2012. május 4., péntek

Várunk

Hármas csoportokban gurulunk a reptérre, a mi szobánk az utolsó, elvileg 9-kor vesszük fel a golyóállót, aztán bekapjuk az orosz energiaitalt (uzsgyi) és meg sem állunk a katonai bázisig, ami a Marmal névre hallgat a keresztségben és még wikipédia oldala is van, Camp Marmal néven.
Ott aztán lesz pizzza, hamburger, px shop, várás, sőt még afgán kirakodóvásárt is láttam anno, hátha valaki szuvenyírt szeretne.
HA nem lövik szét Kandahart vagy Bagramot (rólunk nem beszélve) akkor 13:15-kor (az otthon ugye 10:45) felszállunk, 1 óra Bagram, onnan 15:30-kor tovább Kandaharba, ott csak beugrál a helyi nép és spuri (hm... ez valami új energia ital) Dubaiba, ahova - ismét csak elvileg - 19:00-kor száll le a DFS gépe.
Hát ez a terv... azért még magamhoz vettem az utolsó MRE-t, ami aszongyahogyaszongya: Menu 15, Beef Enchilada. Szeressük!

Noakkor néhány tegnapelőtti kép, még a táborból, útra készen, a konvoj már elindult a durván 80km-es útra amelyből 43 volt a sivatagban:






Aztán ez már a város, Mazar-e Sharif:



Ez pedig a híres kék mecset, sajna csak a kocsi ablakból:



Most pedig becsuk a bolt, az első csapat már úton van a reptér felé, hamarosan mi jövünk. Illetve megyünk, yeeeehaaaaaaaaaaa!!!

2012. május 3., csütörtök

Fasza...

Valami idióta amerikában megint könyvet éget...
Ma reggel pedig emiatt itt a tálibok feljogosítva érezték magukat arra, hogy szabad vadászatot hirdessenek...
Szeretném itt látni azt a barmot... van itt egy épület, nem messze tőlünk ahol épp ilyesmi miatt a múlt évben a sajtó szerint 11 UN dolgozót vertek agyon.
Ártatlanul.
Az akkor is itt dolgozó Wolfgang 35-öt számolt...

Szóval, szeretném itt látni azt a barmot.
Aztán égessen...


2012. május 1., kedd

Last day in the...

Vége a projectnek, bevonulunk a városba, leporolni a gépeket és magunkat...








Utolsó este a csendben, felettünk csillagok...
a parázs még izzik a grill után...
páran még kint beszélgetnek
a hold néz le ránk


... és halkan szól a:

2012. április 30., hétfő

Mozi - Afganisztán

FIGYELEM, szolgálati közlemény:
A minőség meglehetősen vacak. Azért nézhető.



Kis szél érkezett egyik nap, maradt vagy két órát:



Aztán ilyen lett:



Költözik a tábor, épp egy falun vágunk át:



A főtér:



Énekeljünk Tankcsapdával:
Itt lakom látod, ez az a hely,
Kevés a kényelem

(De legalább látszik az iroda is a felvétel végén (az ágyam pedig a leghátsó, felső :)))



Készül az ebéd, MRE-ből:

Ezt eszem, látod (a papírdobozt félbevágva, majd visszacsúsztatva a felmelegített zacsit kényelmesebb kikanalazni):



Zeneeeeee!

Kirontottunk...

Fél hat, felébredt a tábor, gyülekezik a nép:



Közben MRE-t melegít a reggelihez, kávét készít, pakolja a cuccot:
- személyi nyomkövető (Ez a kis, nokia méretű szerkentyű mindig tudja azt, hogy épp hol vagyunk a beépített GPS alapján, és pár percenként elküldi a pozíciónkat a bázisra, egy szintén beépített iridium műholdas telefonon keresztül. Ott a biztonságiak folyamatosan figyelik a monitor műholdas térképén azt, hogy ki merre jár. Van aztán ezen a kütyün egy piros gomb is, ha ezt megnyomjuk, akkor vészjelet küld nem csak a bázisra, de Dubaiba is ahol 24 órás az ügyelet és küldik a lovasságot, ha kell.)
- rádió adóvevő, ez fontos, mondanom sem kell, hogy miért
- golyóálló mellény, mert hát na, elvégre ez itten Afganisztán
- víz, ebből legalább hat liter
- kaja, ezt könnyű megoldani, MRE és kész. Az MRE az a "Meal, Ready-to-Eat" rövidítése, mi csak Mérinek hívjuk. Ez a hivatalos amerikai katonai fejadag, átlag 1200KCal töltéssel 24 féle alap menűt tartalmaz, amelyek képesek önmagukat megmelegíteni.
Minden menü mellett kiegészítők sora biztosítja azt, hogy a harcos baromijólérezze magát, mint pl. pudingok, shakek, aszalt gyümölcs, sajtkrém, kávé, tea, csoki, sütik, müzlik, felsorolni is sok. Ja és egy külön zacsiban folyadékot is lehet melegíteni, nehogymá hideg legyen az az ice tea. Mivel a DoD-nek dolgozunk, hozzáférésünk van az afgán katonai bázisokhoz, sőt még limitált (de legalább naprakész) műhold fotókhoz is.

Az autók már besoroltak, fontossági sorrendben. Többnyire első a dózer konvoja, majd a kábelesek, vibrósok, műszer és végül a geodéták. 
 

Általában egy expatra (ezek lennénk mi) három extra kocsi jut biztonságiakkal - most épp ex Delta Force/ex SAS/ex Specnaz-os fiúk vigyáznak ránk, én az SAS-ből leszerelt srácot kaptam. A másik két kocsiban helyi erők utaznak és jobbról, balról biztosítanak minket, egy pedig előttünk halad, ha épp sétálni kell.
Kint forróság, ragyogás és homok fogad, megszokott dolog.
Egyedül a tőlünk délre, a távolban derengő hegyek csipkézett csúcsai jelentenek kis üde foltot, másságot, persze innen elérhetetlenek.
Elindultunk... még visszapillantottam a táborra, a fotón balra a fehér autó zárja el a bejáratot, amolyan mozgó sorompóként. A dombtetőn a kommunikációt biztosító rádiók, valamint repeaterek antennái, a fekete kocsi pedig az egyik kísérőnk, kettő előttünk gurul:
A magunk között csak "beast"-nek nevezett -amúgy Nissan- buggy halkan duruzsolva gyűrte maga alá a homokdűnéket, többnyire lágyan ringatódzott ott, ahol más autók már pattogtak és bukdácsoltak volna. Jobb időkben a svéd hadsereg használta, most a miénk.
Célunk egy légvonalban 24km-re található kontrol pontunk felkeresése volt, de a dózernyomot nem használhattuk mert nem ellenőrizte le senki azóta, hogy pár hete éjszaka mókás emberek oda raktak valamit, amitől egyik kocsink sebváltója kirepült a tetőn. Sajnos magával vitte a sofőrt és a mellette ülő egyik emberünket.
Ezért hát kerülünk.
86km a Garmin szerint.
De nem bánom, mert egyrészt kimozdulunk, másrészt ősi építmények mellett visz a poros földút, hatalmas agyagból emelt erődszerűségek őrzik a múltat, elhagyatottan. Az egyikhez nem tudunk közel menni, mert aknamező húzódik az út két oldalán - még Ivánék felejtették itt -, de a következőnél megállunk. Több kilométer hosszú fal vette körül valamikor régesrég, még műholdról is látszik a monumentális építmény. Akit érdekel, copy/paste a Google Earth-be és láthatja hol álltam épp, amikor a fotó készült:
66.962460°E 37.067025°N
Persze mára már nagy része leomlott, az eső, a szél pusztítja, de ha lehunyom a szemem látom az őröket, hallom a közelgő lovasokat, a szélben lobogó zászlókat...
Fal védte a földeket, lakosokat:



A távolban látszott a központi épületcsoport is, de oda megint csak jobbnak láttuk nem elgurulni... sajnos:




Elértük a sivatagos rész szélét és lekanyarodtunk a földútról, most már árkon-bokron át (ööö... ez csak képletes, mert sem bokrot, sem árkot nem találtunk, ellenben egyre több homokot), de legalább nyílegyenesen.



Csak a Garmin iránytűjére hagyatkozva kerülgettük a homokbuckákat (buckalakót nem láttunk) és alig fél óra múlva el is értük a helyet, ahol a koordináták alapján meg kellett találnunk egy durván 25 centi átmérőjű, a homokba ágyazott betontömböt.

Cobus a biztonságink körbeszúrkálta a helyet IED-et keresve (IED - Improvizált Explosive Device, vagyis rögtönzött robbanó vacakság, és egy ilyen robbantotta az egekbe a fiúkat pár hete), majd miután tisztának találta, felállhattunk a pontra a GPS refivel.



Kaptunk látogatót is... ő pedig almát :)
Előkerült a laptop is:



Aztán mi is ebédeltünk, mint rendesen most is Méri volt a felhozatal (csilis bab, mexikói kukoricával, keksz kenyér, jalapenós sajtkrém, csokis shake, fahéjas rágcsa és kávé):
Szokásos fotózás, mindenkinek nyomtatni kell majd belőle:
Hamarosan indultunk vissz a táborba, egyelőre kerülve a régi dózerolt nyomot, mert ugye erre rakták le anno az IED-et és ki tudja, azóta mi történhetett. De tudtuk azt, hogy szemből a tábor felől már közeledik a recleaning team a bulldózerrel és hamarosan beléjük is futottunk, innentől már használhattuk a frissen kitakarított utat:
Belefutottunk a száraz kis bokorszerűségeket gyűjtő nomádokba:
És elhúztunk a dolgozó vibrók mellett is:


Este bbq-val ünnepeltünk, néha amikor valaki érkezik vagy elmegy, lehetőségünk van Marmal bázison venni ezt-azt, ami többnyire egy-egy nagy doboz fagyasztott t-bone steak vagy sirloni steak, egyenesen Braziliából.
Andy a kanadai geodéta mestere az előkészítésnek és a nyamifinom sütésnek. Persze volt minden mellé ahogy illik: majonézes krumplisaláta (a'la Cobus), vegyes saláta és csöves főtt kukorica... ööö... sör az nem vót (bár pár napja hogyan-hogyan nem sikerült Dudeket organizálni valakinek, ami ugye innen a szomszédból való).
Vegák lapozzanak :)
Steak THE

A pácolás alatt mindennapi életét éli a tábor, van aki cipőt pucol:
Volt aki a tüzet felügyelte:
Volt aki megörökítette a tábort:
Volt aki a tovatűnő eső párafelhőit örökítette meg:
Volt aki az őröket:
guards




Zene!




2012. április 25., szerda

Mindig csak úton...


Az itt alapvető, Afganisztánban...
4-5 naponta költözünk, így az esetleges megfigyelők nem tudják kitapasztalni a közlekedési és egyéb szokásainkat. Ezért aztán most is felkerekedtünk a kerekekre és 85km sivatagi kerekezés után bekerekeztünk a majdani új táborhelyre, mely délre található a tadzsik határ beszögelésétől 9,9km-re.
Reggel, itt áll össze a nép a konvojhoz:



Ott hátul, a fehéres színű konténer előtti az én putrim :)

Aztán elindultunk mint anno Mózes, bele a pusztába, és hát ki más vezette volna a népeket mint én.
Még jó, hogy reggel feltöltöttem a garminba az útvonalat, mert ha nem teszem, akkor lehet, hogy Indiába lyukadunk ki.
Szépen követett a nép, meglehetős sebességgel, ami számomra meglepő volt, hiszen ha figyelembe vesszük a kocsik korát és állagát, akkor lehet, hogy nem is járunk messze Mózestől...



30km után elértük egy régi szeizmikus vonalunkat, amelyen a dózer utat vágott pár hónapja és rákanyarodtunk, mert épp jó irányba tartott. Itt nincs szükség navigálásra, fogtam hát magam és amennyire a zötyögéstől lehetett, nekiláttam a horizontal checking-nek, ami ugye vízszintes ellenőrzést jelent elméletileg, gyakorlatban pedig alvást, legalábbis nálunk, a szeizmikánál.
Álmodoztam..., zötykölődtünk..., szenderegtem..., zötykölődtünk..., álmodoztam..., zötykölődtünk..., szenderegtem... volna, de ekkor a délafrikai srác hollandosan ugatós angolsága ébresztett: hey Joe, még a tracken (úton) vagyunk?
Ja, vágtam rá kapásból, mert hát hol is lennénk másutt, nyílegyenesen visz a régi vonal és még nem aludtam annyit, hogy le kellene fordulni róla.
Aztán a garmin képernyőjére pillantottam és helyesbítettem: NO! és folytattam is a gondolatmenetet a what the hell... where are we going-gal, amit úgy ferdítene talán a művelt orosz, hogy "hova a megveszekedett kénköves istennyilába megyünk", ha beszélne angolul.
Kiderült ugyanis, hogy az előttünk sertepertélő biztonságiak tóba futottak, a víz elárasztotta a régi vonalat, így hát kerülünk.
Csak épp erről nem szóltak, mert nem akartak felébreszteni.

No ekkor hugyoztam be majdnem, először.

Aztán másodszor akkor, amikor megláttam, hogy még hátravan 11 km zötyögés a célig.
Megállni nem lehetett, mert a seggünkben dübörgött a konvoj, gondolkodtam az ásványvizes palackba vizelésen, de elvetettem az ötletet ok miatt.
Különben is arra gondoltam, hogy elvileg már 30%-nál jelez a szervezet, szóval fér még...
Azt azonban biztosan állíthatom, hogy csodás volt az utolsó pár száz méter, de még csodásabb az a pillanat, amikor végre megálltunk, kirúgtam az ajtót és kirontottam az autóból, mint anno Zrínyi a várból - csak gyorssabban -, aztán rohaaaaam, irány a legközelebbi dűne, éééééééééééééés.... jahaaaaaaaajjjj!
Innen már könnyű volt a nap.
Lassan befutott a csipet-csapat nagyobb része is, kivéve a pár lemaradót és lerobbantat:



És kijelölődött az új tejjel mézzel folyó kánaán helye:



Estére minden a helyére került, még a naplemente is:






2012. április 21., szombat

Úton


Dubai... Reggel hatkor szálltunk le, épp derengeni kezdett az ég, miközben a világossárga taxi a szálloda felé suhant a fene tudja hány sávos úton. Balról feltűnt a piszkafa torony, mintha már láttam volna erről valamit a discoveryn, még serdülő korában.
A szálloda tetszett, a tizediken egy csodás úszómedencével, a földszinten bárral és istenes étteremmel. 7 óra is elmúlt mire megkaptam a kulcskártyát, így nem sok értelmét láttam ágynak esni mert 9-re jött értem a céges sofőr, irány az afgán képviselet, vízum.
Ott vidáman elbeszélgettünk a jóemberrel, akinek meglehetősen jó emlékei lehettek Magyarországról, mert szeretnének újra itt lenni. Mondtam neki hogy a címük még él, a szíreket kell csak kiebrudalni az épületből :)
Szerencsére hamar szabadultunk, még felugrottam az irodába egy kávéra aztán aludtam négyig, amikor is Sean orifonozott, menjünk a mall-ba (Mall... olyan mint az Árkádok Pesten, csak hm... talán tízszer akkora?)
Sean a brit ejtőernyős regimentben szolgált, aki tudja ez mit jelent, annak nem kell magyarázni, a többinek pedig hiába is próbálnám elmondani.
Annyit elég tudni róla, hogy 50 múlt, alacsony szikár ember, túlélt egy robbanást amiben 15-en haltak meg, 2 csigolyája odavan, és a jobb lábában is cipel vagy fél méternyi fémet.
A Mall of Emirates csak egy bakugrásnyira volt tőlünk, a szálloda ajtajából látszott a sípálya impozáns (ez amolyan költői túlzás ám csak, szerintem baromi ronda) épülete, ami ugye egybeépült a bevásárló központtal, és a kinti kellemes 41 fokos párából a -2 fokos hóval borított lejtőre ülhet a sudár dubai, ha akar.



Egy fotó az üvegen át:



Minket csak kamera, iránytű és távcső érdekelt, de mire megtaláltuk az első üzletet addigra tele lett szemünk, szánk, fülünk, orrunk, mindenféle márkás parfűm illatával a drogériákból és megszámlálhatatlan divatcuccot áruló üzlet előtt húztunk el, kerülgetve a bambaképű turistákat, hófehér földig érő hálóinges helyieket, és fekete ruhás ninjáikat. Aztán mentünk tovább, mert itt csak menő kamerákat árultak, Sean pedig valami olcsó vacakságra vágyott, amiért nem kár a homokban.
Az emeleten végre berongyoltunk egy nagy számtech üzletbe, ahol volt minden, mi szemnek, szájnak, égnek és földnek ingere.
Még olcsó digitális kamera is.
Tájoló is.
Távcső is.
Kajaügyileg tudtuk hogy a szállodában este "burger night" lesz, és azt is tudtuk a cég (nem turisztikai) brossúrájából, hogy a sivatagban katonai fejadagokon élünk majd reggel-délben-este, ezért nem volt kérdéses mit vacsizunk. És az sem, hogy sörrel.
Utóbbitól kicsit ódzkodtam, de egy páááájnt -ahogy az angol mondja- azért lecsúszott. Vagy kettő. A harmadikra nem emlékszem tisztán, de négy biztosan volt :) A burger pedig... jahaaaaaajj! Ott sütötték előtted (marha vagy pulyka), aztán megpirították a félbevágott zsemléket ahogy illik, majd ha akartad rakott rá a waitress abból amiből kértél, vagy te pakoltál magadnak a számtalan dologból, amit szép sorban lehetett felkeresni, szóval került bele pikáns szósz, ketchup, hagyma, csili paprika, majonéz, savanyú uborka, saláta, sajt és paradicsomkarika, ezzel együtt már csak két kézzel lehetett összezárni és majdnem úgy tudtunk csak beleharapni, mint a kígyó: kiakasztott állkapccsal.
És ami szomorú volt az az, hogy a korlátlan fogyasztás ellenére kettőnél több nem is fért belénk. Sean próbálkozott egyet felmenekíteni a szobába, de nem lelkesedett érte a manager, így letett róla.

Reggel taxit fogtunk és irány a reptér. Hopp, ott szalad egy ikon!



A terminálra egyszerű volt bejutni, ez nem a nagy járatok búvóhelye. Már mosolyogva várt ránk a DSF flight földi személyzete.
Ez egy érdekes járat. Nincs útlevél kezelés vagy csomagellenőrzés, kivéve egy szabályt, max. 30 kiló lehet az összes poggyász, azt lemérik.
Szegény Jaya -aki előttem utazott egy héttel- ott kellett hogy hagyjon pár ruhát az irodában, mert vele küldték ki a laptopot. 12 kiló, plusz a tápegység is több mint 1 kiló: 18"-es Alienware. Beast
Ez a légitársaság charterként amolyan katonai, diplomáciai útvonalon közlekedik és úgy repültünk be vele Afganisztánba, mint a szellemek. Alattunk és a távolban a hegyek csúcsait még hó borította, néhol felhőkbe bújtak, másutt pedig piszkos barnán ragyogtak a fényben.
Az első megálló Bagram volt, maga a reptér egy hatalmas amerikai katonai légi bázis, A10-esek, Blackhawk-ok, C-4-esek, F16-osok mellett gurultunk be a parkolóba, ahol a betonon szortírozták a népeket, Kabul, Kandahar, Mazar-i Sharif.



Mi az utóbbi csoportba vegyültünk, csodáltuk a bázist három oldalról körülvevő meredeken égbe ugró sziklás hegyeket, mindenk hó borította a tetejét, pedig lent 28 fokot mértünk az erős szél ellenére. Rövid idő elteltével beszálltunk a kis, két propelleres, gázturbinás gépbe és hajrá észak.
Alattunk homokviharrá erősödött a szél, végigsöpörte az északkeleti hegyek lábait, magasba szökő porfelhők emelkedtek látszólag lassan az ég felé, beborítva mindent. A gép bedőlt, majd a bázis fölött körözve spirálban emelkedett egyre magasabbra (itt még volt valamicske légvédelem - gondoltam), hogy a hegyeket átugorja.



Egy órás út után ereszkedni kezdtünk, vége volt a hegyeknek, északra lapos vidék terült el gyér mezőgazdasággal, a távolban homokdűnékkel.
Itt szintén egy katonai bázisra szálltunk le amit németek és amerikaiak üzemeltetnek: Mazar-i Sharif. Ide menekülhetünk, ha égni kezd a talpunk alatt a homok.
Épp levonták az égről a hatalmas léghajót, amelyről kismillió kamera leste addig a bázis környékét, minden mozgást beazonosítva. Éjszaka gondolom az éjjellátók veszik át a szerepet...
Kimásztunk a gépből a délutáni forróságba, felkaptuk a cuccainkat és odaballagtunk a parkolóban ránk váró kocsikhoz, ahol Wolfgang, a kölökképű délafrikai campboss várt ránk. Nem is kölökképű... inkább kölökhörcsögképű, tipikus raktáros.
Kigurultunk a kapun, ahol épp egy norvég katonai konvoj érkezett meg őrjáratról. Arra gondoltam, hogy de jó nekik, páncél, puska, golyóálló üveg és a többi... mi pedig egy szál lógó fafüllel kóborgunk majd ember nem járta vidéken, ahol két héttel korábban robbantottak fel egy kocsinkat. Éjjel a bulldózer nyomra telepítettek aknát, vagy ismertebb nevén IED-et (helyesen IED-t).
Állítólag a tálibok 20 dollárt fizetnek egy ilyen akcióért a helyieknek, ami itt hatalmas pénznek számít.
20 dollár... két ember élete...

A tábor... Csak remélni tudom, hogy nem megy az égbe :)



Este a Hold ráült a földsáncunkra:





Aludjunk...

2011. október 26., szerda

Ma reggel...

Hűvösek a reggelek...



A nap alatt forró minden...



A sírok pedig hallgatnak a sivatagban...





Dallam...

2011. október 23., vasárnap

Marokkó

Naplemente a táborban...




Marokkóban dolgozgatunk, a hely érdekessége az, hogy itt, a Tantant és Zagot összekötő vonaltól haladt dél felé Mauritániába, a Paris-Dakar egyik útvonala.
Gondoltam is, hogy megnézem hol bukfencezett a milacink, oszt lejátszom de jól. Tudjuk, 130/80-nál (nem a vérnyomásom, a sebessége volt ennyi/vagy ennyi) eldurrant az egyik első kerék és hát hiába gépészkedett, borultak. Azonban az jóval északabbra történt tőlünk, ahogy kibogarásztam a beszámolókból a helyszínt, így egyelőre ejtettem a dolgot.
A környéken védelmi vonalak húzódnak, megerősített pontokkal, merugye ezen a részen volt valami svédtorna a poliszario és a marokkói erők között, úgy a nyolcvanas évek környékén.
Száraz, öklömnyi, vagy apróbb kővel lazán felszórt sárgásbarnás sivatag, enyhe lankákkal, ha kétszer elmész egy nyomon, akkor már olyan porfelhőt kavarsz hogy simán berakhatnának valami jó kis látványmoziba.
40-50 fok. Forró portölcséreket kavaró forró szél a forró talajon a forró levegőben. Minden forró...
Az egyhangú kopár tájban néha feltűnik egy csoport -a szavannákat idéző-, lapos tetejűre dizájnolt fa, ritkán egy-egy döglött kecske alatta, merugye árnyékban még halni is jobb, vagy mi.
A kecskék a környéken egymástól jókora távolságra élő beduinokhoz tartoznak, sátraikat szintén a csenevész fákkal elszórt lapos völgyekben lehet kiszúrni. Mármint a beduinokét, a kecskék a szabadban laknak.
Néha látjuk, amint vonul a csapat hol erre, hol arra, persze fű az nem nagyon akad, nem is tudom mi a fenétől adnak tejet, kecskeszart, vagy egyáltalán mitől vegetálnak. Mármint a kecskék, a beduinok isszák a tejet, nem adják.
A tevék is a beduinokhoz tartoznak és a nagy semmittevésben szeretnek kisebb-nagyobb csapatokban a poros úton feküdni, és méla, de mégis amolyan vidámnak tűnő pofával nézik azt, ahogy a nagy, büdös, zörgő, furcsapufogó nyelven halandzsázó négykerekű állat elmegy mellettük, hasában emberekkel.
Szerintem utána még sokat studíroznak azon, hogy kereke, avagy lába van annak az izének. Na és hogy miért nem a hátán ülnek az emberek…
Pár napja a szervizkocsink (szintén rallis relikvia, szerintem Noé üknagyapjának a dédapja lelt rá egy poros ponyva alatt a garázsban, ahova valami rég eltávozott rokon parkolhatta be és mindenki megfeledkezett róla, mígnem kontraktorunk fellelte) a helyi utász szakasz által megtisztított nyomon kifelé tartva aknát talált, az meg ugye tette a dolgát úgy, ahogy egy jól nevelt aknának illik, függetlenül attól hogy több mint 20-30 éve rá se bagóztak.
Szerencsére gyalogság elleni szerkezetről volt szó, de a kocsi jobb eleje tropa lett, a szélvédőt kifelé nyomta a lökéshullám, a generátort takaró oldalajtó leszakadt, a sofőr egy szaros gatyával megúszta.
Még jó, hogy a generátor benzintankja nem robbant be, de úgy tűnik, hogy a következő olajcserével sem kell sokat bajlódnunk.






Elvitték...


Tegnap éjszaka pedig vándor énekesmadarak serege lepte el az eget felettünk, először azt hittem pillangók mert annyi volt, majd hogy denevérek mert csendben repkedtek az ívlámpák fényében, majd egy-egy közelebb repülő formáját felismerve elismerően füttyentettem, azannya, ezek meg nem tudom honnan jöhettek, de nem a közelből az biztos :)


Zene!