Azt mondják: elegáns, mégis egyszerű.
Nem nyakkendőről van szó mostan, hanem egyik kedvencemről, a Stroganoff féle bélszínről és úgy, ahogy én készítem (a budapest módra variációt is imádom, de azt mostanra mintha elfelejtették volna a séfek, marad hát a zöldbors mártásos, éttermekben).
Története a wiki szerint: "A sztroganov bélszín (бефстроганов) az orosz konyhaművészet egyik népszerű fogása. Vékonyra szeletelt marha bélszín vagy egyéb színhús tejszínes-tejfölös mártásban, gombával, vékonyra szeletelt savanyú uborkával – ez a lényeg, a további részletek konyhánként változnak, mint a recepteknél általában. 1871-ben megjelent eredetét tekintve a mártás csak vajból, mustárból és tejfölből állt, majd a későbbiekben ezt variálták tovább hagyma, gomba, paradicsompüré, savanyú uborka … hozzáadásával.
A sztroganov bélszín nem hagyományos eredetű orosz fogás, hanem a szakácsművészet egy viszonylag modern alkotása. Receptje először 1871-ben jelent meg a híres Molohovec szakácskönyvben.
Az egyik ismert legenda szerint Sztroganov gróf(ru) házában, Odesszában, gyakran voltak „nyílt asztalnak” nevezett összejövetelek, ahová szabadon betérhettek művelt és jólöltözött emberek. Egy ilyen ebédre alkották meg a sztroganovot. Más forrás szerint az idős, már fogatlan gróf számára André Dupont nevű francia szakácsa találta ki a fogást. Egy biztos: a recept egyesíti a francia és orosz gasztronómiai hagyományokat. A klasszikus Sztroganov módon készülő ragu azt jelenti, hogy a vékonyra szeletelt, elősütött hagyma- és húsvagdalékot a forró tejszínes-mustáros mártással összefőzik."
Csapjunk bele, vagyis ahogy én készítem, 4 főre.
Vegyünk két csomag aldis husit. Ez a fajta volt kéznél, hát akkor ezt használjuk, hosszabb csíkokra vágva:
Szeletelődik az uborka (nem szoktam karikára vágni, mint javallják egyesek) és a gomba:
Lisztbe forgatódik a husi:
Párolódik az apróra vágott hagyma, fokhagyma a vajon és amikor üveges lesz, hozzákerül a gomba is:
Kinek mi a guszta, számomra a husiból kb. háromnegyed (saját) mutatóujjnyi hosszúság a megfelelő:
Amikor a gomba megpuhult (elfőtte a levét), hozzáadjuk a lényeget és kevergetés közben kissé megkapatjuk. Nem kell neki sok, hiszen ez bélszín:
Majd jöhet az uborka, kicsit azzal is összerottyantom:
Végül a szósz, ami nálam tejszín, dijoni mustár és egy kis tejföl keveréke. A tetejére borsot tekerek a tekerentyűből. Ellenőrizzük az ízeket, sózzuk meg, ahogy illik és pár percig pároljuk, míg kissé besűrűsödik:
Hozzá Barillából valamilyen téttát javallok, persze bármilyen körettel megyen lefelé, hogy szabócsiasra vegyem a témát.
Ha valaki kedvet kapott hozzá, a részletek (még mindig 4 főre):
- 800 gramm bélszín
- 400 gramm gomba
- 2 közepes fej vöröshagyma
- 2 gerezd fokhagyma
- kb. 4 evőkanál liszt
- 500 ml főzőtejszín (de a két 350ml-es aldis Milfina is belemegy, ha sikerül venni)
- 2 evőkanálnyi tejföl
- 2 evőkanálnyi mustár (dijoni csípős, persze aki nem szereti, az mást választ, a szósz különben is egyéni ízlés kérdése)
- csemegeuborka, arányban álljon a hússal, mérettől is függ, de kb. 7-8 darab
- bors, só ízlés szerint
És pontosan 3 órával azután, hogy a Brusseles Airlines elfogadta a bizniszre upgradelésem, bejelentették, hogy törlik azt a járatot.
Mindezt a hazautazásom előtti délután.
Így aztán újra feléledt az erfransz. Érdekes, hogy ez az opció novemberben még nem volt választható, és nem hiszem, hogy lemondták volna sokan és ezért lett hirtelen szabad hely, mivel elég sok ülés közül válogathattam még így, az indulás előtti estén is.
Becsekkoltam, ismét csak fizetve a dupla ülésért (ami nem két széket jelent, mint tudjuk), viszont legalább még kihasználhattam a Gold kártya nyújtotta Sky Priority dolgokat.
Na de addig még el is kellett jutni, mert első ugye a szokásos Cabinda - Luanda kéjutazás.
Laptop a banyarollerben, ágynemű lehúzva a nászágyon, irány a reptér!
7:50-re szólt a jegyem, így 6-kor kipattantam a céges Toyotából, búcsút intettem a biztonsági tisztünknek és beálltam a sorba.
Örömöm - miszerint nem kell beállnom a bőröndösök sorába, mivel csak kézipoggyásszal utazom, a boarding pass-t pedig kinyomtattam - csak a bakterig tartott, aki az útlevélkezelés előtti ellenőrző kapunál strázsált.
Aszongya nekem szép cabindai tájszólásban - mert angolul nem beszélt-, hogy álljak csak félre.
Félreálltam, de úgy 10 perc múlva, miután még három utast odasorakoztatott mellém és az interferenciák nagyon mozgolódtak bennem, odadugtam az orra alá a beszállókártyám és megkérdeztem, hogy mi a ferdefasz van.
Erre rábökött a járatszámra, hogy az DT123. Majd mutatott egy másik kártyát, amelyen DT121 szerepelt. Majd ráírta az enyémre, hogy 12 H.
Rögtön leesett a magyar kockás papírtantusz, akkorát koppant, mintha legalábbis a Himalája tetejőrl dobtak volna le egy mázsás vasdarabot: ugyanis egy-két hete Lauren járt így, el sem érte a gépét, egy kellemes napot töltött még Luandában, a szabijából természetesen.
Az volt a nagy helyzet, hogy az idióták valamiért a reggeli (ez a DT121) járat mögé vagy 50 perccel beírták a délutáni (ez a DT123-as) járat számát, és frankón működött még az online csekkolás is, ahogy kell!
(Ha valaki megnézi ma a TAAG Cabinda - Luanda menetrendet, ugyanezt látja, de ha délután megnézi az induló/érkező járatok státuszát, akkor a DT123-ast ott fogja megtalálni valamikor 2-3 óra környékén. Tudom, leellenőriztem, mert most a visszaút utáni márciusban esedékes hazafelé utamra is a DT123-ra vettek jegyet...)
Persze megpróbáltam feljutni, hátha akad üres hely, de tele volt, mint faluhelyen a déli busz, és szépen kinyomtatták 14:50-re az új beszállókártyám (persze a korábban foglalt ülésre).
Hogy egy elnézést, misemtudjukmiabaj-ra nem futotta, még megértem, de hogy egy vállrándításra sem, na az már azért pofátlanság!
Na jó... ez Afrika, mindenféle értelemben...
A reptér kiürült, csak néhányan ücsörögtek a fal mellett - mert pad egy szál sem -, azok, akiknek nem volt hova menni, mert megszívatta őket is a korai járat ígérete.
A kiscsajt nem érdekelte, elvolt magával. :)
Látva azt, hogy itt bizony nem lesz ebéd, azon agyaltam, hogy elballagok a kb. másfél kilométernyire lapuló szupermarketbe, mert kezdett melegedni az idő. Aztán úgy 9 felé letettem erről, mivel a hőmérséklet lassan felkúszott 34 fokra.
Véletlenül észrevettem, hogy az egyik beugróban egy Bar felirat csalogatja a gyanútlan népeket, nekilódultam én is.
Sajnos bent melegebb volt, mint kint, de legalább le tudtam tenni a sejjhajom, illetve fel, mert ilyen bárszékszerű ülőalkalmatosságokkal szerelték fel a helyiséget.
Szerettem volna valami ehetőt beszerezni, de csak iható dolgokat kínáltak, azokat legalább hűtőből.
Az idő vánszorgott, végre két óra magasságában elkezdett gyűlni a nép és siskerült bejutni a váróba.
Mivel az erfransz 22:50-kor indult, nem igazán zavart a csúszás, csak a belügy jelzett, de cefetül. Így aztán küldtem üzenetet Fatimának Luandába, hogy rendeljen pizzát, mert ott halok éhen a reptér és a staffhouse között, ha még egy órát várnom kell valami ehetőre.
Visszaírt, hogy milyet?
- Tonhalasat.
- Vékonytésztásat?
- Azt.
- Inni valamit?
- Kólát.
- Normált, vagy zérót?
- Normált, nem vagyok én beteg!
Ha még kérdez valamit, tuti felvisítok mint Tibi az Argo-ban:
Lerendeztem mindent, aztán hoppá! Csak nem Mr. Predator ül előttem?
Kis késéssel befutott a gépünk, kiszórták az utasokat és már tuszkoltak is bennünket, hogy lefaragjanak valamit abból a kis késésből.
Mivel egész eddig a forróságban rohadtam, gondoltam az utastérben a légkondi majd rendberak kicsit, de nem, 36 fokot mutatott a samu hőmérője.
Ma minden ellenem játszott, de nem érdekelt: december 29-e van és ha a fene fenét eszik, akkor is hazajutok!
Már ereszkedünk Luandában, némá: stadion!
Mario felkapott a reptéren, és még annyit sem tudtam mondani, hogy Landwirtschaftsausstellung, már beparkolt egy mellékutcába és egy percen belül ott volt az ölemben a méretes pizzás doboz, benne a vékonytésztás hagymás/tonhalassal és két doboz behűtött kóla, sejj!
Aztán este lett, simán átjutottam a reptéren mindenen, és a Lounge-ban még pakoltam a pizzára ezt meg azt...
(Karácsonyfa, nééééda! Karácsonyfa!)
Nem sokkal később már cipeltek is minket a géphez, amit még tankoltak:
Az egyik hajtómű... méretes jószág.
Hiába tudja az ember azt, hogy miként működik (visít mint az állat, amit elevenen nyúznak), csak rácsodálkozom mindig...
Úgy tűnik, hogy megint jól választottam. Tele volt a gép, csak én ültem egyedül.
A reggeliből kettőt rakott a ööö... légiutaskísérő bácsi, mondtam neki, hogy egy elég lesz, erre mosolyogva megjegyezte: de szerencsés vagyok!
Nem mondtam neki azt, hogy ez nem szerencse kérdése, úgy sem értette volna. :)
Aztán már 30-án délelőtt a felhők felett, valahol Bécs környékén:
És megvárt a karácsonyfa, alatta a sokminden, amit az én drágámtól kaptam.
Még a hallé is meleg volt...
... és jöttek a tradicionális szilveszter esti szendvicsek:
Azt mondják, hogy annak, aki szereti a munkáját, egy percet sem kell dolgoznia.
Így vagyok ezzel lassan 41 éve én is: egyre újabb technikák léptek az életembe, eljutottam olyan helyekre, ahova mezei halandónak esélye sincs, ezáltal idegen kultúrákat ismerhettem meg, élveztem minden pillanatát, és még pénzt is adtak érte.
Ki ne felejtsem, közben jókat zabálunk olyasmikből, amiket otthon csak puccos éttermek kínálnak jó sok tugrikért, mint pl. a mai vacsi. Macerás, nem mondom, de imádom!
És a mai desszert (az angolai részen papaya volt):
Persze van árnyoldala is a dolognak, amit semmi nem kompenzál, még ha elhallgatjuk, az sem.
Az idő, amit távol kell tölteni a családtól, amit semmi nem hoz vissza.
Sajnos...
De valahol olyan ez egy kicsit, mint a történet, amelyben a skorpió megkéri a békát, hogy vigye át a folyón. Persze a béka ellenkezik, nem viszlek át, mert megmarsz.
- Dehogy marlak meg, hiszen akkor én is elpusztulok - mondja a skorpió és égre-földre fogadkozik, hogy nem tesz olyat.
- Hát jó - mondja végül a béka és a hátára veszi a skorpiót.
Úszik, elérnek a folyó közepére, amikor is a skorpió megmarja a békát.
- Ugye mondtam, hogy meg fogsz marni? - mondja szomoróan a béka - Most mindketten elpusztulunk.
- Mit tegyek? - rántja meg a vállát a skorpió - Ilyen a természetem.
Ami az ember vérében van... de ezt másként nem lehet csinálni.
És most el kellene olvasnom Merlétől újra a "Két nap az élet" című (nevű?) könyvét.
Vagy meghallgatni Cseh Tomit
Mert két nap és utazunk Arthur Letelt az évad
És milyen érdekes, épp Belgium felé...
Igaz, hogy nem vonattal és hajóval, aztán meg nem Afrikába, hanem Afrikából...
És akkor, ha már:
Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan,
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
Na, jól elkalandoztam.
De hát: így megy ez, mondaná Vonnegut.
Mára ennyi, illetve még a címadó dal, ha már egyszer ez ihlette az egész irományt:
A szeizmikus karácsonyfa ilyen, még Marokkóban "építette" az egyik feldolgozó geofizikusunk:
Persze kissé több fényben látszik azért a valóság, a szeizmikus méréseket rögzítő "nod"-ok gubbasztanak a kiolvasó állványon - itt töltik le az adatokat belőlük -, de az igazi trükk az volt, hogy a másodpercenként villogó ledek egyszerre legyenek láthatóak. Megoldotta.
Aztán amikor a szeizmika eredményt tud felmutatni, akkor érkezik a bazinagy fúrótorony és miután lefúrt az olajig, vagy gázig - esetleg a hopponmaradig -, a végén ő is otthagy egy karácsonyfát (haljon meg a lovam, ha nem ez a neve az olajiparban). Ez itt az angolai dzsungelben árválkodik már vagy 60 éve:
Na de addig még eltelik egy kis idő, egyelőre megépült a mi kis fánk és megejtődött a karácsonyi vacsora, BBQ képében.
Bájgli ugyan nem került a fa alá, fölé vagy mellé, ahogyan halászlé sem, ellenben kaptunk ajcsit:
És a naplemente esmét szépségesre sikeredett...
Ha pedig kinagyítom, akkor a Hold alatt látszik a csillag* is, na nem az, ami a három okos embert vezérelte, hanem az, amelyik haza vezet...
Perpill nem a Beatrice jár az eszembe: ránk szakadt itt is a karácsony.
A kínaiak egyelőre nem tudnak mit kezdeni vele, ők ugye nem ünneplik.
Felvetettük - micsoda szentségtörés ez a szeizmikánál -, hogy mi lenne, ha szabadnapot kapna mindenki? A több mint 400 munkásunk, akik nap mint nap kimennek a dzsungelbe, mocsarakba, legalább családi körben ünnepelhetne. Nagy részük "kollégista", vagyis a sátrakban lakik és a tábor konyháján tápol, kisebb részük buszokkal érkezik reggel és azokkal utazik haza minden este.
A tegnapi meetingen úgy tűnt, hogy a vezetőség hajlik a dologra, ennek egyik jeleként ma befutott a "fa", hozzá díszek, égősorok és tanácstalanság. Főleg a mit, hogyan és hova körül keringtek a kérdések, mint tétova keselyűk a lassan poroszkáló sivatagi karavánt hesszelve a magasból.
Abban megállapodtunk, hogy itt nem maradhat, mert majd holnap ide a tető alá kerül a bbq (hohóóóó: BBQ lesz!) sütögető felszerelése, nehogy elverje valami jött-ment zápor, amelyre mostanság ugye nagy az esély. Egyelőre abban maradtunk, hogy az ebédlő fala mellett eléggé kilóg az eresz ahhoz, hogy valamennyire esővédett legyen a hely, ahol a fa áll.
Mariza el is kezdte a díszítést, bár amikor megemlítettem neki azt, hogy christmas tree, csak nézett furcsán. A fára bökve aztán feltört belőle:
- Áááá, babo natale!
Hm... ha az hát az, olaszból ismerős, bár ahogy rákerestem, portugálul Papai Noel lenne.
Azért nekilátott feldíszíteni:
Szóval a kezdeti tétovázás után úgy tűnik, hogy lesz karácsonyunk!
Ennek örömére végigfutottam az eddig a blogba lejegyzetelt decembereken is, bár az összes "ma már csak emlék" - na mégis befutott a ricse -, emlékezzünk.
Ahogy látom az első, a 2007-es, még máshova íródott, úgy másoltam be ide, így aztán nem csak a karácsony szerepel benne, hanem az új év is: 2007 karácsonya
Míg az angolai dzsungel szélén a mocsarat tapostuk, végig ezt dúdoltam.
Végülis csak 38 fok volt.
Hogy honnan jött, nem tudom.
Mármint a dal, a meleget a nap nevű gázgömb szolgáltatta, nagyvonalúan elégetve vagy 600 millió tonna hidrogént.
Másodpercenként.
Azért ez már valami, nem?
Elszámolunk 10-ig, és 6 milliárd tonna - nem kiló, tonna! - huss!
Persze számunkra ez ugyanúgy felfoghatatlan, mint az, hogy mennyi pénz lenne 6 milliárd jó magyar tugrik.
(Amíg ezt az előző mondatot hangosan, tagoltan elolvassuk, kb. 8-9 másodperc telik el, vagyis 4.8 - 5.4 milliárd hidrogén ég héliummá.)
(Pfff... az előzőhöz már 12 másodperc kell!)
A lényeg: fogynak a napok, már csak egy hét és vééééééééééégre megrohamozhatom brüsszelt, stílszerűen a Brussel Airlines-szal, igaz, előbb lesz egy másfél órás nihil Kinshasában.
Ennek örömére, valamint egyfajta karácsonyi búcsúebéd gyanánt felkerestük kedvenc helyünket, és naná, hogy megint steak volt a menü, saját magunk által sütve.
Indulás előtt a táborból még úgy tűnt, hogy esőre számíthatunk.
De elfújta mind a szél.
A szomszédok is serényen tolták az ipart:
Az utolsó falatok...
Az esték pedig itt, vagyis az alkonyatok, nyugat felé nézve - többnyire - szépségesek:
