Ma a papagájok megkiabáltak akkor, amikor negyed hétkor beugrottam a szobába a napszemüvegeinkért. Tegnap este narancsot és banánt raktak csak ki a majmoknak, így szőlőt nem sikerült felhozni nekik. Holnap kaptok műzlit, ígértem és lerohantam a lifttel a földszintre, mert már késésben voltunk. Nem szóltunk este a stábnak arról, hogy ma is kiügetünk a prérire, a normál reggeli pedig 6:30-tól jelenik meg a pultokon.
Ma 30 fokot ígért a tegnapi előrejelzés, tőlünk délkeletre a Kabult körülvevő hegyekben pedig havazott. Lui megkapta sofőrünktől a pakisztáni kendőt, amit tegnap rendelt meg, nekem jó a marokkói laza szövésű fekete. A mai terv szerint a gugliőrthről levett és GPS-be feltöltött utat ellenőrizzük le, megfelelő-e a nehéz járgányainknak, ha mozgatjuk a tábort. Lesz néhány falu...
Randiztunk a helyi rendőrfőnökkel, kicsi fekete szakállú és hajú emberke szép vágású szemekkel. Ő haladt aztán elöl a rendőrségi pickuppal, amelynek platóján egy Luihoz hasonló kendővel bebugyolált fejű rendőr kapaszkodott a PKM géppuskába. Átkeltünk pár apró falun, méretre és dizájnra is hasonló volt mindegyik: agyagból tapasztott alacsony házak, egyszínű kopárság, a villanyt még nem vezették be erre. A házak tetején kis kupola, nyilván oka lehetett hogy évszázadokon át megőrizték ezt a formát. Egy gyors kép az ablakból:
Itt pedig a főutca, könnyű felismerni a burkolatról és a butiksorról:
A környéken néha megjelennek rosszfiúk is, kavarnak aztán eltűnnek északra. Főrendőrünk is megállított egy szakállas legényt és az egyik culáger átkutatta a ruháit, de nem volt nála pukkantyú. Mentünk tovább.
Elértük a vonalat, közben felerősödött a szél, porból készült párába burkolózott minden. Megkérdeztem apró és szakállas mentorunkat, hogy lehetséges lenne-é, ha valami egérúton kijutnánk a műútra úgy saccperkábé toronyiránt, vagyis minnél előbb, mert a Garmin egyrecsak 17km-re mutatta a jót. Toronyiránt Egyrészt vacak az út, másrészt jobb, ha arra nem megyünk az aknamezők miatt,felelte ékes angolsággal. Így hát berakattam a sofőrrel az alvósutazós farszi cd-jét és elindultunk visszafelé, hogy durván 40km-es zötyögés után elérjük a tegnapi hetivásáros falut.
Most pedig most van, a hírek szerint szerencsések leszünk ha a vibrók ideérnek Kabulból 10 nap alatt...
Több mint két hét bezártság után, letudva a reggeli chilis omlettet, banánt, képviselőfánkocskákat (3-4cm átmérőbe nem tudom milyen módon sikerül kétféle krémet beleapplikálni de finom), kávét tejjel, majd magunkhoz véve egy csomó mars-szerű - helyi kreálmány - csokifélét, ásványvizeket, kiballagtunk a szálloda dupla acélkapuján (ez amolyan zsilipelő rendszer, sejtésem szerint arra az esetre készült, ha mondjuk valaki a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulatából venne ki itt szobát) a főút szélén várakozó kocsikhoz. Ajj de szép tőmondat lett!
Ott vártak minket a biztonságiak, akik a másik szállodába, költséghatékonyan a Marco Poloban rendezkedtek be. A sok régi arc mellett új is akadt, például a dokink, aki egy jól megtermett hatalmas fehér szakáll mögül vigyorgó nagy maci, kesztyűs kezében most Kalasnyikovval. Felkaptuk a golyóállókat, rövid megbeszélés, a mellényem tártartó zsebeit - ha már puskám nincs - megtöltöttem csokikkal, indulás.
Én vezettem a konvojt a Garminnal, amelyre előző este feltöltöttem az utakat, vonalakat, tájékozódási pontokat. Péntek lévén álmos volt a forgalom, így reggel fél hétkor, csak 2-3 kereszteződésben akart nekünk jönni egy-egy taxi, tuc-tuc, vagy biciGlis. Ők is álmosak voltak, nem csak a forgalom. Gyorsan magunk mögött hagytuk a várost észak felé, és már a hegyvonulat szerpentinjén kanyarogtunk jobbra-balra, majd balra-jobbra, aztán megint jobbra-balra. Vagy balra-jobbra. Kiégett, szürkésbarna és rojtosra kopott homokkő sziklák között vitt az út, a Garmin képernyőjén pörögtek visszafelé a kilóméterek, metszettük az első vonalat, lassítottunk a faluban, ahol kellett, majd lefordultunk balra az ott sejtett földútra és puffneki! Belefutottunk a pénteki hetivásár állatos részébe. 3-4 birka és ugyanannyi ember alkotott egy-egy csoportot, velük volt tele a házak mögötti rész, az út, a dombok, minden. Mekegett ott néhány fekete kecske is... namégegyszer: fekete kecske sereget terelt merengve egy kedvetlen ember s e fekete sereg mekegve ment keletre mert egy sem kelt el s ezen merengve lett kedvetlen eme ember. Vagy valami ilyesmi. Ki tudja? Én nem.
Porfelhőkbe burkolózva gurultunk a találomra kiválasztott földutakon, motor és kecskecsapásokon, mert sajnos előző este a net helyi hadura megakadályozta azt, hogy letöltsek pár műholdas fotót, amelyen azért láttam volna a merre és hogyant is. A kecskék és birkák fegyelmezett serege merengve mekegett eme... ööö... na jó, most már abbahagyom! :) Inkább lássuk őket:
... ahogy a csillag megy...
Mentünk hegytetőn, gurultunk kavicsos folyómederben, emelkedőn fel, lejtőn le (ezt fordítva miért nem lehet?), csontkeményre aszalódott tarlón, szántóföldön, megálltunk apró falvakban, ahol nem láttunk villanyvezetéket, vagy tv antennát. Persze erre a falu apraja-nagyja kitódult (szigorúan fiúk és férfiak) és kezet ráztunk mindenkivel, két kézre fogták a kezünket, hát mi is úgy tettünk, szívükre tették a kezüket, hát mi is úgy tettünk, csendes mosollyal találkozott a két világ. Elpasszoltam a csokikat és megfogadtuk, hogy holnap zsáknyit hozunk. Megkérdeztük, hogy merre érdemes továbbálni és folytattuk az utat, újabb kis falu, újabb megállás és folytattuk az utat, újabb falu és újabb megállás és visszafordultunk, mert előttünk a hegyek tornyosultak már és nincs több út mondta az öregúr, akinek a falujában láttam gyönyörű zöldparadicsomot a forrás vízével öntözött kertben. És szőlőt is: embermagas "A" formájú agyagból készített töltéseket építettek, mindegyik volt vagy 8-10m hosszú és erre futott fel a szőlő... hm. Gondolom azért, mert fa nincs a környéken ahogy abból esetleg oszlopot, betonról pedig talán nem is hallottak még. Ez a hely már a világvégi falu volt, még emberből is alig mutatkozott valaki (az öregúr):
Itt pedig gyerekek ismerkednek az egyik biztonságinkkal, aki boszniai srác és profi a maga területén, vagyis akkor amit láthatunk fordított sorrendben: gyerekek-Momo-Toyota:
Vissza a jövőbe
Aztán visszafordítottuk a szekér rúdja helyett a Toyoták kormánykerekét, és megindultunk a műút felé amely csak félórányi járásra rejtőzött valahol keleten a kopár, meredek oldalú dombok mögött (tikkadt szöcs... kecskenyájak legelésztek rajta). Útközben láttam két sast, enyelegtek egymással a levegőben. Épp úgy mint két lélekfüst: hol az egyik szerette a másikat, hol a másik szerette az egyiket, egy soha véget nem érő, ölelkezős, lassan forgó táncban, egyre emelkedve...
A szokásos esti vacsi utáni ücsörgés a tetőn, kellemes az idő a szél miatt (a szobában éjszaka is kell a légkondi), a hold délre tőlünk, még öt nap hogy tele legyen. Akkorra remélhetőleg már a sivatagban alszunk :)
Alattunk fények, a körforgalomban magányos rendőr, a hotel tetején elhelyezett nagyerejű ívfénytől világítanak a csíkok a reflektív mellényén. Délre a távolban egy magas épületen futófények, beborítják a falat zölddel és vörössel. Találgatjuk mi lehet: imax vagy pláza? Esetleg autós mozi :)
A sugárúton még elég nagy a forgalom, 10 óra felé már elcsendesül az is:
Esti forgalom
Lassan lefelé indulunk, fészbúk, emilek, index. Star Movies-on az I Robot.
Vége megint egy napnak.
Ding! :)
Azóta eszünk, alszunk, netezünk (már amennyire), eszünk, alszunk, konditerembe megyünk, alszunk, eszünk, netezünk. Az olyan egyszerű dolgok mint hogy reggel meglessük a papagájokat az ablakban ahogy csipegetnek (ehhez a vacsorából hozunk fel mindig 3 hatalmas hosszúszemű és mézédes szőlőt), vagy a délutáni kávé (a reggeli során organizált csokikkal) amolyan napi kötelező feladattá váltak mint az ima, este pedig felmegyünk a tetőre és a csillagok alatt beszélgetünk.
Kimenni nem lehet, de nem is nagyon lenne miért. A konvojunk pedig még mindig több mint 700km-re várakozik egy katonai bázison, biztonsági okokból nem indulhatnak el. Múlt héten rálőttek egyik autónkra, a golyóálló üveg tette a dolgát:
(Tegnap itt a városban egy öngyilkos merénylő (ajj de szépen fogalmaznak, én idióta baromnak hívnám, de hát ugye az elég széles kategória, vagy mi) felrobbantotta magát és ezzel 2 rendőrt is magával vitt, másik négyet vagy ötöt megsebesített. Tegnapelőtt pedig a kabuli reptérre vezető úton ment bele az egyik légitársaság személyzetét szállító minibuszba egy ugyanilyen, a kocsiját robbanóanyaggal telepakolt baromállatjaavilágnak. A busz a robbanástól vagy 50m-t repült. 12 halott. Hogy ez kinek jó? Valakinek biztosan, hiszen csak kell valami jónak lennie abban, ha az ember csinál valamit... vagy ahhoz embernek kell(ene) lennie?
Hát ilyenek itt a vidám hétköznapok. Szerencsére szomorúval még nem találkoztunk :)
Azért van ugye internacionálé is, a délafrikai többséget (hárman vannak) valamiképp ellensúlyozza az hogy sikerült egy volt kollégámat, barátomat is kihozni, így két magyar, egy horvát, egy egyiptomi és egy iraki/jemeni a céges tömeg perpillanat. Aztán mellettünk egy orosz járat tagjai is itt szállnak meg, minden nap ebéd körül érkeznek, még repülős egyenruhában. Hogy mikor mennek azt nem tudom, de gondolom korán, ha délig megfordulnak. Ma, miközben a hallban feltápászkodtunk a kényelmes bőrfotelekből az ebéd hívó szavára, odaböktem a vállán négy csíkosnak:
- Zdrásztvújtye táváris!
Erre felugrott és kezet rázot egy hávárjúduinggal :)
A tetőn nézelődve nem sok látnivaló akad (mint már írtam), keletre temető, előtte kis mecset (a korábbi nénis fotó is onnan van), délen a főút a hatalmas forgalommal, zsivajjal, koldussal, nyugatra is az út folytatódik de már soksávossá duzzasztva és attól balra a régi vár, ami most múzeum. Ilyet és hasonlót egyébként a terepen is sokat találtunk már, de eddig az aknamezők miatt nem sikerült egyiket sem közelebbről megnézni:
Vár állott, most...
Az imént hallottuk hogy egyre közeledik egy autóra szerelt hangosbeszélő és mondjamondjamondja.
- Na -mondom- jönnek a tűntetők.
Mire Lui:
- Ide aztán jöhetnek, egy szót sem értünk belőle.
:))))))))))))))))))
Ó és még valami... a liftben a női hang olyan édesen mondja amikor felér az emeletünkre:
- Hábádihi sáhárum.
Na, hányadikon lakunk? :)))
Először azt hittem káprázik a szemem. Vagy koszos a képernyő. Vagy mindkettő. De aztán rájöttem hogy nem, ez itten kéremszépen célirányos: a dekoltázsok és púpos pólók és ingek és pulóverek mind-mind szépen elmaszatoltak a tévé helyi műsorában. Vajon a béjvaccsal mit csinálnának? :)
Ma is itt totyogtak reggel az ablakpárkányon a papagájok, kettő zöld fejű. Naná, hiszen mézédes nagyszemű szőlőt raktunk ki nekik még este :)
Csak két napot késtek, gondoltam kaján vigyorral. Mi szerdán szálltunk le Camp Bastionban, a tálibok pedig pénteken támadtak. Persze eleve reménytelen volt a vállalkozás, 18:2-re a jó fiúk győztek. Valami olyasmi lehetett ez is, mint a Brian élete című filmben a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata:
- Megmutattuk nekik!
(Hülyék)
Onnan egy kis géppel repültünk tovább és olaszok felügyelte bázison szálltunk le, ahol az új biztonsági népek amerikai főnöke fogadott minket. A rövid eligazítás után (melynek érdemleges része abból állt hogy az amerikai helyett megpróbál olasz fejadagokat szerezni mert annak mindegyikében van egy kis palack bor is) kigurultunk a reptérről. Átszálltunk a helyiek vezette kocsikba, aztán berontottunk a városba, de szó szerint. A sofőr mellett ültem aki kétségbeesetten próbált lépést tartani az előttünk haladó autónkkal, de vezetési tudását látva elkönyveltem hogy az ezen az - egyébként kilómétereken át nyílegyenes és négy sávos - utcán, ebben a városban és ebben az országban reménytelen. Határozatlanul nyomult előre a jobbról, balról, alulról, felülről előző kocsik, szekerek, tuc-tucok (ez az a háromkerekű indiai motoros riksa), gyalogosok, szamarak és kézikocsik visító, csörömpölő, porzó áradatában.
Azért utólag konstatáltam hogy nem csak én estem át a zabszempróbán az anyósülésen, de hátul a fiatalok is veszettül taposták a féket az öregúr helyett egy-egy meredekebb akció során, vagyis folyamatosan :)
A város szívében megtaláltuk szerencsére a szállodát és nagyserényen kipakoltunk, tettre készen hogy holnap kicsattogunk a terepre, na de nem oda Buda, mint kiderült. Hála a filmforgató barmoknak (ugye a próféta élete...) a helyzet puskaporos, a konvoj nem indulhat el a felszereléssel, nekünk pedig innen 90km-t kellene minden nap kitekerni, és ugyanannyit vissza. Aknamezőn át :)
Ezért aztán várunk...
A szálloda négycsillagos, az etetőhely kulturált, bár minden nap ugyanaz a felhozatal, de a 8-10 féle főfogás, a saláták, gyümölcsök, jégkrém azért elviselhetővé teszik a dolgot. Néha felmegyünk a tetőre, ahonnan belátjuk az alattunk húzódó utcákat, a közeli körforgalmat és a 14 sávos (na jó, 7 ide meg 7 oda) sugárutat.
Északra hegylánc húzódik, valahol mögötte lesz a terület amit pár hete helikopterről néztünk meg.
Ma reggel zöld papagájokat láttunk az ablakpárkányon. :)
Hotel Centro Barsha, 7.emelet, Dubai.
Kinézek az ablakon, fények. A hold háromnegyedre nőtt, ott figyel a
felhőkarcolók felett. Az utcán kocsik áradata, még csak este 9 óra. Leginkább
a fényekre figyelek most. Ahonnan jöttem ott nincsenek fények,
elsötétítés van helyette, az ablakokon vastag függönyök, kartonpapír, festés,
ilyesmik. Itt lent az ablak alatt sétáló embereket látok, közben arra
gondolok, hogy kevesebb mint 24 óra telt el és nem kell figyelnem a sarkokat,
a furcsán parkoló autókat, a közeledő emberek mozdulatait, az út szélén heverő
tárgyakat, mert itt senki nem akar felrobbantani, elrabolni, vagy egyszerűen
csak lelőni.
Fura arra gondolni, hogy alig 2-3 órányi repülésre innen emberek most ebben a
pillanatban is azt tervezik, hogy miként ölhetnek meg másik embereket, csak
azért, mert másban hisznek, vagy más a bőrük színe, nincs szakálluk,embernek
tekintik a nőket is, esetleg néha bevágnak egy felest. Itt béke van,
ragyogás, gazdagság. Bármerre nézek, luxus autók. Ott pedig, éhes
gyerekek, kéregető asszonyok. Bevillan egy két évvel ezelőtti kép,
Grúzia, a főváros, zajos utca, mint mondjuk nálunk a Rákóczi. Leparkolunk épp,
a járdán egy hatvan körüli nő kéreget. Arcát fátyol takarja, mert szégyenli ha
felismerik - gondolom.
Bagramból Kabulba repültünk egy kis géppel, biztonságiak vártak ránk és
a szokásos golyóálló+sisak kombó.
A helyi divat (sisak nélkül :))
Végighajtottunk pár emberektől, autóktól, kecskéktől zsúfolt utcán, de talán
10 perc sem kellett és már be is gördültünk a DoD villakomplexum megerősített
kapuján. A hely az amerikai követség és az ISAF bázis közé ékelődött, ami jó,
mert barátok jobbra-balra, ugyanakkor rossz, mert célpontok jobbra-balra.
Közben elhúztunk az épülő toronyház mellett, ahonnan pár hete lőtték a
követségi negyedet (ezt még otthon olvastam a hírekben). Magas betonfal
veszi körül az építkezést és rendőrök is őrzik, de a tálibok rendszeresen
megtámadják a posztot, megölik az őröket, aztán a csupasz emeleteken rejtőzve
távcsöves puskákkal és kézi rakétavetőkkel támadják azt, akit éppen látnak.
Múltkor 4 órába telt mire kifüstölték onnan őket...
Este meeting a helikopter pilótákkal, úgy néz ki, hogy minden rendben lesz és
végzünk is 3 nap alatt. A terv az, hogy elkerepelünk Heratba (nagy út,
tankolni is kell valahol közben), majd végigrepülünk az új project vonalai
felett és minden olyan dolgot felmérünk, ami akadályozhatja majd a hamarosan
induló mérést. Alig egy óra alatt mindent egyeztettünk. Az ebédlőben isteni a
steak (a főnökasszony azon balhézott a szakácsokkal, hogy a krumpli fele nem
volt megfelelően puha - nekem nem tűnt fel).
Másnap fél hétkor ott topogtunk a kolumbiai felségjelű MI-8MTV-1 mellett,
ismerkedtünk vele, megtapogattuk, szívtuk a Jet-A üzemanyag illatát (nafta
volt bőven, két külső póttartály és belül is elfoglalta egy jó nagy darab az
utastér teljes bal oldalát), fotózkodtunk, vártuk, amíg a legénység
akkurátusan mindent leellenőrzött.
Három napon át ez lesz számunkra a nappali és az iroda, éjszakára hagyjuk csak
magára.
Aki repült már helikopterrel, az tudja milyen. A kicsik kóvályognak,
billegnek, a nagy és súlyos gépek, mint ez is, viszonylag egyenletesen
repülnek. Hm... repülnek. Egyszer valahol azt hallottam, hogy a
helikopter nem repül. Annyira csúf, hogy a föld ellöki magától :)
Pedig repül, tanúsíthatom, méghozzá elég nyugisan.
Beszálltunk, rövid eligazítás azügyben, hogy mit kell tenni akkor, ha
nyakunkon a vész (ezt már ismerjük: hajoljunk előre az ülésen, és amikor
elérjük a seggünket, akkor jöhet a kiss your ass and say goodbye),
aztán a pilóták beindították a hajtóműveket, melyek jelen esetben
gázturbinákat jelentenek. A szerelő a földön állt, kezében poroltóval.
Na szépen nézünk ki, gondoltam... ha nem gyullad ki ez a vacak, akkor
repülünk, vagy hogy van ez? Persze ez csak amolyan biztonsági intézkedés ugye,
a turbinák egyre hangosabban visítottak az indító villanymotorok hatására,
majd hozzájuk adódott egy mélyebb, erősebb süvöltés, amikor kinyitották az
üzemanyag befecskendezés szelepeit.
A zaj elviselhetetlenségig fokozódott, így aztán füldugót, fülvédőt pakolt
magára az eseményeket összehúzott seggel szemlélő utazó úri közönség, vagyis
mi. A pilóták pöpec sisakokban virítottak, mint amolyan három kicsi
barna Dártvéder. Persze csak kettő kapaszkodott a botokba, a középső figyelt.
Szerintem tuti azt, hogy kinek a kezére kell csapni, ha rossz helyre
nyúlkálna. Őket nem hiszem, hogy zavarta a zaj. Bár igazán minket sem:
ha zaj van, akkor semmi baj, azt jelenti, hogy jár a motor - ősi dakota
bölcsesség.
A turbinák üvöltésébe hirtelen más is keveredett, amikor összekapcsolták a
rotorok tengelyét a meghajtással, és a hatalmas lapátok lassan forogni kezdtek
a fejünk felett. A forgás egyre fokozódott, az egész mindenség rázkódott, a
helikopter csúszkálni kezdett jobbra-balra, előre-hátra, mint valami részeg
tengerész, aki próbál valahogy talpon maradni. Éreztük, hogy már nem a betonon
áll a sok tonnás gép, hanem inkább lebeg úgy, hogy a kerekek még épp érintik a
talajt. Az enyhe imbolygás folytatódott egészen addig, amíg a pilóták
tesztelték a hajtóműveket. A szerelő körbejárta még egyszer a gépet,
majd beugrott ő is. Felhúzta a kis lépcsőt és becsukta a tolóajtót. Na, most
ugrik a majom a vízbe - gondoltam.
Hirtelen felerősödött a pokoli zaj, amit úgy-ahogy tompított a fülvédő, és
meglepően könnyedén emelkedni kezdtünk. Azannya!
Valahogy úgy távolodtunk a repülőtér betonjától, mint a hőlégballon a
felszálláskor, csak gyorsabban és zajosabban. A nyitott ablakon át
élveztük a tájat, a friss levegőt, elhúztunk Kabul nyüzsgő reggeli utcái,
házai, gyárai, raktárai, piacterei felett a hegyek irányába.
Közben felemelkedtünk 3000 méterre és kezdett hűvös lenni, becsuktuk az
ablakokat. Ugye mindenki egy szál pólóban feszített, arra nem számítottunk,
hogy itt hideg lesz, lent a földön 36 fokot mértünk. Kissé vacogósra
sikeredett a közel 700km-es út, mert az ablakok is csak úgy-ahogy zártak,
szigetelésről nem nagyon álmodott a tervezőjük. Persze az is lehet, hogy az
évtizedek során jobblétre szenderült a gumi, ha valaha létezett is. Ne
feledjük, ez anno katonai gépnek terveződött, ott pedig az első dolog a
célszerűség, a használhatóság, nem pedig a fűtött puha fotel.
A 4000m feletti hegyek kétoldalt tornyosultak, mi követtük 3400 méteren a
völgyeket (magasabbra nem tudtunk emelkedni), egyre csak északra, és amint
lehetett, nyugatra tartva.
Két óra múlva átszeltük a hegyvonulatot, a meredek sziklás oldalak lassan
kisímultak, alattunk dombos vidék terült el és már a hideg is elviselhetőbb
lett kicsivel, hamarosan pedig ereszkedni kezdtünk, hogy egy kis norvégok
lakta katonai bázison újra tankoljuk az összes tartályunkat.
Épp ideje volt, mert nekünk meg üríteni kellett az összes tartályunkat, ugye a
helikopteren budi nincs.
Közben élveztük a napsütést, megmozgattuk mindenünket, ami csak mozdítható
volt, legfőképp az üléseken (ülések??? kis szivaccsal és műbőrrel bevont pad,
a hátunkat a gép alumínium oldalának vetettük) elgémberedett izületeinket.
Kicsit befotóztam a pilótafülkébe:
Aztán már indultunk is tovább nyugatra, az első napra betervezett vonalak
feletti repülésre.
Itt egy videó az indulásról, épp felszállunk a norvégoktól:
A pilótákkal úgy egyeztettünk, hogy oké, legyen meg az 1000m-es magasság,
mivel az a kisebb puskák, erpégék lőtávolsága felett van már, az alá nem
nagyon akartak menni. Mi sem.
A sebesség 160km/óra lesz a vonalak felett, ami elégségesnek tűnt ahhoz, hogy
jegyzeteljünk, ha valamit látunk. Persze volt rádiókapcsolatunk a
pilótafülkével, így bármikor lassíthattunk vagy fordulhattunk, ahogy
szükséges. Még induláskor felrögzítettünk egy kis fejkamerát az egyik
pitot csőre, az folyamatosan vette alattunk a tájat, hogy majd később
kielemezhessünk minden részletet.
Alig egy óra alatt végeztünk is pár vonallal, aztán megcéloztuk Heratot, ahol
a Stone nevű amerikai tengerészgyalogos bázison landoltunk.
Itt kicuccoltunk, előtérben a dokink, kezében a műtő felszerelés.
A busz nem parkolhatott itt, valahova elhúzott éccakára:
Innen kocsik vittek bennünket a helyi amerikai villába, ami egy gyönyörű
öntözött pázsittal, pálmákkal körülvett 4 emeletes hotelnek épült eredetileg,
de most katonai bérleményként, mint vendégház üzemelt.
Majd' hanyatt estünk reggel a meglepetéstől, amikor a rántotta mellett
fellelhető 8 féle kiegészítő között sült bacont és röfivirslit is találtunk.
(Ne feledjük, itt eddig mi csak katonai fejadagokon éltünk, plusz néhány helyi
piacon beszerezhető cuccon). Aznap este a vacsora választékában a sült
csontos karajon már meg sem lepődtünk. Desszertként a jégkrém teljesen
megszokott dolognak tűnt, fel is sírtunk volna álmunkban, ha nem kapunk
belőle. Az biztos, hogy megpróbálják annyira kényelmessé és élvezetessé
tenni az itt tartózkodást mindenki számára, amennyire csak lehetséges.
Amerikaiak...
Még két napot repkedtünk az égen, lestünk lefelé, jegyzeteltünk, fotóztunk,
videóztunk, aztán irány Kabul, át megint a hegyeken. Még egy éjszaka Kabulban,
majd szaladtunk és meg sem álltunk Bagramig, ahonnan Dubaiba repültünk. Míg a
beszállásra vártunk, elkerepelt néhány nagy dudu a háttérben:
A repülőút eseménytelenül telt és most itt ülök a szállodában és
pötyögök...
Vacsira szusit kértem. És vegyigyümit... na jó, saláta formában.
Khvajeh Gol Bid
Ránkcsodálkozó
Point and click device :)
Shortlegged folks
Path makers
Backup
Practicing
Good old man
Cover
Alagút, fénnyel a végén :)
Madárpötty a szélvédőn
Peace
A kis kíváncsi :)
Szabadon
