Minden jónak jó a vége, tartja a közmondás! Vagy nem tartja, de mindegy is, mi most belemegyünk a jóba. A geodéziai rész kész, legalábbis a német oldal, a hollandot, illetve azt a pár újítást, áthelyezést megoldja az ott maradt két német kolléga.
A csapat, akik öregbítették a magyarok és a CÉG hírnevét:
Utolsó reggeli a Lidl előtt:
Utolsó köteg geofon karó:
Utolsó megmászott tőzeg domb (előtte elsüllyedés, szuszogás, fújtatás, szentek emlegetés, izzadás a lápban):
Utolsó híd építése (miután negyed órája gyalogoltunk és semmit nem találtunk, aztán a csatornán átkelve és balra nézve ott volt a HÍD):
Utolsó pont kitűzése:
Pakolás:
Várakozás az indulásra:
A határ átlépéséig hátralévő idő:
Éjszaka, pihi az egyik benzinkúton, és "kampóóóóóóóóóóóóóóóó" :)
Mire föl ez a nagy mocorgás részünkről, itt, a németeknél, kérdezhetnék sokan. Nos, ez része egy egésznek, amely megint csak része egy egésznek, ami egy másik egésznek a része és ezt lehetne folytatni jó ideig, de maradjunk annyiban, hogy megpróbálom az első egészet bemutatni.
Szeizmika
Köztudott dolog az, hogy ősinél is ősibb tengerek helyén keletkezhet kőolaj, mégpedig az ott élt élőlények maradványaiból, miután azok mindenféle tektonikai mozgások következtében lesüllyedtek mélyre, nagyon mélyre, ahol aztán a borzalmasan nagy nyomás és istentelen hőmérséklet hatására akarva-akaratlanul meglehetősen átalakultak. Az olaj mellett gáz és víz is előfordul persze, de ez mostan mellékes.
Ott lapul tehát az olaj valahol a mélyben meghúzódó porózus kőzetek kapillárisaiban, záró kőzetrétegek között, az ember pedig szeretné megkaparintani. A baj csak az, hogy ebben a formában ez semmit nem ér, olyan csak, mint mondjuk az urán: van-van, de nem sok mindent lehet vele kezdeni abban a formában. Az uránt ugye dúsítani kell, olaj esetén pedig kell egy olajtárolónak/olajcsapdának nevezett képződmény, a zárórétegek egyfajta felboltozódása/törése azért, hogy a szétszórtan elhelyezkedő olaj összegyűlhessen, mert mint minden más ebben a világban: mozog. Hova mozog? Hát nem hülye az, a nagyobb nyomású helyről a kisebb nyomású hely felé, mivel ugye itt, ebben a világban minden nyugalomra vágyik. Ilyen alapon tehát megállapíthatjuk hogy az olaj buddhaszerű. Hogy egyszerűbb legyen a halandzsa (nem utolsó sorban azért, hogy kevesebbet kelljen pötyögnöm (mer én is buddhaszerű vagyok), itt egy móricka rajz arról, hogyan is képzeli el az ember az olajtárolót:
Naszóval, látjuk a záróréteget, amely nem enged át sem gázt, sem olajat, sem vizet, látjuk a porózus tároló kőzetet, fenyőfákat, mindenféle más rétegeket, olajkutat, sőt az olajat is, amely mellett többnyire képződik gáz is (gondoljunk csak egy jó kis babgulyás okozta mindenféle -mondom MINDENFÉLE- következményre), na és jó adag katyvaszos vízre. Ezek szépen elkülönülnek, hiszen a fajsúlyuk következtében ezek is buddhaszerűek.
Eddig megvolnánk! Merugye a geológusok a földtani formációkat megtaperolva aszongyák (percre pontosan*): márpedig itten tenger vót! Ha tenger vót, olaj keletkezett itten! (Percre pontosan, mint tudjuk)
Igen ám, de hiába volt itt tenger, hiába keletkezett olaj, ha az lapít mint rétes a tepsiben: vagyis a zárórétegek vízszintesek.
Ekkor nem képes annyi összegyűlni (hiába buddhaszerűsödik, de veszettül), hogy azt ki lehessen termelni. Kell az előbbi ábrán látható feltüremkedés, vetődés, isteni beavatkozás okozta olajcsapda (külföldiül antiklinális), ahol - mint említettem - összegyűlik szépen a matéria.
Na de ezt honnan a francból tudja meg az egyszeri halandó, ha sem a Blikk, sem a Nők lapja nem árulja el? Mert ugyan lehetne próbafúrni mindenütt, de az egyrészt lassú lenne, másrészt bazibazibazi drága. Jöhetne a vajákos ember is, de a villás faág, vagy a pióca ide kevés.
Hogy a csudába mondjuk meg azt, hogy hol helyezkedik el a púp a mélyben? Okosak már rájöttek arra, főleg, ha tisztában vannak a geoid fogalmával, hogy a tömeg eltérés miatt lehet itten valamiféle mágneses anomália. Van is. Ki is mutatható, ezen alapul az egyik geofizikai kutató műszer, jelesül az Eötvös-inga, amit ki talált föl, na ki? Igen, ő.
1915-ben ezzel kezdődött az érdemi olajkutatás, a baj csak az volt, hogy ez az eljárás nem minden esetben használható, ezért más módszert kellett találni. Ez lett a ma már széles körben elterjedt szeizmikus kutatás, vagyis amikor apró "földrengéseket" keltve, azok a mélyből visszatérő rezgéshullámait rögzítve határoznak meg mélységpontokat, melyeket összekötve kirajzolódnak a mélyben elhelyezkedő kőzetrétegek.
Valahogy így:
Mit is látunk a nagyon sematikus ábrán?
Rezgést (mini földrengést) keltünk, a rezgés hullámai a talajban úgy terjednek, mint a tóba dobott kő keltette koncentrikus gyűrűk (csak ugye itt 3 dimenziós a terjedés), aztán azok visszaverődnek a kőzetrétegekről, a visszavert hullámokat érzékeljük valamilyen eszközzel és az adatokat rögzítjük.
Mivel ismerjük a hullám terjedési sebességét, ismerjük az elindulás és a visszaérkezés között eltelt időt, megkapjuk a mélységet, ahonnan visszaverődött. Ugye hogy a fizika nem csak egy jó ötlet?
Hogyan néz ez ki a gyakorlatban?
Van ugye a vibrátor (ezt feltehetően mindenki ismeri, csak nem 24 tonnás kivitelben, no és nem gurul kerekeken), ő lesz a rezgés keltő (vagy épp robbantás, ha a vibró nem képes elmenni adott terepen), de elég lenne egy hatalmas kalapács, harang, mifene. A lényeg az, hogy akkora hullámokat generáljunk a talajban, amelyek képesek akár több ezer méter mélyre hatolni, majd onnan visszaverődni.
Egy "szelvénynek" nevezett szelvény, amely egy vibrálás/robbantás/pukkantás eredménye (mindenki a jobb szélső képernyőt nézi, ugye?):
Egy korábbi bejegyzésben említettem a vibrátort itt megkuksizhatja a főbb részeit az, akit ez a része (is) érdekel a dolognak:
Klikk IDE!
Persze nagyon sok kivitelben léteznek, mi ennél a munkánál úgynevezett országúti vibrókat használtunk, mivel főleg falvakban és műutakon dolgoztak, a mocsárban pedig spéci fúróberendezések mászkáltak és ott robbantással keltettük a rezgést. Az országúti vibró könnyebb, kisebb, mint a "terepi" megfelelője, hiszen itt vigyázni kell arra, hogy ne tegyünk kárt házakban, hidakban, csatornákban és egyéb emberi dolgokban:
Mint említettem, a mocsaras, süppedős terep, valamint a kiterjedt mezőgazdasági területek miatt szükség volt robbantópontokra is, melyeket a keményebb részeken traktorra szerelt kis fúróberendezések készítettek elő, a fúrt lyukakba töltve a robbanóanyagot. A lazább talajon pedig spéci lánctalpas fúrók dolgoztak:
Néha a fúrókkal segíteni kellett a kábelesek munkáját is, mivel másképp lehetetlen volt megközelíteni a mocsaras részeket, de a felszerelést csak oda kellett cügölni:
Éééééés a vibrátorok munka közben:
Mint látható, nem egy vibrátor mozog, általában 4 alkot egy csoportot.
Persze nem összevissza kalimpálnak, a bonyolult elektrohidraulikus rendszer vezérlése következtében pontosan egyszerre ütik a földet. Ami azt jelenti, hogy a "tömegnek nevezett" nagy fémtömböt teljesen azonos frekvencián mozgatják fel-le, ráadásul a frekvencia lassan indul, 4-7Hz környékén és felfut 70-80Hz-re.
Így érhető el az, hogy a négy gép keltette energia összeadódik.
Robbantás esetén egyszerűbb a dolog: ne négy kilát tölts le Tibor, hanem 15-öt.
A vibrók mellett mindkét fotón látszanak geofonok, sőt a második képen a törzskábel műút fölötti átvezetése is megfigyelhető. Jöjjenek hát az érzékelő cuccok, vagyis a geofonok, amelyek nagyon egyszerű népek: nagy menetszámú tekercsben finom rugón lóg egy mágnes. Amint megrezdül a talaj, a mágnes megmozdul és áramot indukál a tekercsben, amit aztán érzékelni lehet.
Elég annyit tudni, hogy több méterről észreveszik akár a settenkedő macskát is (na jó, ez barokkos túlzás, de nagyon érzékenyek).
A geofonoktól érkező jeleket törzskábelnek nevezett törzskábelek juttatják el a rajtuk elhelyezkedő, adatokat összegző, szűrő, vágó, felügyelő, továbbító egységeknek, népszerű nevükön a dobozoknak (mert úgy néznek ki, mint egy doboz, innen a nevük...).
Itt láthatók a geofon füzérek (fekete kábel, rajtuk a sárga geofonok), mögöttük a narancs színű cuccok pedig a törzskábelek:
A terepen...
Telepített geofonok, kábelek, mifene (a geodéták által kitűzött és karóval megjelölt geofonpontok is látszanak):
Ahol nem lehet leszúrni a geofonokat, ott homokzsákokba, csoportosan telepítették azokat (mellettük egy doboznak nevezett doboz, jól látszik a GPS antenna kupolája, egyben a bluetooth kapcsolat antennáját is az rejti, így kommunikálni tud az adatokat begyűjtő kocsiban található kontrollerel, tehát még ki sem kell szállni hozzá az autóból.):
No és a terep szépsége...
No de csapjunk bele a lecsóba!
A mérés tervezéssel kezdődik, a geofizikusok, geológusok meghatározzák a célterültetet, azon belül azt, hogy milyen mélységet szeretnének elérni, ezek meghatároznak egy csomó paramétert, de számunkra a rezgéskeltő helyek elrendezése és az érzékelő helyek elrendezése a fontos. Mindezt térképre vetítik és koordinátákat generálnak minden egyes vibrátor/robbantó, illetve geofon pontnak. Ez az, amit mi - a geodéziai részleg - megkapunk és ez alapján keressük meg egyenként a poziciókat, mérjük be 10 centi alatti pontossággal. Ugyana műszer (GPS) pár millimétert is tud, de az már tényleg fölösleges (igaz a 10 centi is, dehamár... :)). Ezeket a 'kitűzött" pontokat aztán megjelöljük karóval, festékkel, a kék geofonpontot jelent, a narancs vibrót:
Lakott területen kívül, a mocsárban, ahova a vibró nem jut el és robbantani kell, ott kissé bonyolultabb a színkód:
A narancs továbbra is forráspontot jelöl, de alatta a zöld spray azt mutatja, hogy a UXO ellenőrzés (esetleges fel nem robbant háborús cucc) megtörtént, a kék pedig a fúrósoktól jön, kik azzal jelzik, hogy a lyuk lefúrva és a robbanóanyag betöltve (jó szeműek a karó tövénél jobbra felfedezhetik a gyutacsvezetékek végét), vagyis lövésre kész.
A mérés.
Tehát a geodéták, vagyis mi, kitűztük a forrás (vibró vagy robbantó) pontokat, a kábeles nép lefektette a törzskábelt a geofonvonalakra, leszúrta és csatlakoztatta ahhoz a geofon füzéreket, a dobozosok rákapcsolták a dobozokat, akkumulátorokat, ezzel létrejött az "élő" terítés, amely most már kommunikál a kontrollerekkel és magával a műszerkocsival. A vibrátorok készen állnak az első forrásponton, csakúgy mint a robbantandó pontoknál a lőgépekkel a lövők, ha épp az az ábra.
A műszer, mint egy karmester még utoljára végigellenőriz mindent, minden zöld, a vibrátorok rezgéskeltő talpai leengedve (a hidraulika ráterheli a teljes traktor súlyát) figyelem, figyelem, köhint... BANG!
Speciálisan kódolt rádiójellel indítja a vibrátor elekronikákat, a vibrátorok teszik a dolgukat, ugyanakkor elindul az adatfelvétel is a műszerkocsiban, mivel a geofonok életre kelnek, ontják a jeleket a törzskábel minden csatornájára, a dobozok összegzik, küldik tovább egymásnak az adatcsomagokat, amelyek folyamatosan érkeznek aztán a műszer adattárolóira, jelen esetben 14 másodpercen át.
Csend...
A vibrátorok átgurulnak a 40 méterre található következő pontra, az élő terítés végén kikapcsol, az elején pedig ezzel egyidőben bekapcsol egy szekció mindig úgy, hogy a vibrátor épp a terítés középpontjában álljon, előtte és mögötte pontosan 4km az a rész ahol a leterített kábelek és geofonok "élnek".
A karmester újra int, BANG! Újabb felvétel érkezik, naponta ez körülbelül 2-300-szor, de tereptől függően akár 6-800-szor is megtörténik.
(Algériában spáci 3 dimenziós mérésen 8-9000 volt az átlag, igaz, 15 vibrátorral)
Ezzel az egész egyik része kész, az összegyűjtött adatok a mérés során, vagy a végén elutaznak a feldolgozó központba, de az már egy másik történet...
No és mindez miért?
Mert a feldolgozás ha megtalálja a puplit, felcsillan a szemók: ott fúrunk!
Aztán vagy lesz ott olaj, vagy nem.
A rizikó mindig ott van, de egy szeizmikus mérés költségei töredéke csak egyetlen mélyfúrásnak, szóval...
Aztán ha sikeres a próbafúrás, akkor ilyesfajta olajkutak készülnek, amelyből az olajmező nagyságától függően még elég sokat le kell mélyíteni:
És most, menjen mindenki a dógára, lazulunk, zene!
* Mármint a mondás történik percre pontosan, a többiről halványlila fingjuk nincs a geológusoknak, csak hát ugye a konyak... :)
Ahogy a régi kínai mondás tartja, ha szomjas vagy igyál. Nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember megalkossa ennek ha nem is buddhista, de józan paraszti eszes változatát: ha éhes vagy, egyél.
A nap reggelivel kezdődik, az ember végiglejmolja az unalomig ismert polcokat a lidliben és aztán az autó duruzsoló melegében az arcába pakol mindent, amit arra a napra - Isten kegyelméből - bevásárolt. Mivel egy idő után a kakaó/fánk/stinken pizza (ezt egyszer lefotózom, amolyan tenyérnyi fokhagymás pizzaszerűség és a neve ugye kötelezi bizonyos dolgokra) reggeli kezd unalmassá válni - mintahogy a szardínia, fölvágott és sajt alkotta ebéd is -, becsempészünk pár frissítő elemet a felhozatalba, mint például ez itten:
Kis csípős csilibe forgatott pulykamell falatkák, valami saláta és kóla, balra tartóskenyér zacsija látszik, jobbra pedig az, hogy az ülésfűtés dolgozik. A vízhatlan nadrágra tapadt maszat, vagy moszat egyszervolt hol nem volt ebédet sejtet, mocsaras részen.
A pénteki nap a német kollégák szerint hal nap, hát ha az, akkor az:
Itt pedig kint esik, bent eszik. Mármint ezt meg azt, közben a rádióból Love lengi be a helyet:
Itt úgy tűnik megint halas napra virradtunk, a terepszínű (nem vízálló) nadrág reggelit sejtet, mivel nap közben a folytonos esőzések és mocsár miatt kötelező a vízhatlan külső, vagy épp a "krumplis zsák"-nak elnevezett és mellig érő gumi ruha (közlekedő edény).
Aztán akadt olyan nap is, amikor átfagyva beugrottunk egy kis sarki étterembe, ahol nem mellesleg ingyen wifi is elérhető és végre valami meleget ebédeltünk, ami nem volt más mint rántott karaj pirított gombával, mindez - németesen - sajtmártással nyakon öntve (kóla, kávé extrával potom 15 juró):
Az árakon elszörnyülködve azt mondtuk, ilyet mi is tudunk! Naná, még ha asszonynépek nincsenek is a közelben, akkor is tudunk! És az elhatározást tettek követték, bizony!
Itt például csikken futóművek indulnak a sütőbe, persze fölturbózva:
Közben fő a leves, mert fő a leves! (Időnként persze a csikken is ellenőrződik!)
No de készült ám itt (csak nagy vonalakban) bacon-ös virsli, rozmaringos csirkemell vajon, girosz husi, rántott karaj, rántott hal, de számomra két olyan végtermék született, melyek emlékezetesek. Egyrészt, mert távkapcsolaton keresztül instruálódtam főzésügyileg, másrészt mert nem csesztem el :)
Egy sorozat az elsőről, lazac bazsalikommal (hááát... más fűszerem nem volt):
A másik pedig ez a szépségességesség, fűszervajon sült borsos hátszín (méretre vágva, a bors kis zacsiban mellékelve):
Hm... asszem ilyet még sütnöm kell (nagyot nyel), bár most láttam azt a kedvenc üzletünkben, hogy kapható rib-eye steak is.... :)
Az első: ahol szélerőművet látsz, ott szélnek is kell lennie!
Hát itt aztán akad rendesen! Visít, süvölt, brummog és kasztanyettázik. Pofánkba veri a hullámokról a habot, felborítja a szépen felállított pinokkiókat (így hát, dupla k-val!), az eső sem tud rendesen potyogni; dara, vagy nem is, inkább kis 2-4mm átmérőjű gömbökben pattog és ugrál szerteszét az orrunkról.
Azok a nagy propellerek meg csak forognak és forognak, persze számunkra közömbös a villany, viszont a kocsival mindig arrafelé nézünk amerre azok, így amikor fölhajtjuk a hátsó ajtót, viszonylag szélvédett helyet kapunk.
A második: a hó és a jég sem más mint eső, csak látványosabb.
A meteurológia bármit mondhat, itt egy a biztos, esni fog. Valahogy úgy, mint Seatle-ben: ha látod a távoli hegyeket, esni fog. Ha nem látod, már esik.
Az alacsonyan szálló felhőkből hullik az áldás, többnyire permet, szitáló eső vagy zápor formájában, hogy aztán a következő percben hirtelen végetérjen, ojbá tűnjön, hogy az egész csak rossz álom volt. Persze a vízhatlan cuccban nem sok kárt tud tenni, föltéve hogy vízhatlan. A kapott kabátunk nem igazán az. A nadrág ellenben igen, végülis 50%-os az arány, sőt, mivel a gyapjú kesztyűket szintetikusra cseréltük, elvileg még jobb is (a sapka a kapucni alatt bújik, így az kiesik a szórásból).
A műszerek vízhatlanok, csak néha törölni kell a kijelzőt, mert nem olvasható az esőcseppektől.
És hogy honnan a bölcselet? Hm... hát a korábban leesett hó úgy föláztatta a tőzeget, hogy a rajta történő járás leginkább a szuahéli toppantós esőtáncra (na már megint az eső) hajaz, csak itt nem mindig adja ki magát az ütem: jelesül amikor épp lépnénk, de nem engedi a trutyi a csizmát, a súlypont viszont már áthelyeződött... A következmény mókás, Miska például fél órán át képes volt röhögni azon, mekkorát pereceltem a fekete iszapba, a korábban vázoltak miatt.
(Kishercegesen: Szelíden dőlt el, ahogyan a fák)
Az ötödik: ha rendes ételről van szó, akkor a nők mindig főzni akarnak, a férfiak néha csak enni.
Beesve az ajtón, lerúgva a bakancsot, ledobva az átázott (vízhatlan, hehe)kabátot az ember (férfiember) megfogja a lábast amiben tegnap este a püré készült és jócskán maradt, kerít hozzá egy ebédről megmaradt húskonzervet és jóízűen bekanalazza az egészet. Asszem ehhez nem kell komment, magyarázat, vagy mifene :)
(Erről nincs fotó, talán jobb is :))
