Ras Shakerből indultunk dél körül, és már az első kilométer után esemény volt: tőlünk kb. 500 méterre egy szembejövő kamion hirtelen átjött a mi sávunkba, aztán hatalmas porfelhőt verve folytatta az útját a méteres homokbuckák között.
Ahogy odaértünk, a lassan leülő porból előtűnt a kocsi, kissé oldalra billenve állt, mint kiderült, a bal első gumi durrant el. Nagy baj nem történt, leszámítva a rakodó gatyáját, amit összehugyozott.
Viszont ha tovább csúsznak még 2 métert, akkor elgombázzák a jó méter átmérőjű gázvezetéket, ami a föld fölött kígyózik betontuskókon, párhuzamosan az úttal.
A következő megálló valószínűleg az első bárányfelhő csücske.
Az útszéli sárgás port egyébként szinte folyamatosan tarkítják szétdurrant gumiabroncsok maradványai.
Zafranáig eseménytelen volt az út, leszámítva az isteni füstölt pulykamelles melegszendvicset a Szahara Inn-ben, ami kötelező megálló és ha már, akkor körbejárt a sisa.
De előtte még kiszúrtam egy kiégett PSZH-t az út nyugati oldalán, ott, ahol a nagy szélerőmű telepek kavarják a levgőt. Legalábbis fel merném tenni egy havi fizetésem egy törött sliccgomb ellenében, hogy az volt.
Valószínűleg a rugalmas elszakadást gyakorolhatták vele (katonai nyelven: eszeveszett menekülés), mivel ahogy néztem, valami nagy, gyorsan repülő konzervnyitó a motortér bal hátsó sarkánál hajlítgatta kifelé a lemezeket.
Viszont mostantól minden arab tudja a geodéta brigádban, hogy az 'magyar'.
A tengerparti rész föl El Sukhnáig nagyon szép, legalábbis annak, aki szereti a vörös/fehér sziklákat meg a kék tengert együtt.
Igaz, a helyiek megpróbálnak mindent megmozgatni az ügyben, hogy elcsúfítsák a tájat, de még így is élvezetes azon a részen autózni, néha még delfincsapatot is láthat a szerencsés.
Mi azok voltunk.
Ennek a szakasznak mindkét végén van egy-egy tábla: "Figyelem, veszélyes kanyarok", a többi a népre van bízva.
Az út tényleg kanyargós, a tengerpart és a leomló sziklafalak között kacsázik. Záróvonal ide vagy oda, mindig lehet számítani kanyarban előző pótos kamionra, buszra, személykocsira, alacsonyan repülő fürdőkádra.
Ha már itt tartunk: nem állhattuk meg, hogy ne ússzunk egyet.
A víz nagyon kellemes – szerintem olyan 26-27 fok körüli – volt, és sikerült néhány partra vetett korall darabot is begyűjtenem, akvárium tápolása céljából.
Sukhnától Szuezig tartó szakasz kedvenc vadászterülete a radarosoknak, így nem okozott meglepetést, amikor leintett bennünket a pénzbeszedő, csak az bosszantott, de nagyon, hogy nem vettük észre a kamerát (1:0 ébereknek).
Persze nem léptük túl a megengedettet, csak arra volt kíváncsi, hogy miért virít a szélvédőn a nagy sárga matrica: 'No Riders'.
Megmagyaráztuk.
Mehettünk.
Egy kanyarban a nagyfeszültségű vezeték kb. 3 m magasan lógott az út fölött. Kérdeztem a sofőrt, itt hogy mennek át a buszok, kamionok? Sokat tudóan vigyorgott, de ettől nem lettem okosabb.
(Emlékszem, Tunéziában hozta a tréler a baszott nagy bulldózerünket, és ott is alacsonyan vannak a vezetékek a falvakban.
A rakodó fönt ült a bulldózer tetején egy partvissal, aztán emelgetve a drótokat.
Néha jobb dolgokról nem tudni...)
A négysávos út felfelé tartó két sávja egy szakaszon valami oknál fogva úgy nézett ki, hogy a jobb oldali sáv erősen lejtett kifelé.
Nyilván valamiféle tervezési/kivitelezési probléma lehetett, így azonban a magasra pakolt kamionok csak a belső sávban mertek haladni, ott is csak lassan, nehogy megbillenjen a rakomány.
Ez viszont előzési problémákat okozott, addig nem húztunk el jobbról, amíg biztosak nem voltunk abban, hogy tudja a kamion sofőrje: ott vagyunk, jövünk.
Port Szueznél fordultunk nyugatra a Kairói útra, ami leginkább autópályára hasonlít, a térkép is annak jelzi, és ha ennyi minden azt sugallja, hát akkor az!
Itt egy szembejövő Daewoo-szerűség műanyag lökhárítójának bal fele szántotta a belső sávot, a vezetőt láthatóan nem nagyon zavarta, pedig a karistolás zaja még hozzánk is áthallatszott.
Később egy minibusz próbált nekinyomni bennünket egy kamion oldalának, de jó nagy ordítással kivédtem a dolgot, a sofőrje szerintem azóta is próbál visszaülni az anyósülésről a helyére.
Kairó előtt 50 km-rel homokvihar kezdődött, az kitartott egészen a városig, de nem volt igazán komoly, jó 50 méterre is el lehetett látni.
Kairóban a szokásos bolondokháza fogadott bennünket, amit egy szomorú esemény árnyékolt be.
Egyik Kenworth-ünk lépésben gurult a délutáni csúcsban, amikor az autók között átszambázó gyalogosok közül egy elcsúszott. A sofőr nem láthatta, mert egy a mellette álló minibusz elől lépett ki az asszony, és a lassan guruló kocsi kereke megnyomta őt.
A sebesség olyan kicsi volt, hogy a kerék nem bírt átdöccenni rajta, ennek ellenére pár óra múlva meghalt a kórházban.
Szerencsétlen asszony, szerencsétlen sofőr...
Kairó után a Baharia oázisba vezető úton haladtunk vagy 200 km-t délnyugat felé, ami elég nyugis, mivel jó ha félóránként találkozik valakivel az ember.
Itt csak az útjavítók loptak némi színt a kietlen tájba, mivel úgy látszott, hogy szorgosan gyakorolják a "ha vödör van, víz nincs; ha víz van, vödör nincs; ha meg van mindkettő, elmegyünk szabadságra" kezdetű nótát.
Aztán ezt is elhagytuk és egy, az olajmezőkre, ill. El Alameinbe tartó egy kocsinyom széles útfélén húztunk észak felé.
Több mint 100 km-t kell megtenni ezen, és ez a legrosszabb része a dolognak.
Az 'út' valamiféle büdös, fekete olajipari végtermék és kavicsos homok keverékéből döngölt eszement tákolmány.
Kátyú, lyuk mindenütt, néhol valami réges-régi ráhúzott aszfalt maradványai, szóval a tömést is kirázza az ember fogaiból, de mit lehet tenni, nincsen más.
A maradék 24 km az úttól nyugatra a sivatagba kész felüdülés volt, vidáman mondogattuk a sofőrömmel: home, sweet home!
És most itt gubbasztok a N29° 34' 29", E028° 31' 08" koordinátákon, a táborból kitekintve pedig ott a homokozó.
Zene!
