Hotel Centro Barsha, 7.emelet, Dubai.
Kinézek az ablakon, fények. A hold háromnegyedre nőtt, ott figyel a felhőkarcolók felett. Az utcán kocsik áradata, még csak este 9 óra. Leginkább a fényekre figyelek most.
Ahonnan jöttem ott nincsenek fények, elsötétítés van helyette, az ablakokon vastag függönyök, kartonpapír, festés, ilyesmik.
Itt lent az ablak alatt sétáló embereket látok, közben arra gondolok, hogy kevesebb mint 24 óra telt el és nem kell figyelnem a sarkokat, a furcsán parkoló autókat, a közeledő emberek mozdulatait, az út szélén heverő tárgyakat, mert itt senki nem akar felrobbantani, elrabolni, vagy egyszerűen csak lelőni.
Fura arra gondolni, hogy alig 2-3 órányi repülésre innen emberek most ebben a pillanatban is azt tervezik, hogy miként ölhetnek meg másik embereket, csak azért, mert másban hisznek, vagy más a bőrük színe, nincs szakálluk,embernek tekintik a nőket is, esetleg néha bevágnak egy felest.
Itt béke van, ragyogás, gazdagság. Bármerre nézek, luxus autók.
Ott pedig, éhes gyerekek, kéregető asszonyok.
Bevillan egy két évvel ezelőtti kép, Grúzia, a főváros, zajos utca, mint mondjuk nálunk a Rákóczi. Leparkolunk épp, a járdán egy hatvan körüli nő kéreget. Arcát fátyol takarja, mert szégyenli ha felismerik - gondolom.
Bagramból Kabulba repültünk egy kis géppel, biztonságiak vártak ránk és a szokásos golyóálló+sisak kombó.
A helyi divat (sisak nélkül :))
Végighajtottunk pár emberektől, autóktól, kecskéktől zsúfolt utcán, de talán 10 perc sem kellett és már be is gördültünk a DoD villakomplexum megerősített kapuján. A hely az amerikai követség és az ISAF bázis közé ékelődött, ami jó, mert barátok jobbra-balra, ugyanakkor rossz, mert célpontok jobbra-balra.
Közben elhúztunk az épülő toronyház mellett, ahonnan pár hete lőtték a követségi negyedet (ezt még otthon olvastam a hírekben).
Magas betonfal veszi körül az építkezést és rendőrök is őrzik, de a tálibok rendszeresen megtámadják a posztot, megölik az őröket, aztán a csupasz emeleteken rejtőzve távcsöves puskákkal és kézi rakétavetőkkel támadják azt, akit éppen látnak.
Múltkor 4 órába telt mire kifüstölték onnan őket...
Este meeting a helikopter pilótákkal, úgy néz ki, hogy minden rendben lesz és végzünk is 3 nap alatt.
A terv az, hogy elkerepelünk Heratba (nagy út, tankolni is kell valahol közben), majd végigrepülünk az új project vonalai felett és minden olyan dolgot felmérünk, ami akadályozhatja majd a hamarosan induló mérést. Alig egy óra alatt mindent egyeztettünk. Az ebédlőben isteni a steak (a főnökasszony azon balhézott a szakácsokkal, hogy a krumpli fele nem volt megfelelően puha - nekem nem tűnt fel).
Másnap fél hétkor ott topogtunk a kolumbiai felségjelű MI-8MTV-1 mellett, ismerkedtünk vele, megtapogattuk, szívtuk a Jet-A üzemanyag illatát (nafta volt bőven, két külső póttartály és belül is elfoglalta egy jó nagy darab az utastér teljes bal oldalát), fotózkodtunk, vártuk, amíg a legénység akkurátusan mindent leellenőrzött.
Az úri közönség egy része, no és a biztonságiak, persze civilben:
Három napon át ez lesz számunkra a nappali és az iroda, éjszakára hagyjuk csak magára.
Aki repült már helikopterrel, az tudja milyen. A kicsik kóvályognak, billegnek, a nagy és súlyos gépek, mint ez is, viszonylag egyenletesen repülnek.
Hm... repülnek. Egyszer valahol azt hallottam, hogy a helikopter nem repül. Annyira csúf, hogy a föld ellöki magától :)
Pedig repül, tanúsíthatom, méghozzá elég nyugisan.
Beszálltunk, rövid eligazítás azügyben, hogy mit kell tenni akkor, ha nyakunkon a vész (ezt már ismerjük: hajoljunk előre az ülésen, és amikor elérjük a seggünket, akkor jöhet a kiss your ass and say goodbye), aztán a pilóták beindították a hajtóműveket, melyek jelen esetben gázturbinákat jelentenek.
A szerelő a földön állt, kezében poroltóval.
Na szépen nézünk ki, gondoltam... ha nem gyullad ki ez a vacak, akkor repülünk, vagy hogy van ez? Persze ez csak amolyan biztonsági intézkedés ugye, a turbinák egyre hangosabban visítottak az indító villanymotorok hatására, majd hozzájuk adódott egy mélyebb, erősebb süvöltés, amikor kinyitották az üzemanyag befecskendezés szelepeit.
A zaj elviselhetetlenségig fokozódott, így aztán füldugót, fülvédőt pakolt magára az eseményeket összehúzott seggel szemlélő utazó úri közönség, vagyis mi.
A pilóták pöpec sisakokban virítottak, mint amolyan három kicsi barna Dártvéder. Persze csak kettő kapaszkodott a botokba, a középső figyelt. Szerintem tuti azt, hogy kinek a kezére kell csapni, ha rossz helyre nyúlkálna.
Őket nem hiszem, hogy zavarta a zaj. Bár igazán minket sem: ha zaj van, akkor semmi baj, azt jelenti, hogy jár a motor - ősi dakota bölcsesség.
A turbinák üvöltésébe hirtelen más is keveredett, amikor összekapcsolták a rotorok tengelyét a meghajtással, és a hatalmas lapátok lassan forogni kezdtek a fejünk felett. A forgás egyre fokozódott, az egész mindenség rázkódott, a helikopter csúszkálni kezdett jobbra-balra, előre-hátra, mint valami részeg tengerész, aki próbál valahogy talpon maradni. Éreztük, hogy már nem a betonon áll a sok tonnás gép, hanem inkább lebeg úgy, hogy a kerekek még épp érintik a talajt.
Az enyhe imbolygás folytatódott egészen addig, amíg a pilóták tesztelték a hajtóműveket.
A szerelő körbejárta még egyszer a gépet, majd beugrott ő is. Felhúzta a kis lépcsőt és becsukta a tolóajtót. Na, most ugrik a majom a vízbe - gondoltam.
Hirtelen felerősödött a pokoli zaj, amit úgy-ahogy tompított a fülvédő, és meglepően könnyedén emelkedni kezdtünk. Azannya!
Valahogy úgy távolodtunk a repülőtér betonjától, mint a hőlégballon a felszálláskor, csak gyorsabban és zajosabban.
A nyitott ablakon át élveztük a tájat, a friss levegőt, elhúztunk Kabul nyüzsgő reggeli utcái, házai, gyárai, raktárai, piacterei felett a hegyek irányába.
Közben felemelkedtünk 3000 méterre és kezdett hűvös lenni, becsuktuk az ablakokat. Ugye mindenki egy szál pólóban feszített, arra nem számítottunk, hogy itt hideg lesz, lent a földön 36 fokot mértünk. Kissé vacogósra sikeredett a közel 700km-es út, mert az ablakok is csak úgy-ahogy zártak, szigetelésről nem nagyon álmodott a tervezőjük. Persze az is lehet, hogy az évtizedek során jobblétre szenderült a gumi, ha valaha létezett is. Ne feledjük, ez anno katonai gépnek terveződött, ott pedig az első dolog a célszerűség, a használhatóság, nem pedig a fűtött puha fotel.
A 4000m feletti hegyek kétoldalt tornyosultak, mi követtük 3400 méteren a völgyeket (magasabbra nem tudtunk emelkedni), egyre csak északra, és amint lehetett, nyugatra tartva.
Repülünk...:
Két óra múlva átszeltük a hegyvonulatot, a meredek sziklás oldalak lassan kisímultak, alattunk dombos vidék terült el és már a hideg is elviselhetőbb lett kicsivel, hamarosan pedig ereszkedni kezdtünk, hogy egy kis norvégok lakta katonai bázison újra tankoljuk az összes tartályunkat.
Épp ideje volt, mert nekünk meg üríteni kellett az összes tartályunkat, ugye a helikopteren budi nincs.
Közben élveztük a napsütést, megmozgattuk mindenünket, ami csak mozdítható volt, legfőképp az üléseken (ülések??? kis szivaccsal és műbőrrel bevont pad, a hátunkat a gép alumínium oldalának vetettük) elgémberedett izületeinket.
Kicsit befotóztam a pilótafülkébe:
Itt egy videó az indulásról, épp felszállunk a norvégoktól:
A pilótákkal úgy egyeztettünk, hogy oké, legyen meg az 1000m-es magasság, mivel az a kisebb puskák, erpégék lőtávolsága felett van már, az alá nem nagyon akartak menni. Mi sem.
A sebesség 160km/óra lesz a vonalak felett, ami elégségesnek tűnt ahhoz, hogy jegyzeteljünk, ha valamit látunk. Persze volt rádiókapcsolatunk a pilótafülkével, így bármikor lassíthattunk vagy fordulhattunk, ahogy szükséges.
Még induláskor felrögzítettünk egy kis fejkamerát az egyik pitot csőre, az folyamatosan vette alattunk a tájat, hogy majd később kielemezhessünk minden részletet.
Alig egy óra alatt végeztünk is pár vonallal, aztán megcéloztuk Heratot, ahol a Stone nevű amerikai tengerészgyalogos bázison landoltunk.
Itt kicuccoltunk, előtérben a dokink, kezében a műtő felszerelés.
A busz nem parkolhatott itt, valahova elhúzott éccakára:
Innen kocsik vittek bennünket a helyi amerikai villába, ami egy gyönyörű öntözött pázsittal, pálmákkal körülvett 4 emeletes hotelnek épült eredetileg, de most katonai bérleményként, mint vendégház üzemelt.
Majd' hanyatt estünk reggel a meglepetéstől, amikor a rántotta mellett fellelhető 8 féle kiegészítő között sült bacont és röfivirslit is találtunk. (Ne feledjük, itt eddig mi csak katonai fejadagokon éltünk, plusz néhány helyi piacon beszerezhető cuccon).
Aznap este a vacsora választékában a sült csontos karajon már meg sem lepődtünk. Desszertként a jégkrém teljesen megszokott dolognak tűnt, fel is sírtunk volna álmunkban, ha nem kapunk belőle.
Az biztos, hogy megpróbálják annyira kényelmessé és élvezetessé tenni az itt tartózkodást mindenki számára, amennyire csak lehetséges. Amerikaiak...
Még két napot repkedtünk az égen, lestünk lefelé, jegyzeteltünk, fotóztunk, videóztunk, aztán irány Kabul, át megint a hegyeken. Még egy éjszaka Kabulban, majd szaladtunk és meg sem álltunk Bagramig, ahonnan Dubaiba repültünk. Míg a beszállásra vártunk, elkerepelt néhány nagy dudu a háttérben:
A repülőút eseménytelenül telt és most itt ülök a szállodában és pötyögök...
Vacsira szusit kértem.
És vegyigyümit... na jó, saláta formában.
Múzika!
