Ma unalmamban kíváncsiságból megkerestem a legrégebbi fotót a laptopon, a timestamp szerint 1998. január 3-án készült, egy Fujifilm Digital MX-700 kamerával (ez mondjuk azért érdekes, mert azt a gépet 1998. február 3-án mutatták be...).
A tábor egy részlete:
Akkortájt Algériában, a Szahara nevű homokozóban tevékenykedtünk, itt épp a helyi srácokat okítjuk a GPS használatára:
Hogy azután önállóan megkeressék és megjelöljék a geofizikusok által megálmodott geofon pontok - illetve robbantó, vagy vibrátor pontok - helyét:
Ma már tudjuk, a hőskor volt az, kéremszépen!
Elreppentünk a sivatagba, aztán hat héten át kempingeztünk lakókocsikban, hetente egyszer tölthettünk 10 percet a családdal a műholdas telefonon keresztül. Az egyik tábor a magasból:
Ez volt a taxink (egy Pilatus, de nem a Poncius), hozott és vitt minket, vagy épp mindenféle felszerelést:
Persze itt kerekeken gurultunk, többnyire tökön-paszulyon át, arra, amerre a GPS iránytűje mutatta, és mindig odaértünk (no és vissza a táborba, ami nem egy utolsó szempont):
De azért nem bántuk, ha utakra tévedtünk annak ellenére, hogy sokszor rosszabb volt mint a sima homok. De mivel út, tudtuk azt, hogy vezet valahová. Mert minden út vezet valahová, ugye?
Itt épp bőszen készül egy:
Jobban utánajárva a dolgoknak akad azért korábbi fotó is, igaz, azokat papír képről kellett beszkennelni. Itt pl. 1997-ben Szíriában egy ebéd, a háttérben Derezor, helyesebben Deir ez-Zor gabonasilói:
Ez pedig egy - akkoriban teljesen megszokottnak számító -, szerzőnket teljesen elhomályosító helyi tacepao:
Persze még mélyebbre túrva előkerülnek fotók '92-ből is, akkor Tunéziában tettünk-vettünk pár évig, itt épp jáccós nap volt:
Na jó, a fiúk sekélyrefrakcióztak, én pedig csak odatévedtem. :)
Persze komolyan dolgoztunk ott, először a magyar geofizika történetében, Afrikában (hm... Irak az ugye nem ott van?). Figyelem! Laptop a terepen 1993-ban!
A Chotton:
És még egy a végére. Mert katonák is voltunk, valamikor '79 környékén :)
Az Afganisztánból kivonulás apropóján (mi 2012-ben jártunk ott)...
Emlékszem, 2010-et írtunk és a munkaszerződéshez tartozó adatlapon szerepelt egy olyan kérdés, hogy melyek azok az országok, ahova nem mennék dolgozni, ha épp úgy hozná a sors. Akkor Szomáliát és Afganisztánt írtam be.
Aztán valamikor 2012 tavaszán épp a napon süttettem magam egy parkban, amikor megcsörrent a telefonom. Itthon voltam, mivel az iraki munkát egy hónappal azelőtt felfüggesztették, ugyanis a helyi szervek nem tudtak dűlőre jutni a céggel azügyben, hogy a németektől rendelt dinamitot repülővel, avagy hajóval engedjék az országba. Magyarul: nem kapták meg a megfelelő mennyiségű baksist.
Ezen a terepen - mocsárvidék Basrától északra - pedig csak robbantással tudtunk szeizmikázni, akkor épp a Lukoilnak.
Hogy még szebb legyen a helyzet, nyáron aztán napi rendszerességgel látogatott minket a homokvihar - vagy megfelelőbb lenne talán a porvihar szó -, így aztán tényleg csak nagyon lassan haladtunk előre (a fotó a time stamp alapján 2012. június 2-án, reggel 9 óra 20-kor készült, Afganisztánból hazatérve a pihenőm töltöttem épp itt, egy újabb afgán túra előtt) :
A táborban is többnyire mindenféle szemüvegekkel közlekedtünk, de az irodában is csak maszkban pampogtak a gumimacik:
Naszóval, ücsörgök a padon, élvezem a márciusi nap nem épp erős melegét, amikor cseng a telefon és Mariya hív a dubai irodából, hogy az iraki munka helyett lenne valami más, végülis az is Irak, csak Kurdisztánnak hívják.
Perszehogy, vágtam rá, dolgoztam ott 2010-ben és kellemes emlékeim voltak a helyről.
Oké, hamarosan visszahív.
Negyed óra és csörög megint a telefon, most Jackie a HR-es nagyfőnök van a vonalban, hogy hát igen... csak nem Kurdisztán, hanem Afganisztán lenne a hely, és már sorolja is: szekértáborban fogunk lakni, ami 2-3 naponta odébb mozog, konyha nincs, csak amerikai katonai fejadagok, meleg víz sem lesz minden nap, de azért vigyázni fognak ránk, mert az amerikai Védelmi Minisztérium megbízásából fogunk dolgozni, így lesz kapcsolatunk a sereggel is. Érdekelne-e?
Naná! - vágtam rá gondolkodás nélkül, miközben egyfajta cserkésztábor képe derengett fel bennem, gojko miticsestől, winetoustól, sátrastól, puskástól, lovastól.
Április 21-én landolt velem a gép Dubaiban, instrukciók és vízum miatt, no és nem utolsó sorban azért, mert innen repültek a DFS charterek Afganisztánba.
És tényleg szekértáborban laktunk! :) Néha a bulldózerünk épített körénk falat, néha csak sebtében felálltunk, mert tényleg 3-4 naponta odébbálltunk, nehogy a rossz fiúk kifigyeljék a szokásainkat (így is kifigyelték, sajnos, az első áldozatok egy délafrikai srác volt és a helyi sofőrje):
Afganisztán... kb. olyasmire számítottam, mint amivel korábban Pakisztánban futottunk össze: fegyveresek mindenütt. A világ ezen részén a fegyver olyan velejárója a férfiembernek, mint nálunk mondjuk az alsógatya, vagy a reggeli merevedés (utóbbiban nem vagyok biztos :)).
Pakisztánban Dara Bazar az a hely, ahol mindent megkap a lelkes rajongó, amit csak kíván (és meg tud fizetni). 2003-ban 100 dollár volt egy echte Kalasnyikov, de a helyben gyártott klónokhoz tuti olcsóbban jutott hozzá bárki (a kis üzletben megkérdeztem a tulajt, G3-as nincs? mindjárt hozat egyet, és tényleg, mire az isteni zöld tea fele elfogyott, már ott is volt a pizzafutár, kezében egy kissé viseltes, de pöpecül működő csúzlival, amit ott az utcán ki is próbálhattam):
Persze mindez a törzsi területekre volt igaz, mert ugye Pakisztán okosba oldotta meg: volt az állami terület és voltak a törzsi területek. Előbbiben nem lehetett puskája csak úgy az embernek, utóbbiban majdhogynem kötelező volt és szabadon grasszálhatott/büszkélkedhetett vele.
Volt a tehénpásztornak, magyarul gulyás ugye:
Volt a birkapásztornak, magyarul juhász ugye:
Volt a falugazdának (ajj, az a kecsketejes tea):
Volt az őrjáratozó falusiaknak:
Még a szentek is azzal jártak:
És persze nem csak cipelték magukkal mindenhova, mint kopasz béemvés a lizoformpipit, használták is: ha örültek azért, ha dühösek voltak azért. Néha békésen átlövöldöztek a fejünk fölött, ha mondjuk két család vitázott egymással, néha csak a levegőbe lövöldöztek, mert lakodalom volt épp, vagy születésnapot ünnepeltek, mert azért lássuk be: a kecsketejes tea nem nagyon rúgja meg az adrenalint, hát adjunk az égnek egy sorozatot, had csengjen az a fül, had szálljon a lőporszag. Vagy valami ilyesmi...
Aztán a törzsi területek saját miliciája rendet is tartott, ezek egyfajta magánhadseregek voltak, az államiak tiszteletben tartották ezt és nem tették be a lábukat azokra a területekre. A fotókon a munkánk során beosztott - törzsi - testőreim, avagy kaszadárok (hogy honnan ez a név, fogalmam sincs):
(Az a Lee Enfield sok évet megélt, talán még az Első Világháború előtt született, a kínai AK már fiatalabb darab.)
Szerintem itt rontották el...
Mármint Afganisztánban. Mert nem hiszem azt, hogy évszázados hagyományokra épült társadalmat csak úgy meg lehet változtatni.
(Emlékszem, egyszer még Szíriában történt, épp ebédeltünk a kocsinkban, valahol kint a terepen, egy kis, talán 30-40 cm széles tiszta vízű patak partján, amikor megjelent néhány lány, hogy vizet merítsenek. Arra gondoltam, hogy de jó lenne beszélgetni velük, de tudtam, hogy nem azt a fél métert kellene ahhoz átugranom, hanem vagy 500 évet.)
Hagyni kellett volna a hadurakat, azok eltörpöltek volna magukban, aki pedig államilag támogatott helyen szeretett volna élni, megtehette volna.
Most persze mindenki Amerikát okolja, pedig ők megpróbáltak mindent, öntötték a dollármilliárdokat számolatlanul, például mi is a DoD pénzén dolgoztunk az afgán Bányászati Minisztériumnak a TFBSO keretében (Task Force for Business and Stability Operations - akit érdekel keressen rá Wikin).
De azt látniuk kellett volna, hogy nem lehet átlépni 500 évet büntetlenül.
Hagyni kellett volna azt, amin nem lehet változtatni és megváltoztatni azt, ami képes a változásra.
Sokan háborúról beszélnek. Hogy aztán most a tálibok győztek...
Egy túrót volt ez háború!
Nézzünk egy napot 2013-ból:
Vagyis: - A tálibok megtámadtak egy ANP (rendőrségi) ellenőrző pontot Murhab-ban, Bagdis (helyesen Badghis) tartományban és megöltek öt rendőrt
- A tálibok jelentés szerint RPG-ket (kézi rakétavető, páncéltörő, ill. repesz robbanófejjel) hoztak Murhab-ba
- A tálibok az 1-es főúton munkást (munkásokat) zaklattak
- Vallási vezetőt vettek őrizetbe mert IED-t (improvizált robbanószerkezetet) telepített Pashtun Zargon-ban, Herat tartományban.
Vigyázzatok magatokra.
Vagy egy másikat, amikor az egyik kocsink nem követte az utasításokat és ez maradt belőle:
Vagy amikor aknavetővel kezdtek lőni minket, a Tutachi nevű falu széléről, és kicsit később kiügettünk a becsapódások helyét megnézni:
Nem volt ott semmiféle háború, csak sunyi, aljas, háttérből, hátba támadások.
Olvasom a hírekben: előrenyomultak a tálibok.
Honnan? Hova?
Amikor ott voltak minden faluban.
Egyszer 200km helyett 1200km-t kellett kerülnünk, mert nem baráti falvakon vezetett volna át az út. De az 1200 km-t is csak konvojokban lehetett megtenni, rendőri kíséret mellett, mert a rohadékok ott voltak mindenütt.
Akik megálltak mellettünk mosakodni és inni a patakból, ők vajon kik voltak?
Egyszerűen csak előbújtak azok, akik napközben kenyeret sütöttek vagy tarhonyát kapáltak, éjszaka pedig állami posztokat támadtak, IED-t telepítettek, vagy befújták az iskolák osztálytermeinek falát mérgező festékkel azért, hogy a gyerekek (főleg a kislányok) ne tanulhassanak (utóbbit pl. sofőröm panaszolta egyik nap: a gyerekek rosszul lettek...)
És most az 500 évvel, 1000, vagy 2000 évvel ezelőtti agymenés igazgat majd. Egyelőre még lájtosan, még a világ szeme rajtuk...
De lássuk csak, néhány "törvényüket" a sok közül:
Bejelentették a tálib általános törvény (Sharia Commission) első parancsait:
1 - Zenei tilalom: A zene tilos a bevásárlóközpontokban, szállodákban és autókban. És ha öt nappal a bejelentés után bármilyen zenei kazettát* találnak egy üzletben, a tulajdonost börtönbe zárják, és az üzletet bezárják. Ezt a személyt akkor engedik szabadon, ha öt ember kezességet vállal. Ez a szabály minden olyan gépre is vonatkozik, amelyben a zenei kazettát behelyezhetik.
2 - A borotválkozás tilalma: Másfél hónappal az értesítés közzététele után mindenkit, aki borotválja, vagy vágja a szakállát, letartóztatnak és őrizetbe vesznek, hogy szakállát növeszthesse.
3- Imádkozás mecsetekben: Amikor az imára hívás elhangzik, mindenkinek el kell mennie a mecsetekbe, hogy elvégezze az előírt kötelességét. És az üzleteket és a kereskedéseket be kell zárni tizenöt perccel az imára hívás előtt. Ha pedig valakit ez idő alatt a boltjában találnak, börtönbe zárják, és öt kezes kell ahhoz, hogy kiszabaduljon, különben a fogva tartása tíz napig tart.
* Kazettát... - itt tartanak...
Ötven forintos kérdés: te szeretnél így élni?
Ők sem. Mármint az értelmesebbje. Naponta hív, könyörög az egyik ottani munkásunk, hogy a gyerekeinek a jövőjét szem előtt tartva segítsek valahogy kijutni onnan...
Gyorsan végetért.
(Persze mint tudjuk, az eltelt idő hosszát az határozza meg, hogy a wc ajtó melyik oldalán vagyunk.)
Utolsó reggel, távolban esik, úgy tűnik, hogy minket elkerül:
Vibrátorkezelők és irányítók gyülekeznek:
Nekik még maradt néhány nap, néhány ezer lövés.
A green team elekzdte begyűjteni a mérési pontok helyeit jelző karókat:
A zaj figyelő vonalak - ezek még "hagyományos", kábeles vonalak voltak - beszedése is elkezdődött, ahogy szűkül a terület, egyre több ilyen eszköz (kábel, doboz, akksi, geofon) szabadul fel:
Persze a nodok is érkeztek vissza, egyszerre mindenki azok beszedésén szorgoskodott, az akksik elárasztották a bázist:
Még kiszaladtunk pár ellenőrző mérésre, merugye a GPS nem nagyon szereti az árnyékos helyeket, a fák betakarnak és sem a műholdról, sem a korrekciós pontról érkező jel nem igazán combos. A teodolit nem téved:
A feldolgozás szépen kihozza a magassági hibákat. Zöldnek kellene ott lennie mindennek:
Valahogy így :)
Ha Szeged, akkor még egy utolsó halebéd, halászlé és haltál:
Pakolás, az ablakpárkányon a járvány maradványai (hol van már a kötelező maszk viselés, a 2 hetente orrban turkálós teszt, ésatöbbi...) :
