Utolsó meeting, aztán az utolsó bbq:
Itt az utolsó napkelte a szavannán...
... és a tábor sátrai között, a baobab fánk felé nézve:
Cucc a kocsin, irány a reptér, de még egy baobab fa (valamiért nagy hatással vannak rám, mindig rácsodásítok, amikor megpillantok egyet):
Majd egy könnyed check in után kislattyogtunk a betonon a géphez, mint anno a '90-es években, Ferihegyen:
Kis kavarodás Accrában, mivel késett a céges sofőr. Egy darabig toporogtam az árnyékban, de a tarhonyaszárító meleget eluntam, így hát fogtam magamnak egy taxit és irány a Royal Nick. A bácsi 20 éve taxizik itt, tolta a kis Toyotának rendesen, a letekert ablakon át élveztem a menetszelet (szerencsére ő sem tudta azt, hogy mi az a huzat).
Hozattam a szobámba egy marhás pizzát és az a kólás üveg... elfelejtettem hazahozni :)
Aztán kellemes hír, a KLM 2 órát (ejnye, pontosan 1 óra és 53 percet) késik, így még volt idő ellátogatni a 805-ös étterembe, ami úgy tűnik az itt lebzselő népek kedvenc helye. Előttem vonultak a felhők, a telihold megvilágította égen, kellemes 29 fok, jég és citrom a kólában, békesség.
Persze a fiúk mindent bevetettek: milyen messze van a reptér, kérdeztem az indulás előtt 3 órával. Ó, csak 3-4 órányira.
Akkor én elugrom a kocsival, nektek nem szükséges jönni. Kint vár a sofőr, de mostanra már tuti eladta az összes csomagod, kár sietni.
Azért csak nekivágtam, a sofőrünk az autóban aludt, fölkopogtattam, mert magára gombolta az ajtót. Talán 15 perc kellett és kirakott a reptéren, bár előtte mindent megpróbált az ügyben, hogy szerezzen nekem egy embert (vagy angyalt), aki bevisz. Hiába mondtam azt, hogy nyugi, nagyfiú vagyok, megoldom, láttam már repülőteret belülről is, de nem tágított. Végül aztán kénytelen volt föladni, mert kiderült, hogy ma, vagy most senki sem elérhető, így mehettem.
Semmi vész nem volt a poggyász feladással, a check in-t pedig már rég megoldottam neten keresztül, így -ó mily csodás!- oda kaptam a helyeket, ahova kértem.
A bonyodalom ezután kezdődött, a kilépési nyomtatvány pultjai után akkora tömeg állt sorban, mintha exodus lenne. Pfff...
Láttam a sor mellett elhúzó ügyintézőket, és ekkor értettem meg azt, hogy mi kellett volna nekem... No sebaj, törölgettem az izzadtságot a homlokomról, lassan araszoltunk, közben elképedtem olyan fazonokon, akik pufi dzsekiben és sapkában tolták a kretént.
Lassan elértünk az útlevél kezelésig és hoppámivanhúdejó: volt a kígyózó labirintusok mellett egy sor, amire azt írták, hogy business class, vagy diplomata, vagy staff. Volt vagy 6 emberke ott. No és egy határozott rendőrféle, akit nem hatott meg semmiféle jajongás és visszazavarta a bepróbálkozókat a labirintusba.
Aztán újabb hoppámivanhúdejó jött, ugyanis a biztonsági ellenőrzéshez vezető labirintusban kígyózó tömeg mellett újfent ott állt a kis tábla:
business class, vagy diplomata, vagy staff
Hiába na, a Jóisten nem hagyja magára jámbor bárányait :D
A KLM tartotta a beígért 2 órát, sőt, engesztelésként mindenki kapott egy jegyet a business loungeba, kis kajcsira. (Nem mintha én nem mehettem volna oda amúgy is, dehát...)
Végre fölszálltunk és most már alattunk sorra tűntek fel és el az afrikai városok.
Megvártam a vacsit, bocit választottam.
Úgy tűnik, hogy most nem tököltek az előétellel és a desszerttel, minden egyben jött:
Azután gyorsan ággyá alakítottam az ülést és bedunyha. Egyszer félálomban finom kávéillatot éreztem, de nem voltam hajlandó fölébredni, pedig akkor szolgálták föl a reggelit is. Egye kutya, gondoltam, és csak az ereszkedéskor tápászkodtam föl a hencserről, ami bőven megfelelt a 185 centimnek is.
A kis pulton megint ott várt a házikó, melyet az ide úton is adtak. Mint megtudtam, létező házakat formáznak és ezek közül lehet választani, de mivel most aludtam, kaptam egy ilyet:
Azt pedig csak most tudtam meg, hogy nem szimpla kis ajándékok, jóféle holland gin (genever) lapul bennük, hozzáférés a kéményen keresztül :)
Aztán Amszterdam. Kilépve a gépből végre láttam a leheletem és nem légkondi kavarta levegőben! A budapesti gépre felszálláskor meg is kérdezte a styuárdesz néni, hogy nem fázom-e? És rábökött a rövidujjú pólómra. Nem hát, sőt, imádnám, ha fáznék, egy hónapnyi Afrika után. Ebben maradtunk.
Itthon aztán beguruláskor láttam a katari gépet, ők tuti fáztak:
Aztán az érkezési oldal automatikusan félrehúzódó ajtaja mögött ott várt a boldogság. Kétszer... És ez már nem az utolsó, ez már egy új(abb) fejezet :)
A baobab fa. Már tudom azt, hogy miért oly különleges nekem. Hiszen itthon úgy ismerik, mint majomkenyérfa. Akkor pedig... csak egy részlet :)
Most pedig, zene!
