Scoutolás és az első homokvihar
Az első sivatagba Tunéziában futottunk bele.
A térképre (mármint a műholdasra) nézve jól látszik, hogy a Szahara Douz alatt még elég tisztességes homokozó, sárgásnarancsos a mennyekből (vagy kicsit magasabbról) nézve.
Kissé jobban zoomolva feltűnnek azok a szép, össze-vissza dobált fodrok, amelyeken nem könnyű egy irányba menni, autóval.
Gondolom azért alkotta meg az Úr (áldassék a neve) a tevéket.
Persze azt sejtem, hogy nők biztosan pontos színnel illetnék, számomra azonban megfelel a sárgásnarancsos, mert annál sokkal fontosabb volt rajta a járás.
No és a navigálás, mert ugye ha az ember ott van valahol, akkor ki tudja milyen okból, de ahelyett, hogy megülne a seggén, mindenáron el akar jutni valahova máshova.
Abban az időben (1992-t írtunk) a GPS még nem terjedt el úgy, mint ma, így aztán az 1920-as években, egy légiós hadnagy által készített 1:100 000-es térkép volt a legjobb barátunk. Na és egy tájoló.
Ugyan találtunk utakat, ööö... öö, mármit olyan "ösvényeket", amelyeken valamikor több autó is elment és így valmiféle látható nyomot hagytak a gipszes talajon, amit nem tudott elfújni a szél.
Persze azt nem tudtuk hova visznek, de ha arrafelé tekergőztek, amerre dolgunk volt, használni tudtuk azokat.
A boldogsághoz persze az is kellett - volna -, hogy rajta legyenek a térképünkön, de nem voltak ott. Hát akkor majd mi felrakjuk a scoutolás során, azzal uccu neki ott van észak, itt jönnek a tengerészak felkiáltással nekivágtunk.
Lakatos Laci (R.I.P.) vezetett, én a tájolót figyeltem és jegyzeteltem: irány, és fordulóknál a megtett távolság.
Este aztán a szakaszokat szintén a tájoló és egy léptékvonalzó segítségével felrajzoltam a térképünkre (ugye milyen jó az, ha az ember volt katona, főleg pedig tüzér?).
A dolog meglepően jól működött, mert később, amikor megkaptuk az első Magellán GPS-t, az igazolta az utak helyzetét a térképen. Persze ez még az őskor volt, az SA még működött (Selective Availability, random 0-200m-es hibákkal direkt lerontott pozíciók), de egy százezres térképhez képest fényévekkel jobbak voltunk: mindig tudtuk azt, hogy hol vagyunk a sivatagban.
Elkezdődtek a szezimikus munkák is, egyik verőfényes, szélcsendes napon éppen a hegy lábánál kanyargó
poros úton szinteztünk, amikor arra figyeltünk fel, hogy a tőlünk jó
2-3 km található pálmás ég, de veszettül...
Legalább egy
kilométer szélességben hatalmas, összefüggő feketés-barnás
füstoszlop szökött az égnek, takarta el a távolabbi hegyeket, és
egyre terjeszkedett.
Megálltunk csodásítani, mert egyszerre volt
félelmetes és lenyűgöző a látvány, és tudtuk hogy tenni igazán nem tudunk
semmit ellene, hát nézzük.
Ahogy ott figyeltük a gomolygó, eget eltakaró
tombolást, észrevettem, hogy a mellettünk húzódó hegylánc pálmás
felőli vége kezd eltünni a "füstben".
Aztán a pálmás és a közötünk
húzódó területen elszórtan árválkodó, távolabb álló pálmafák is
kezdtek eltünedezni a piszkos kavargásban.
Majd a közelebbiek, aztán a még közelebbiek...
És ekkor realizáltam, hogy kifogyott a film a fényképezőgépemből... grrr! De nem volt több időnk, gyaloggalopposra fordítottam a szót:
- A szakramentumát!Ez felénk jön!
Csak akkor, az utolsó másodpercekben értettük meg, hogy nem tűz
füstjét láttuk a távolban, hanem egy istenes homokvihar tombolt
arrafelé, amely ráadásul célba vett minket, és rögtön a nyakunkon
lesz.
Pontosan olyan volt mint a moziban a "Fáraó" című filmben, csak ez elől nem
lehetett elfutni.
Valahogy így... (ez a fotó egy másik táborból készült az érkező homokról)
Vagy így (netes fotó):
Ez pedig már Irakból származik, homokviharban, Basra-tól kb. 80 km-re északnyugatra, délelőtt 9:20:36-kor az időbélyegző alapján:
Éppen annyi időnk maradt, hogy bevágódjunk a kocsiba. Ha mondjuk 20
méterre lettünk volna, már nem érjük el a Micut.
Beborított
bennünket a sötétség, a kocsi rázkódott és billegett mint csónak a
viharos tengeren, az oldalsó tolóablakok nem birtak ellenállni a
szél nyomásának, meggörbültek és ömlött be a púderfinomságú szürke por, meg a homok.
Kendőt
kötöttünk az arcunk elé, és néztünk, mint a vett malac, akit éppen
most hoztak haza a vásárból és új neki az ól, meg minden.
Próbáltuk
betömni az ablakoknál a réseket és ezzel legalább annyit elértünk,
hogy a homok nagy része kívül rekedt, most már csak a por ömlött
befelé az összes elképzelhető nyíláson.
Egy idő után hozzászoktunk a
kocsi ugrálásához is. Bár rázkódott és össze vissza billegett,
láttuk, hogy nem fog fölborulni, na, de mi legyen?
Elindulni nem
lehetett, mert 10 centire snem láttunk ki az ablakokon, tömör barna
sötétség vett körül bennünket olyan üvöltéssel, mintha egy századnyi
B-52-es között repültünk volna.
Vízünk még volt, kajánk már nem, és
állitólag ezek a viharok pár órától pár napig is eltarthatnak, fasza!
Megpróbáltuk a szintezőműszert behozatni az egyik önkéntes arab
sráccal (Mabruk, te leszel az!), ráraktunk egy napszemüveget és rongyokkal betekertük a
fejét, ahogy csak lehetett, aztán nagy nehezen félrehúztuk a
szélvédett oldalon a tolóajtót.
Ekkor két dolog történt: a srác
kilépett, a szél pedig belépett, hóna alatt egy-egy gázturbinával,
és a pofánkba nyomta vele a gomolygó barna levest.
Félig vakon
próbáltuk bezárni az ajtót, nagy nehezen sikerült a dolog és a szél
újra csak kint őrjöngött.
Láttuk, ahogy Mabruk a kocsi oldalába
kapaszkodva araszol hátrafelé, mert valahol a Micu mögött 3-4
méterre állt a műszer.
Persze reménytelen vállalkozás volt, ebben az
üvöltő homoktengerben képtelenség látni valamit is, ha pedig
elengedi a kocsit, sosem találja meg újra.
Erre ő is rájött, mert
nekinyomta a fejét az oldalablaknak és bár bebugyoláltuk a fejét, szinte
láttuk a bánatos kutyaképét, ahogy nézett befelé, mi pedig mutogattuk
neki, hogy jöjjön vissza.
Megint eljátszottuk az ajtónyitást, de már
tudtuk mire számíthatunk, így amikor a szél ordítva beugrott, kapott
két nyakast, néhány rugást és rögtön tudta hol a helye.
Aztán csak ültünk a billegő, üvöltő sötétben, vártunk...
A bázist nem értük el rádión, mert
vagy 80 km-re voltak nyugaton, a Motorola meg tudott 20-at, legfeljebb 25-öt
sík terepen...
Egyszer csak azt vettük észre, hogy a kocsi már nem billeg annyira,
és mintha világosabb barna szín keveredne a sötétségbe. Elindulni
még mindig nem lehetett, de határozottan alábbhagyott a vihar ereje,
és ettől kezdve szinte pillanatról-pillanatra enyhült.
Pár perc múlva már
elláttunk vagy 10 méterre, majd kis idő elteltével hirtelen minden kitisztult
körülöttünk.
Kiszálltunk a kocsiból, a szél még cibálta a
ruhánkat, de a levegő kristálytiszta volt, a vihar nyilván magával
vitt minden mozdítható porszemcsét.
Az órámra pillantva kiderült, hogy
az egész fölfordulás, ami nekünk óráknak tűnt, nem tartott tovább,
mint 20 perc.
Később tudtam meg, szerencsénk volt hogy ledöngölt
földúton álltunk, nem pedig a homokdombok között, mert a szél
ilyenkor egyszerűen elhordja a homokot a kocsi egyik oldala alól,
mivel az autó hasa alatt elhaladva még jobban felgyorsul, és
ilyenkor borulás is lehet a vége (ezt megtapasztaltuk a Szaharában, de arról majd a következő fejezetben lesz szó).
Hát így...
Később is kapott el minket homokvihar, volt, amikor napokig tartott és úgy hordta a homokot, hogy csak védőszemüvegben lehetett kilépni zárt helyről.
Aztán volt olyan is, amikor csak óvatosan tudtuk megközelíteni a teodolitot, mert a szemgolyóra ugró 20ezer+ voltos szikra senkinek sem hiányzott igazán.
Sztatikus elektromosság, ugye...
Fotók sajnos abból az időből nem nagyon maradtak, mert bár rengeteget fényképeztünk, a legtöbbet diára, és azokat az évtizedek során elfújta a szél...
Néhány fotó Tunéziából:
A fenti szösszenet egyfajta bevezetés volt számomra a sivatagi életbe, mert bár Tunéziában az öt év alatt bele-belekóstoltunk, csak ezután jött a ténylegesen sivatagi kalandozás, mélyen bent a Szaharában.
Arról szól majd a második rész...
De addig: zene!