azt gyalog teszik. Szerencsére azért hamarosan hozzáférhető lesz a terület kocsikkal is, csak ki kell várni amíg elkészül a tervezett fúráshoz vivő út. Minden este az a kérdés a meetingen hogy naholtartanak? A dózerjük az utolsó 200 méterrel kínlódik napok óta, mi pedig arra várunk hogy végre felérjen a platóra és kölcsön kapjuk, mert egyelőre állnak az aknakutatók, emiatt a geodézia, emiatt pedig a fúrósok, ugyanis ha az ambulanciás kocsi nem tud velünk tartani legalább 2-3km távolságban, akkor nem kockáztathatunk senkit. A szabál az szabál, az emberélet pedig még annál is fontosabb.
A garmin szerint 2147méterrel, szerintem pedig 1 liter vízzel odébb megtaláljuk azt a térképen jelzett csapást, amit majd ki kell szélesítenünk a dózerral. Ballagunk rajta kicsit just for fun hiszen csodaszép minden, és még csak 32 fok van. A gerincet követi, egyik vége a mélyfúráshoz vezető majdani útba csatlakozik, a másik lekacskaringózik a völgybe, átkel két kis patakon, majd felkapaszkodik a hegyoldalba épp jó helyen ahhoz hogy az egyik fontos vonal közelébe juttassa majd a kocsikat.
11 óra lesz, kezd forrósodni a talaj, visszaindulunk. A hegytetőn elfogy a víz, de innen már nincs messze a kocsi, zötyögés a csapáson majd újra műút, áldja meg az úr a kitalálóját :)
Az ebédet már nem érjük el a táborban, a zacskós kajához senkinek nincs kedve, így a Felipe által jónak mondott kis útszéli éttermet célozzuk meg. Délen a folyó, északon az út, a kettő közé beszorulva kis egyszerű épület, csodás több lépcsős kerttel, az árnyékban asztalokkal.
Inkább itt telepszünk le, az eperfa alá cipelve egy asztalt. Az eper érik még, többnyire piros, de már találunk pár szem feketét, apetájzernek megteszi. Csáj kebabot kér, én ha már kiszabadultam a táborból akkor csakis halat, tehát lazac lesz, ami igazándiból pisztráng:
Ez így kiterítve először fura, de aztán rájön az ember a hogyisesseknekire. Finoman alányúlni villával és leemelni a bordákat, gerincet, persze leszopogatni róla a jó kis faszénillatúízű részt, és aztán nyamiiiiiiiiiii!!! :)
Mellé isteni leves jár és salátatálak. A hagymásat le kellett kapni, az valamiféle extrahiperszónikusanszuperistencsászáros volt :)
Ezután a táborba érve mi jöhetett más mint egy kis szunya - jaj már, hát nem sírhatok mindig hogy mennyi a munka :) - de négytől keményen nyomtam ám éjfélig :)
Ez meg.... hadd szóljon, elvégre nyár van, babám! :)
(Remark: boldogok azok akiknél gyors a net és nem kell baszakodni negyed órákat hogy megjelenjen egy ilyen kis vacak írásuk, hah!)
do do do, de da da da- Is all I want to say to you A lét lépcsőinek úgy a hatodik fokán ülök, dimenziótlanul. Jobbra fön és mögöttem a légkondi szörcsög, jobbra lent pedig az általa kavart műszél valami viaszsárga lapot billegtet némán, s monoton (bút konokon) és fájón. The Day of Battle nem mozdul már két napja, Rick Atkinson says: nyitni kék. Az esti beszélgetésünket a megszakadó net sem tudja ketté vágni hiszen itt vagyok velem és Te ott vagy veled hát semmi baj. Persze jobb lenne ha Te itt lennél velem vagy én ott veled, de hát semmi baj. Ha pedig semmi baj akkor mindegy ki hol van. Az idő kereke egyet klikkel előre, ő is néma, mozdulatlan és fehér mint a szél hajtotta őszi levél. Vagy talán azt hiszed a levél mozdul? Kis bolond :)
Bombe Dépoussiérante - olvasom a sárganyelű ecset, az ezüst közepű fekete bőrbevonatú fejhallgató és a légnyomásmérő között álló kék flakonon. Légnyomásmérő, a víz után a második legfontosabb dolog a sivatagban -mantrázom-, bár a klotyópapír is ott kapaszkodik erősen. Persze a sivatag most délre húzódik tőlünk, van az legalább 100km is szóval itt akkor a víz, budipapír a sorrend, a harmadik pedig a napszemüveg lesz Julbo, hegymászó szemüveg (nahogymostmár mindenről a hegyek jutnak eszembe :)) lassan öt éve hordom és egyetlen hibája hogy semmi baja, így nem látom okát annak hogy lecseréljem.
Pedig Glenn egyszer még meg is taposta, de a katonai bakancs sem tett kárt benne. Azóta Glennt széttépte egy akna, a szemüveg pedig itt van velem, sorsok... sorsok...sorok...sörök...pörök... per? Torkot fájdító perben tanúként egymás ellen Lassan lecsúszom a harmadik lépcsőfokra, ott szoktam aludni, összegömbölyödve, egyedül, Veled. homlokod melegében, homlokom melegében
zárva eleven kőbe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre, ráhajlunk az időre.
Ahol nincs hegy, ott aknamező van, vagy pedig third party kiképzőtábor.
Azért hívjuk őket third partynak, mert nem illik kiejteni a nevüket itt, Kurdisztánban. Pedig ők is kurdok... na mindegy.
A hegyek gyönyörűek persze, hosszú vonulatokban nyúlnak el, mint vetetlen ágyon a gyűrt lepedő. Fehér sziklák, zöld fákkal borított meredek oldalak, gyors folyású patakok mindenütt. Csodaszép.
Egy a baj, nekünk itt mozogni kellene, ami gyalogosan nem nagy kunszt ugye. Ahol pedig egyszerű halandó nem képes a hátsó lábain szaladni, oda szerződtettünk hegymászókat, szóval ezzel a résszel nincs is baj. A kompresszorokat, kábeles kocsik cipelte geofonokat, akksikat, dobozokat viszont mozgatnunk kell. A doboz amolyan geofizikás műszó, dobozszerű terepi számítástechnikai cuccokat takar, és mivel azok dobozszerűek, ezért: dobozok, na! :)
Ezeket sajnos nem tudjuk szamarakra, öszvérekre pakolni, pedig mint ahogy a környéken láttuk, itt ilyesmivel oldják meg a ka... ööö... third party srácok és lányok a cuccok ide-oda cipelését. Hogy az is el tudja képzelni, aki nem tudja elképzelni a hegyeket, itt egy gugliörszös kép az elképzeléshez, persze nem adja vissza (egyáltalán nem, de mindegy :)), de legalább egy kis részletet megmutat (dehogy mutat meg :)).
A szép bugyirózsaszín gyöngyfüzérek jelzik a vonalakon azokat a pontokat, ahova a geofonokat telepíteni kellene (na meg a kábelekett, dobozokat (azt mindenki tudja már hogy mi, ugye? :)):
No, hát holnap oda megyünk körbenézni, oda, ahol a jobboldali három pontsor közül a középső felszalad a hegygerincre :)
Ó, és aki 1 percen belül megmondja azt hogy milyen nyelven jelent aknamezõt az Oshiponga Sho Mboma az kérhet a nevemben egy Magnum Classicot és elnyalogathatja ha nagyon melege van, otthon :)
Végülis röhejes dolog ez, mert ugye olyan nem létezik hogy majdnem: vagy meghaltam, vagy nem és kész. Centire a fejed mellett elrepült egy lövedék? Na és? Fölrobban a kezedben valami és még csak az ujjaidat sem metéli le (igaz, összeégette rendesen, a kisujjamon pedig csontig vágott az egyik szilánk, naná hogy a mai napig látszik), na és? Ötöt pördül veled lefelé a homokdombon a Toyota, aztán amikor végre megáll az oldalán, akkor kimászol belőle a törött oldalablakon át? Na és? A vipera csak feléd csap amikor este otthagyva a defektes kocsit gyalogoltok kifelé a sivatagból? Na és? Soha nem éreztem igazán azt hogy ott hagyhattam volna a fogam, még akkor sem, amikor pedig igen, de érdekes hogy ennyi év után ez az eset jutott eszembe. Mármint hogy talán, esetleg, majdnem... (Talán mert Aklübiszt olvasok? Olvassatok ti is! :)).
Akkor épp Tunéziában, a Chott El Djediden kellett meghatároznunk egy pont magasságát, vagyis egy ismert GPS ponttól elszintezni odáig, ráolvasni, aztán visszagyalogolni a kocsihoz mert az a rész járhatatlan volt még terepjáróknak is: egyszerűen elsüllyedt ott minden, ami 100 kilónál többet nyomott (akkor még csak 82 voltam :)) Hárman indultunk el, két arab léces srác és én, aki szinteztem. Az egyik előttem, másik mögöttem ballagott és nem sokat, olyan 7-8km-t kellett mennünk befelé a Chotton, majd kifelé ugyanannyit, csak úgy toronyiránt. A mérés egyszerű: vízszintbe állítom a műszert, leolvasom a hátsó léc skáláját a távcsövön át és feljegyzem milliméterben a magasságot, vagyis azt az értéket amelyet a szálkereszt vízszintes része metsz. Aztán leolvasom az előre küldött lécen ugyanezt, majd a hátsó léces és én előre ballagunk, így most a -közben várakozó- első léces lesz a hátsó, felállok, leolvasom, majd az előre ballagott korábbi hátsót is, aki most az első ugye, és megint ballagunk. A hátsóval, aki majd első lesz. Hihi, remélem eléggé megkavartam :) Mentünk... Teljesen egyhangú táj, képzeljetek el egy kiszáradt hatalmas tómedret (vagy tómedert? :)), lapos felszín, sehol egy kis bucka vagy apró növény. A felső pár milliméteres száraz réteg alatt nedves, nyálkás, csúszós, de ennek ellenére kemény iszapréteg, amely a híg, sárral kevert feneketlen mocsarat borította. Amikor ez a kemény réteg (van ahol 10 centi, van ahol 30, van ahol több) átszakadt az autó egyik kereke alatt, akkor hűdenagyon meg kellett küzdeni azért, hogy kimentsük a járgányt valahogyan. Minden óvatlan lépésnél felszakadt ez a felső hártya, és csúszott a bakancsunk, éppen úgy mintha jégre léptünk volna. Körülöttünk csak a lapos felszín ameddig a szem ellátott, a távolban a forróságtól remegő levegőben vibráló elmosódott horizont, és fölöttünk a kék ég a kegyetlenül tűző nappal. No meg a szél. Azt hiszem az volt a baj, hogy azzal nem számoltunk. Egyenesen nyugatra tartottunk, jól haladtunk és lemértük amit kell, és bár kissé fáradt volt a banda, indultunk visszafelé. Az addig minket segítő szél most a pofánkba fújt, és az első kilométer után azt vettük észre, hogy kiszívja az erőnket, és elviszi a vízünket. Kínkeserves volt a következő 2-3 kilométer, amikor is feltűntek a korábban bemért keresztvonal robbantás után visszamaradt kráterei, de legalább tudtuk hogy most vagyunk kb. félúton, és azt is, hogy most vagyunk kb. az erőnk végén. Az energia elfogyott, a víz elfogyott, és ott álltunk akkor elképzelhetetlenül messze a kocsitól, a szél egyre erősödött ahogy telt az idő, tépte és cibálta a ruhánkat, próbált visszahúzni, minden lépésért meg kellett küzdeni. Leszegett fejjel csak az iránytűre koncentrálva mentünk, mentünk, mentünk mint a gépek, néha kicsúszott a lábunk alól a talaj, megsokszorozva ezzel a kínlódást. Aztán a legfiatalabb feladta és leült, egyszerűen nem bírt tovább jönni. Érdekes, hogy mindig a legfiatalabb adja föl először... Mondtuk oké, pihenjen, hozunk vissza vizet ha elérjük a kocsit, hiszen nincsen már messze. Ketten folytattuk, a másik srác vagy 15 éve felderítőként szolgált a tunéziai hadseregben, szikár kisember, rajta nem látszott meg semmi, hát én is mentem vele. Amikor végre feltűnt a kocsi remegő apró foltja a horizonton ő belehúzott, és már visszafelé jött kezében két ásványvizes palackkal mire én a micu közelébe értem, egyiket átadta majd indult tovább hogy összeszedje a fiatalt. Aztán megettünk mindent amit a kocsiban találtunk, még a csoda tudja mikor padlóra szóródott datolyát és ropi darabkákat is, és csak feküdtünk vagy fél órán át, képtelenül arra is hogy becsukjuk az ajtókat. Amikor valamennyire visszatért az erőnk, beindítottam a kocsit, és elindultunk kifelé a Chottról, be a sivatagba, majd ott egy ismert nyomon egy óra múlva elértük a műutat, éppen esteledett. Ekkor már vidáman énekeltük az akkor ott menő slágert, a refrénjére még most 21 év után is emlékszem: tále-tále-tále, suff gálbi wáhwále (valami olyasmit jelent hogy gyere, gyere, gyere, nézd hogyan sír a szívem, nopersze piszok vidáman danoltuk mi azt ott akkor :))) Beértünk a táborba, és nem tűnt nagy dolognak amit átéltünk, egyszerű hétköznapi eset: dolgoztunk, elfáradtunk, és mégis, ma visszagondolva én ezt jelölném be a majdnem meghaltam listán az első helyre. És hogy miért? Háát... fogalmam sincs :))
Elhagytuk a hegyeket, úton vagyunk a reptér felé. Jobbra-balra lapos lankák, zöld búzamezők ameddig a szem ellát. Erbil még jó órányira tőlünk, hatalmas a forgalom a poros és egyenetlen főúton. Mindenféle személyautó, teherautó, kamion, busz próbál előrejutni, persze előzni nem nagyon lehet mert szemből is ugyanakkora a tömeg. Néha útkereszteződések közelében fekvőrendőr, csak lépésben lehet átdöccenni rajtuk, a teherautók előzésére itt van néha lehetőség. Ezt használná ki egy fehér toyota, mögülünk vágódik ki balra, rárajtol a döccenőre de szemből feltűnik egy böhömnagy kamion. Visszasorolni nincs hely, szemben ott közeleg a nagy vastömeg, nincs mit tenni, emberünk lerántja balra a kormány, bele a lapos kavicsos árokba és hatalmas porfelhőt kavarva elviharzik. Ügyes, nézünk össze, majd egyöntetően besoroljuk a négylábúak kérődző fajtái közé.
Lassan gurulunk tovább a sorban, és pár száz méterrel odébb ékes példáját láthatjuk az örök törvénynek, miszerint az akciót mindig követi a reakció. A bal útszélen áll a mi fehér toyotánk, jobb ajtaja nyitva és - a színe alapján - a reggeli tejet pakolja ki épp a mélyen kihajló asszonyság, sugár formában.
Erbilben isteni hamburgert rittyent a ház asszonya, és irány a reptér.
Repülés... hosszabb utakon mindig van gyerek. Nagyon kicsi, kicsi, kicsit nagyobb. Közös jellemzőjük hogy legalább egy mindig végigordítja az utat. Gondolom az orruk épp eldugult, és anyuka nem tudja hogy szegénynek majd szétmegy a feje, azért a rossz hangulat. Most mögöttem egy másfél-két éves forma kislány ül, az ablaknál. Játszik a rolóval. Felszállás, jön a sztyuvi, mndenki húzza föl a rolót (ennek nem tudom mi az oka, de le/felszálláskor ez a heppjük egy ideje, viszont a telefon meg mehet repülő módban). Ahogy elmegy a kiscsaj lehúzza, azaz csak lehúzná mert félúton jár amikor a mama isteneset csap a kezére. Bömbölés. Erre még rázza is, hogy hallgasson. Na most tudnám szappanos lábbal jól picsánrúgni, de úgy hogy csattanjon! Te ütötted meg bakker, most meg azt várod hogy hallgasson?! Embernevelés... no comment. Később pedig az én hajammal játszott :)))
Plitvice
Hajj azok a vízesések, meg az a slivovica, meg azok a sziklák, erdők, tavirózsák. Meg az a slivovica, hajj! Ezt mindenkinek látnia kell: Szót se róla többet, hanem az a slivovica... :)
Most pedig itt ülök megint a bécsi reptéren, kevesebb mint egy óra múlva indul a gép Erbilbe. Repülés... mi is kell hozzá? Lássuk csak:
Itt van minden ami látszik: szárny, hajtómű. És ami nem látszik: sebesség, levegő. Persze szárny nélkül is lehet, sőt levegő nélkül is, hiszen pl. a disznó is egész jól repül, ha megfelelően felgyorsítjuk. Emellett repül a gumicsizma, húsleves (a tányér is), ceruza, papírlap, vasgolyó. Csak ugye nem mindegy hogyan :)
Upsz, nekem meg szaladnom kell, mert átrakták 19 kapuval odébb az indulást, szóval: futás lesz :)
egy rövid hír:
Tanzania is due to last 5 – 6 months and will run in tandem with the Kenya job and then we are all off to Senegal and Somaliland.
Hurrá! :)
Tartsa meg jó szokását az ég, főnökünk (kanadai) csak ilyen kávét hajlandó fogyasztani itt (is). Így aztán minden Dubaiból érkező polgár (és/vagy polgárasszonynőlány) meglehetősen fel van szerszámozva kávés csomagokkal. Mivel az irodája szemben áll a sátrammal, a kévéfőző pedig látható az ajtó benyílóban, könnyű kiszúrni az üveg kiöntő pillanatnyi állapotát (ebben egy távcső is segít, balra helyezkedik el a laptopomtól), és lejmolni egy bögrényit. Cukor nélkül, naná :)
Mellesleg odavan a Tim Horton cuccokért, de kávéban túl erősnek tartja azokat. A jeges kapucsínójuk istencsászáros, ezt megtapasztaltam Dubaiban, a fánkok is őrjítően jól néztek ki és baromi nagy volt a forgalom pedig már sötétedett, ennyit tudok mondani, tekintetes bíróság :)
Egyébként mint említettem rengeteg a bolíviai a táborban, tegnap este végig szenyorítás dallamok szűrődtek be hozzám, no és mára már a kolumbiai maffia is háromra szaporodott: van ugye Freddy a szapora járású, Felipe a lassú nézésű és megérkezett Fernando az ABBA-tól :). Egyébként baromi nehéz volt megjegyeznem azt, hogy Jorge az Horhénak ejtendő, merugye a j=h képletre még ráállt az agyam vagy micsodám, de hogy a g is egyenlő h-val azt már nem akarta elfogadni jóideig :)
Tegnap megejtődött a vérvétel Dohukban (keresik a HIV-eket), mára kimosódott a misére járó ingem és egyebek, holnap pedig reggel indulunk Erbilbe, ahonnan a délutáni géppel... tudjuk :) Már csak az útlevelekre várunk, no és a kilépő pecsétre, mert a rezidens vízum késik. Addig is bepakoltunk minden szükségeset, különös tekintettel a dokinkra, mert ő is velünk utazik :)
Hogy miként megy a munka a terepen? Mitől fogynak és férfiasodnak itt a népek? Hogy milyen sanyarú körülmények között élünk? Hogy miként... hehe, na jó, barokkos túlzás ez mind, de azért...
Jártam én itt három éve, akkor július volt és augusztus volt és bár most csak 32 fokot mértünk tegnap, azért hasonló a helyzet ott kint, a hegyekben. Hogy mégis milyen? Lássuk az akkori bejegyzést :)
(Remark: akkor én kb. 20 kilót adtam le 42 nap alatt :))
Nem akarom tudni az előrejelzést, de azért csak sorolja, holnap 50, holnapután 49, 50, 51, 50, 49, 50... A hegyekben a forróság gyilkos, a kövek a fák a levegő minden pokoli. 4 lépés után száraz a száj, 7 lépés után a szájpadlás is. Lefelé ereszkedünk, de ez rosszabb mint a mászás. Apró köveken csúszik a bakancs, nagyobbakon meg tudok támaszkodni, néha el kell kapni egy faágat, de végig roggyantott térdel, gördeszkás tartásban, balkéz kinyújtva egyensúlyoz a garminnal, jobb kéz kinyújtva kész a támasztásra. A fű is száraz és csúszik. A hegyoldal istentelenül meredek, a bakancsban előrecsúszik a láb, érzem ahogy az ujjaimról minden lépésnél horzsolódik a bőr. Ömlik rólunk a víz ahogy ereszkedünk a kísérő katonával. Néha hallom ahogy koccan a géppisztolya, én a garmint figyelem, nehogy letérjünk az aknakutatók ellenőrizte részről. 100 méterenként megállunk pár percre, csend, csak a levegő mozdul néha. Egyszer csak léptektől potyogó kövek zaja. Várunk. Öt tehén tűnik fel fölöttünk egy harminc centi széles csapáson. Az első csontsovány fekete rám néz, majd bőg egyet. Gondolom azt kérdezi hogy merre? Bőgök neki egy hosszút: fogalmam sincs komám. Lassan lépdelve tovább indulnak. Nem a kis hegyi falu felé, amit jó fél órája hagytunk magunk mögött. Falu Mi is felállunk és folytatjuk az ereszkedést, végre egy köves vízmosás után felfelé kell kapaszkodnunk. Persze ez sem könnyebb, csak épp máshogy veszi az izmokat igénybe. Fújtatunk mint a gőzgép, bújkálunk az ágak alatt, rúgjuk a köveket, izzadtságcseppek repülnek mindenfelé. A csúcson megállunk lihegve, lerogyok egy fa tövébe, levegőt, jut eszembe a vers, vigyorgok. Még van egy-egy vízünk, azt lassan kortyolgatom amíg számolom mennyi van hátra: ereszkedés, mászás, ereszkedés, a többit nem látom, de a távolban már ott a folyóvölgy, úgy 2km-re saccolom. A víz eltűnik, az üres palack megy vissza a hátizsákba, nem szemetelünk. Arra gondolok hogy most könnyebb a zsák fél kilóval, na de a víz a pocimban landolt, nem mindegy hol cipelem tovább? :) Indulunk, újra ereszkedés, pokol, már épp vigyorognék a katonára hogy megy ez, még el sem nyaltam amikor wupsz! ahogy picike a Pilisben, nekem is kicsúszik mindenem és hoppá! :) Persze esés nincs mert olyan meredek a hegyoldal, csak épp le kellett rakni a kezem, ejj :) Az utolsó csúcson pihenve már látjuk a kocsikat. Nekirugaszkodunk az utolsó meredek résznek, lent leülünk pihenni és feltűnik a másik katona két palack hideg vízzel, elindult elénk. Itt már nem kellett figyelni a garmint, jól látszottak a sárga, fehér, fekete kövek, kis kőrakások amelyeket az aknakutatók használnak a jelöléshez: sárga a középvonal, attól jobbra-balra a fehér a műszeres ellenőrzés határát mutatja, azon kívül a fekete a vizuális kutatást, átlépni nem tanácsos. Aztán már a kocsiban ülve, szőrösen, csapzottan, izzadtan, de "hazafelé" tartva :D Ma
Bobby hasmenéses hányása végülis odáig fajult hogy elhagyta a tábort és visszarepült Dubaiba, ahol a német klínikán kiderítették mi a baj: fluke parasites. A kis genyák át akarták venni a hatalmat. Rácsesztek.
Most már csak azt kell kiderítenünk hogy hol szedte föl az apró vendégeket, akik (vagy amik?) aztán bulizni kezdtek benne először csak itt, ott, és (aztán) mindenütt (here, there and everywhere, ha épp Beatlest hallgatunk :))
A hegyekben is zajlik az élet, ez a gyors folyású patak elragadta az egyik aknakutatót, pedig kötelet feszítettek ki hogy ezzel könnyítsék az átkelést:
Persze kihalászták a jóembert, csak a rádió, GPS, tartalék elemek és ehhez hasonló fogyóeszköz lett az enyészeté. Vagy ki tudja kié :) (Azért itt halkan megjegyezném, hogy az olvadó hó táplálta patak nem épp seggmelengető még ezidőtájt :))
Egyébként a táj szép, csodálatos a panoráma néha, a levegő tiszta itt fennt 1500-2000 méteren, napsugaras és madárdalos a vidék (ha nem dörög és villámlik és ver minket a jég épp, mint pár napja is :))
Igaz hogy néha belefutunk egy-egy PKK csapatba, itt mászkálnak a hegyekben, de legalább nem lőnek ránk :) (Most olvastam a hírt hogy kivonulnak Törökországból, befejezik a harcot... hogy ez jó vagy sem, ki tudja? Én nem :))
A nagyobb gáz hogy elértük a Szaddamék által még a '91-es öbölháború előtt lerakott védelmi vonalak aknamezőit. Rögtön az első nap bele is akadt a csapat pár csúnyaságba, pedig a nevük meglehetősen olaszos: valmara. Persze hogy olaszos, hiszen ők gyártják :) De a lényeg az, hogy ha egy ilyen föld alá rejtett vimesdobozba belebotlik valaki (pontosabban a tetején ágaskodó tüskékbe, vagy az onnan kifeszített botlódrótba), akkor a kis dög felugrik a levegőbe olyan fél méter magasságba, majd felrobban és beteríti a környéket a belé pakolt több mint 1000 darab vágott acél darabkával. 25m-es körben halálos, ha már ennyire a számok rabjai lettünk :)
Na de francba a számokkal, élvezzük az életet :)
Holdfogyi :) Hát lestem én, de nem láttam, ellenben így néz ki a Hold (a teodoliton keresztül fényképezve, hehe elég gagyi módon :))
Persze az ott nem a holdfogyi, hanem az optikai tengelyek eltérő síkjaiból adódó valamiféle torzulásfüttyfürütty :))
Viszont, ellenben, éshamár a Holdat célozgattam, megkuksiztam tőle balra azt a csillagot amiről tudtam hogy nem csillag, és mit láttam, namit? Hát a Szaturnuszt. Persze a fotó ultraszar lett, de azért látszik hogy áll a gyűrűje épp :)
Óóó és megérkezett a repülőjegyünk, hó végén irány Bécs (naná hogy Luival), majd onnan bele a boldogságba :) Addig is: múúúúzikaaaa :)
A sátoros élet egyik kellemes velejárója, hogy az ember zenét hallgathat. A bolíviai fúrósoktól azok fa/nád fúvós-dobos indián dallamok érkeznek az alkonyattal amelyeket otthon is hallunk néha tereken, aluljárókban, a helyiektől kellemes arab alapú de mégsem jajgatós, ütemes kurd népzene száll felém, a szomszédból pedig Vivaldi. Na ezutóbbiról még nem derítettem ki azt, hogy ki lakik ott.
Épp 40 napja vagyok itt és épp 40 tonna gelignite érkezett tegnap, amit a fiúk láncot alkotva bepakoltak a raktárba, innen vagy 150 méterre. Ha az beindul, a tábor kapujára kirakhatjuk a táblát: Elfújta a szél... persze csak miután elül a légnyomás kavarta por és törmelék felhő :)
Éjszaka pedig istenes vihar szakadt ránk, körénk, alánk, hullámokban támadó vad zivatar korbácsolta a tábort, a szél üvöltve rázott meg mindent, a sátor mozgott és reszketett, áttetsző tetején pedig - ott, ahol rést hagytak a szigetelő rétegen - villámok vakítóan villanásait láttuk... azután mennydörgést hallottunk és ...
De ez már egy könyv, egy vers, egy John Killens... ajj de régi is :)
Ó, itt bele lehet kukkantani: részlet...
És ha már könyv, akkor egy másik: A zálogos.
.jpg)
Akkor...
... és most
Útravaló
Skacok
Falu
Ma
