Én kicsi falum

Ghána, valahol északra Tamaletól

5:15, She sells sanctuary ébreszt, hát ha úgy van, keljünk.
Kibogozom magam a moszkitóhálóból és a derekam köré tekert türcsivel irány a vizesblokk.
Egyik éjjel a csuda tudja mi történt, de arra riadtam, hogy a görcs rögtön elkapja a lábam, így hát mit volt mit tenni, fénysebességgel leléptem az ágyról és ránehezedtem.
Persze a moszkitóháló jött velem mindenestől, nem volt idő cipzárazgatni, pattogtak a merevítő pálcák, rámfeszült az egész istenverése, felegyenesedni sem tudtam rendesen.
Ha akkor valaki benéz az ablakon, egy rohadt nagy tüllbe kötözött sonkát, vagy begubózott selyemhernyót lát, amelyből rögtön pillangó lesz. Vagy valami olyasmi.
Gyors tusolás, aztán irány a western konyha, a szokásos kávé, tejszínnel történő kikeverése végett. Amíg brit tudósok nem jutnak dűlőre azügyben, hogy a kávé mosott, avagy nem mosott foggal élvezetesebb, maradok a saját verziónál: nem iszom mentholos kávét.
A konyhák körül (balra a westend, jobbra a kínai) már lézengenek páran, főleg a személyzet:

Még nem kel a nap, lassan sétálok, figyelek minden lépésnél arra, hogy ki ne loccsanjon a kávé a csészémből. Jobbra a sátrak sejtelmes fényt árasztanak... hat személyes selyemhernyó gubók? Akár...

Lassan világosodik, ráértem volna még maradni, de a reggeli is beleszámítódott az ébresztésbe, amit ma kihagytam, illetve a meeting után szoktam újabban a kínaiba kocogni kis lángosért (hey, ha tejföl is lenne... kis sok reszelt sajttal... álmodozom).
Föltűnnek az első vízhordók, fejükön a zacskós vizes kötegekkel: fél literes nylon zacskókban víz, 10 liter zsugorfóliázva, lehűtve. Csak feltépi az ember és már öntheti is az arcába, ügyes.
Lassan eltűnnek a baobab fa irányába, ott parkolnak a kocsik, gondolom én.

Aztán gyűlik a nép, a részlegek fölállnak a számukra kijelölt helyekre. A geodézia most távol, több mint 100km-re dolgoznak, ami mint tudjuk semmit nem jelent itt, egyszerűbb ha azt mondom, több mint 4 óra az út csak oda, sötétben persze nem vezethetnek, company policy. Így aztán csak pár srác ácsorog a permit team mellett, ők azok, akik a táborban dolgoznak: a jelzőzászlókat készítik, piros a vibró/robbantó pontok (délen az esőerdőkben valószínüleg csak kézi fúróberendezésekkel és dinamittal boldogulunk majd), a sárga a geofon pontok jelöléére szolgál (Tamale környékén a kiskölkök előszeretettel helyezgetik át a kitűzött pontjainkat, csupa játék az élet).
Valaki kilép a csapatból, önként, vagy önkéntesnek kiválasztva és valami aktuális témáról beszél, ma a kígyókról és a velük történő találkozás esetén alkalmazandó teendőkről van nagyba' szó. A lényeg, futni nem érdemes, mert úgyis utolér ha akar, csak annyit érünk el azzal ha rohanunk, hogy fáradtan és lihegve halunk meg. Az meg kinek hiányzik?
Persze nem ilyen vészes a helyzet, az ember túl nagy, nem igazán célszemély egy kígyónak, már ha az evés a szempont. Azért jobb a békesség, elvégre az ember is képes ölni, akár jóllakottan is, mint tudjuk.

A legfontosabb az, hogy ha a kígyóállat mégis odacsapna, akkor eszünkbe ne jusson woodoo doktorhoz szaladni!

Aztán mindenki elvonul, indul az élet és ekkor, végre kibukkan a napocska :)

Elindulok a baobab, vagy majomkenyérfa felé. A terület egyengetésekor föl sem merült az, hogy elpusztítsák, így hát körülkerítve maradt a helyén, innen néz minket, vagy helyesebb talán azt mondani, hogy érez bennünket, hiszen nincs szeme. Ezért aztán mindent lát...
Mindig ámulattal tölt el, egyesek szerint Isten fejjel lombkoronával lefelé ültette el. Meglehet, senki nem tudhatja, milyen utakon járt néha az Úr - áldassék a neve. Vagy csak szórakozott, mert aznap épp olyan kedve volt és épp akkor került sorra ez a fa. Mindenesetre a termését a majmok szeretik, mint megtudtam, az Úr (áldassék a neve) így kompenzált..
Van valami magával ragadó a hatalmas törzsben, vagy a furcsa, nem evilági ágakban. Nekem tetszik.
Olyan... kisherceges.

Innen csak egy ugrás a műhelyek sora, ahol a kocsik, traktorok és egyéb felszerelések karbantartása folyik, van itt autószerelő műhely, kábel és geofon javító, gumis részleg, tudnak hegeszteni, fúrni, faragni, bukfencezni.

Visszafelé a kerítésen kívül megcsodálom a szartárolót - hogy nevén nevezzük a dolgot -, ide gyűlik 240 ember kipufogójából minden. Pöpecül megcsinálták, elmenne fedett úszómedencének is... ööö... brrr... na annak azért mégsem.
De lássuk be, bármennyire is háttérbe szorul, ugyanúgy megvan a funkciója, mint pl. a ... hááát... a.... ööö... bárminek!

Jobbra fordulva belefutok az imahelybe, mert ugye annélkül egy tapodtat nem megy a dolgozó! Legyen hát, mondták. És lett.
Vagy lőn, hogy autentikus legyek.
Ez az északi rész inkább muszlim lakta vidék, ennek ellenére sosem okoz gondot a hétvégi bbq-hoz malacot beszerezni.

Nem messze tőle a mosoda látható, mert ugye nem csak a lelket kell tisztán tartani, a ruhákra is ráfér néha ez meg az. Főleg ilyen lédús és forró közegben.
Reggel leadom a cuccot, este ott áll az ajtóm előtt, szép kerek műanyag kosárban. Fizetni nem kell, ellenben a kutya tudja csak megmondani azt, hogy mennyire figyelik a címkéken található feliratot. Gyanítom, hogy leginkább sehogy. De legalább a színek megmaradnak, nem úgy mint Tunéziában, amikor a takarítónénink segíteni próbálván (magunk mostunk) egyszer úgy döntött, hogy kézbe veszi a dolgokat. (Nem elvonatkoztatni! :))
Sajnos mindent egybemosott, pechemre valakinek engedett a piros színű akármije, így aztán rózsaszín lett néhány, eredetileg fehér alsóm.
Mint tudjuk: jószándékkal van kikövezve a pokolba vezető út.

Gym. Eredetileg a sofőrök várakoztak itt az árnyékban, de összeolvadt a testépítő közösséggel a hely. Valahol le kell vezetni a tesztoszteront, elvégre ahogy említettem, perpill 240 férfiállat lakja a helyet, kocsma pedig nincs, az úri közönség teázik.

Aztán jönnek a feredő helyek, a vízellátás kiépítése nem volt egyszerű feladat, tartálykocsik folyamatos sora biztosítja az ellátást. Logisztika, ez az istene a helynek, meg a sípcukor.

Újabb fontos fesziliti, itt ürít a nép, aztán kezet mos. Gondolom az arab világban jártas szem azonnal kiszúrta a kis kannákat a földön. Nem, azok nem teáskannák, hanem papír helyett ugye...
Így aztán - arab világban jártas - azt is tudja, hogy bal kézből nem fogadunk el semmit.

Tovább haladva a falu áramellátását biztosító helyhez érünk.
Legyen fény, mondta a generátor, és a nép látá, hogy ez jó. Ez történt az első ötödik napon, a helyi teremtés kronológiájában. A két jámbor és munkás szerzet fölváltva teszi a dolgát, általában este kapcsolják át őket, egyik leteszi a lantot a másik fölveszi. Nem több ez, mint pár másodperc, nem töltenek több időt holmi föladatok megbeszélésével, hiszen mindkettő pontosan tudja a dolgát. Mégis, az internetezők ilyenkor felszisszennek, mert az összes router dob egy hátast.
Az, hogy közben a fény is elmegy, az senkit nem zavar, pedig...

Nagyon fontos létesítmények jönnek, itt tárolódik a sok husi, zöldség és nem utolsó sorban némi serital, melyet a vasárnapi bbq alkalmával szoktak elővezetni.
Nemhiába, csak a fő séf jelenlétében tárulhatnak ki kapui, egyfajta menyország gyanánt, hogy aztán a konyhák sötét bugyrai - ez amolyan költői kép lenne, ha tudnám mi az - elnyeljék az innen származó sok jóságot. Emellett az egyikben történik a napi vízadagok hűtése is, reggel innen viszik a srácok a fóliázott kötegeket a kocsikhoz.

Az úri negyed. A többség ugye sátrazik, de akad itt azért szép számmal panellakó is. A járdák nem csak a fényűzést szolgálják, hamarosan nyakunkon az esős évszak, sár és sár, valamint mégtöbb sár lesz mindenütt.
Azt még nem tudom elképzelni, hogy miután befejeződik a mérés itt északon és elindulunk a déli terület felé, ezzel együtt visszaadjuk a területet a tulajdonosának, az mit fog kezdeni a járdahálózattal, terekkel és egyéb lebetonozott létesítménnyel.
Talán valami holiday inn szerűséget tudnék elképzelni. Vagy buszpályaudvart. Esetleg űrkikötőt.
Úszómedencével ... brrr.

Srévizavé visszapillantva még látszik a junior rész ebédlője, emellett ugye még kettő létezik, az első fotón láttuk is: jobbra a kínai, balra a "western", avagy helyi.

Persze van rengeteg iroda, üzemanyag töltő állomás, őrség, parkoló, sőt még egy jól berendezett klínika is, de utóbbi már a "Kórház a város szélén" sorozat része.
Azért elgondolkodtató, hogy a doki jelentése szerint két hete még csak 1 maláriásunk volt, a vasárnapi statisztika már 4-et mutatott. Eddig egyetlen szúnyogot láttam, az is jobbnak látta eltűnni, azóta egy hete semmi. Majd az esős évszakban, mondogatják a helyiek.
Ha valaki tudja, akkor ők tuti, én mindenesetre magamra cipzárazom az ágyon a moszkitó hálót éjszakánként, ha már a gyóccert nem szedem.
Merugye az ördög nem alszik. Én igen.

Reggelizni a kínaiba rontottam be, lángosszerű lángost (hajj, ha ismernék itt a tejfölt...) és marhasültet választottam ma is, főtt tojással és ecetes hagyma/fokhagyma/uborka salival:

Aztán elkezdődött a nap, jelentés mellékletként shape file megújítás, levelek megválaszolása, adatok ellenőrzése és egyéb haszontalan elfoglaltság délig. (Most csend van és nyugalom, a permites csapat még távol... )

Délben esmét a kínait rohantam le amúgy garfieldosan, menekült mindenki amikor meghallották azt, hogy BANZÁÁÁÁJ! NEM EJTEK FOGLYOKAT! Valami koktélrákos finomság, némi hal (amennyi belém fért, és még kétszer) voltak az áldozat:

Aztán a kötelező szieszta, tökölés a napi geodéziai adatokkal, majd esti meeting, a napi történések megbeszélése.
Vihar támadt, hirtelen, keletről jött, holott délről szokott:

Aztán nagy, súlyos cseppek koppantak a fém tetőn, doboltak lassan, tétován, néha elhalkult, néha felerősödött, mintha nem tudná azt, hogy mibe fogjon bele a nagy égi dobos.
Persze ekkor már több ezer kilóméterrel távolabb, messze, fönt, északkeleten jártam.
Öösszekötött minket a fénysebességnél is gyorsabb, mindent behálózó, átszövő, megszépítő, de kimondhatatlan...

Békesség.




És most, ZENE(bona) :D

Dawadawa

Párás reggel, kelő nap.

Kávé a kézben, a megszokott csészében, melyet az itt hagyott hátizsákból bányásztam elő. Lassan kavargatom, míg a konténervároska házai között a hat órai "toolbox meeting" felé ballagok. A kiskanál itt nagy érték, talán nekem van egyedül a táborban. Rejtem is, nehogy lába keljen, véletlenül.
Reggel hat
huszonhat
...
Ezt dúdolgatom, bár 26.5°C olvasható a telefonon, de az ugye nem rímelne.

Ma a mítingen a terepi vezetés szabályairól folyik a diskurzus, mindenki bólogat. Sokszor visszatér egy-egy téma, de kell az így reggel, hogy az ember sebességbe tegye az agyát és úgy induljon neki a napnak.
Reggeli után nini mit találok az asztalon, ez az a sárga belű valami, amit tegnap este kóstoltam meg, miután a fiúk elmagyarázták a hogyant és a mikéntet.
A neve: dawadawa

A látástól a vérnyomáson át a cukorbetegségig mindenre jó (szerintem emellett tuti, hogy még a torkodat is tisztíccsa). Megkérdeztem a srácokat:
- Ez hol terem?
- Dawadawa fán - felelték.
Hát... esmét tanultunk valamit.

Mert mit is tudunk Ghánáról?
Kezdjük az utazással.
Először is vízum kell ugye, azt Budapesten simán megkapjuk, ha megfelelünk a megszabott feltételeknek. Nekem könnyű volt, hiszen a nemzeti olajvállalattól kaptam meghívó levelet. Azonban előtte mindenképp kellett szereznem egy sárgaláz elleni oltást, a szép sárga, nemzetközi könyvecskével. Enélkül nem engednek be az országba, ez az, amit a gépből kiszállva először ellenőrizni fognak (és persze ott figyelnek a hőkamerák is, ha valaki lázas lenne...)
A másik fontos dolog a malária elleni védekezés. Van sokféle szer, amit utazás előtt szedni kell már, illetve utazás után is illdomos egy meghatározott ideig. Mindenki maga dönti el azt, hogy mennyit ér a segge, illetve mivel mérgezi magát. Én eléggé sajnálnám elveszíteni az enyémet, ennek ellenére nem vagyok hajlandó gyógyszerrel tömni magam. Így aztán a Malaront választottam, ez a doktornéni szerint akkor is kiöli pár nap alatt a kis genyákat, ha -ne adja a marxista Isten- mégis megbökne egy vérszívó.
Javasolt még a gin, napi legalább 1 decis dózisban, állítólag pár nap után a bőr kipárolgása távol tartja a szúnyogokat. Helyiek szerint megfelelő akár a sör is, vagy bármi más spiritusz, mert egyik sem ér sokat, de legalább jókedvvel leszünk egy darabig. :)

Nahátakkorkéremszépen előre bátrak, föl a gépre Budapesten, le a gépről Accrában (közben azért ne felejtsünk el átszállni sem, mert lemaradunk a potya kajáról).
Hopp, fék!
Azt azért nem árt tudni, hogy bár a hőmérséklet szinte mindig 30-40° fölött van, nyáron május és július között nyakunkon az esős évszak, szóval ha túráskodást tervezünk, vegyük figyelembe.
Tovább!
Accrába érkezvén -egyelőre- busz szállítja el a lelkes utazóközönséget a repülőtér épületéig, ezáltal agép ajtaján a lépcsőre kilépve megkapja mindenki az első benyomást a helyi lélegzési szokásokról. Mert ugye a meleg mellett még pára is akad itt, rendesen. De megy ez fogni, csak ügyeljünk arra, hogy: belégzés, kilégzés, izzad; majd megint belégzés, kilégzés, izzad. Ez az, amit nem szabad abbahagyni, mivel vagy megfulladunk, vagy hőgutát kapunk (a víz pótlásáról mindenki gondoskodjék!).
Miután sárgalázügyileg rendben lévőnek találtattunk, már ott is állunk az útlevélkezelés előtt. Itt szükségünk lesz a repülőgépen osztogatott és általunk ügyesen kitöltött belépési nyomtatványra. Bár szigorúnak tűnik a tartózkodásra vonatkozó rész, egy szállodát beírva simán elfogadják.
A diskurzus angolul folyik majd, az itt a hivatalos, amely egyben összeköti a huszonegynéhány törzsi vagy területi nyelvet is, vagyis a délieket is megértik pl. északon. Már ha mindkét fél beszéli az angolt ugye. (Jópofa nézni a tv-ben egy filmet, amelyben angolul megy az eszmecsere, de falusival átváltanak helyi nyelvre, ilyenkor angol felirattal tudatják a nagyízlésűvel, hogy miről is van nagyba' szó.)
Tipp 1. A fogadó csarnok legtávolabbi végén található egy pult, biznisz, diplomata felirattal, oda kell venni az irányt és hamar átjutunk a formalitásokon.
Tipp 2. A gépen érdemes kérni még egy nyomtatványt, mert majd hazafelé is szükséges lesz egy, és így nem kell majd vacakolni kilépéskor az amúgyis hosszú sor végén.

A következő lépés a csomagok felvétele. Elég gyorsan és flottul megy a dolog, tologató kocsi is akad bőven és ami a legfontosabb, ingyé! Jah kérem, ez egy elmaradott ország...
Ha nem várnak minket, akkor a rengeteg taxi közül választhatunk, persze előre megbeszélve azt, hogy mennyi is lesz az annyi. Általában nem próbálnak meg átverni minket, sőt, a papírok szerint a borravaló sem olyasmi itt, amit elvárnának. Engem pl. egyszer 60 szídiért cipelt el a reptértől a Royal Nickbe a taxis, ami fairnak modható (per pill. 1 szídi kb. 55 jó magyar forintot kóstál).
A reptérről kihajtva szaporán villognak a fejünk fölötti kapukra szerelt kamerák: fotó készül minden kihajtó autóról, ha esetleg el akarna lopni bennünket valaki, lesz proof (már ha elöl ülünk, szóval...).
Nem árt ügyelni arra sem, hogy épp az előző megfontolásból eredő alaposság okán (ejj de belekavarodtam, értse mindenki jól, na!) a vámkezelés (ami általában egy legyintést jelent) előtt/után elkérik a beszállókártyát és ellenőrzik azt, hogy a csomag biléta megegyezik-é a cűgölt csomagra applikált papirossal.

Szállodát mindenki választ magának, általában a napi 50 dollár fölöttiek már jól felszereltek (legalábbis vidéken).

Kajcsizás. Éttermek, útszéli etetőhelyek, esetleg falusi invitálás. Az ország nagy része keresztény, szóval nem különlegesség a jóféle bacon, mint ezen a -majdnem proper- reggelin is látható:

A helyi ételkülönlegességeket is érdemes kipróbálni, ne feledjük: ami meg van sütve, vagy főzve, az nem árthat. Ami mozog, attól óvakodjunk, főleg akkor, ha nagyobb mint mi, vagy nagyobbak a fogai. Esetleg mérgesebb.

(A jóember fején az a fonott izé a standard csirkeszállító alkalmatosság)
Ha esetleg vagyunk olyan elvetemültek, hogy a helyi konyhát kikerüljük, akad etetőhely számunkra akkor is:

Az üzletek is megfelelően ellátottak, szinte mindent megtalálunk itt, amit otthon mondjuk a tecsóban. Sőt, mint látható még a csomagküldés is elérhető (lehet, hogy a DPD-nek ez épp hiányzik?)

A tömegközlekedés a városok között repülővel, busszal, vonattal megoldott, ilyenre azért csak a tökös legények és lányok üljenek föl:

Általános dolgok: Szállodában, terepen, pókokra, szúnyogokra ügyelni, ásványvizet inni, a helyi sört kipróbálni, halat és egzotikus gyümölcsöket enni,hamár itt vagyunk. Bejárni mindent, piacot, vásárt, hegyet, völgyet, tavakat. Ha jól tévedek itt található a föld legnagyobb mesterséges tava, a Volta, melyet főleg két folyó, a Fehér és a Fekete Volta táplál.
Itt épp a Fehér Volta hömpölyög, a hidat újítják, meglehetősen felcseszve ezzel sok-sok ember agyát, mivel nem tököltek a féloldalas lezárással: egybe mindent. Így aztán sok utazó kénytelen kiszállni a járművéből, átballagni a hídon és bérelni egy autót a túloldalon. Vagy kerülni egy bazinagyot, másik híd felé.

Az ország nevezetességei még a tudjukmilyenkorból itt ragadt, és a tengerpart mentén elszórtan húzódó régi erődök sora, valamint a két fő nemzeti park. No és itt sustorog az Atlanti-óceán is, melyet a helyiek valamiért nem nagyon szeretnek. Bárkivel beszélgettem erről, többre tartotta a saját úszómedencéjét mint a természetes vizet. Valami ősi félelem lehet ez... talán nem is a víztől kellett óvakodniuk, hanem a hajóktól... ki tudja, de úgy tűnik, hogy bennük maradt. Nem mennek a tengerbe fürdeni és punktum!

Ha megnéztünk mindent, indulhatunk haza.
Ehhez először is, ki kell tölteni a reptéren a pultokra kihelyezett kilépő kártyát, amely tökre megegyezik a belépővel, tehát ha megfogadtuk a kettes tippet, akkor itt nem kell várakoznunk. Bazi hosszú sort látunk magunk előtt, amely lassan araszol, néha elhúz mellette egy-egy emberke, akit egy sárga láthatósági mellényes vezet. Ilyen szolgáltatást céges népeknek nyújtanak, csuda tudja azt, hogy magánzóként is igényelhető.
Azonban ha biznisz jegyünk van, nyugodtan kerüljük ki a sort, mivel kifelé is él a biznisz/diplomata/crew különkijárat, így nem kell az útlevélkezelésre váró népek lassan kígyózó sorában topognunk és számolgatni az izzadtság cseppeket. Tipp 3. Bátrabbak turista jeggyel is bepróbálkozhatnak, a strázsa (mert van ám olyan is ott) látva az unott fapofát (ezt azért vegyük föl) nagy valószínűséggel nem kéri el a jegyünket. De ha elkéri, akkor is csak annyi történik (most a fapofát értetlenre kell cserélni), hogy átküld a normál sorba, viszont megelőztünk így is egy folyosónyi népet.
Hasonlóképp járhatunk el a személyes ellenőrzésnél is, irány a biznisz sor! Az életben minden 50%-os, vagy bejön, vagy nem!
Az utazás többi része megegyezik a bárhol másutt megszokottal, azért a szúnyogokra még itt is figyeljünk.
A naplemente csodaszép is tud lenni, főleg hazafelé, 12914m magasan:

Persze számomra a tanulás még csak elkezdődött, hiszen a második hónapot kezdem itt, holnapután húsvét lesz nyársra tűzött malaccal, hétfőn pedig kiügetünk krokodilt nézni a krokodilos tóhoz, amely nem messze terül el az egyik szeizmikus vonalunktól. És a falutól, ahova a vizét hordják a lányok és asszonyok.
De addig alszunk még párat, hát: zene!.

Utolsó :)

Mától minden utolsó volt itt, Ghánában.
Utolsó meeting, aztán az utolsó bbq:

Itt az utolsó napkelte a szavannán...

... és a tábor sátrai között, a baobab fánk felé nézve:

Cucc a kocsin, irány a reptér, de még egy baobab fa (valamiért nagy hatással vannak rám, mindig rácsodásítok, amikor megpillantok egyet):

Majd egy könnyed check in után kislattyogtunk a betonon a géphez, mint anno a '90-es években, Ferihegyen:

Kis kavarodás Accrában, mivel késett a céges sofőr. Egy darabig toporogtam az árnyékban, de a tarhonyaszárító meleget eluntam, így hát fogtam magamnak egy taxit és irány a Royal Nick. A bácsi 20 éve taxizik itt, tolta a kis Toyotának rendesen, a letekert ablakon át élveztem a menetszelet (szerencsére ő sem tudta azt, hogy mi az a huzat).
Hozattam a szobámba egy marhás pizzát és az a kólás üveg... elfelejtettem hazahozni :)

Aztán kellemes hír, a KLM 2 órát (ejnye, pontosan 1 óra és 53 percet) késik, így még volt idő ellátogatni a 805-ös étterembe, ami úgy tűnik az itt lebzselő népek kedvenc helye. Előttem vonultak a felhők, a telihold megvilágította égen, kellemes 29 fok, jég és citrom a kólában, békesség.

Persze a fiúk mindent bevetettek: milyen messze van a reptér, kérdeztem az indulás előtt 3 órával. Ó, csak 3-4 órányira.
Akkor én elugrom a kocsival, nektek nem szükséges jönni. Kint vár a sofőr, de mostanra már tuti eladta az összes csomagod, kár sietni.

Azért csak nekivágtam, a sofőrünk az autóban aludt, fölkopogtattam, mert magára gombolta az ajtót. Talán 15 perc kellett és kirakott a reptéren, bár előtte mindent megpróbált az ügyben, hogy szerezzen nekem egy embert (vagy angyalt), aki bevisz. Hiába mondtam azt, hogy nyugi, nagyfiú vagyok, megoldom, láttam már repülőteret belülről is, de nem tágított. Végül aztán kénytelen volt föladni, mert kiderült, hogy ma, vagy most senki sem elérhető, így mehettem.
Semmi vész nem volt a poggyász feladással, a check in-t pedig már rég megoldottam neten keresztül, így -ó mily csodás!- oda kaptam a helyeket, ahova kértem.
A bonyodalom ezután kezdődött, a kilépési nyomtatvány pultjai után akkora tömeg állt sorban, mintha exodus lenne. Pfff...
Láttam a sor mellett elhúzó ügyintézőket, és ekkor értettem meg azt, hogy mi kellett volna nekem... No sebaj, törölgettem az izzadtságot a homlokomról, lassan araszoltunk, közben elképedtem olyan fazonokon, akik pufi dzsekiben és sapkában tolták a kretént.
Lassan elértünk az útlevél kezelésig és hoppámivanhúdejó: volt a kígyózó labirintusok mellett egy sor, amire azt írták, hogy business class, vagy diplomata, vagy staff. Volt vagy 6 emberke ott. No és egy határozott rendőrféle, akit nem hatott meg semmiféle jajongás és visszazavarta a bepróbálkozókat a labirintusba.
Aztán újabb hoppámivanhúdejó jött, ugyanis a biztonsági ellenőrzéshez vezető labirintusban kígyózó tömeg mellett újfent ott állt a kis tábla:
business class, vagy diplomata, vagy staff
Hiába na, a Jóisten nem hagyja magára jámbor bárányait :D

A KLM tartotta a beígért 2 órát, sőt, engesztelésként mindenki kapott egy jegyet a business loungeba, kis kajcsira. (Nem mintha én nem mehettem volna oda amúgy is, dehát...)

Végre fölszálltunk és most már alattunk sorra tűntek fel és el az afrikai városok.

Megvártam a vacsit, bocit választottam.
Úgy tűnik, hogy most nem tököltek az előétellel és a desszerttel, minden egyben jött:

Azután gyorsan ággyá alakítottam az ülést és bedunyha. Egyszer félálomban finom kávéillatot éreztem, de nem voltam hajlandó fölébredni, pedig akkor szolgálták föl a reggelit is. Egye kutya, gondoltam, és csak az ereszkedéskor tápászkodtam föl a hencserről, ami bőven megfelelt a 185 centimnek is.

A kis pulton megint ott várt a házikó, melyet az ide úton is adtak. Mint megtudtam, létező házakat formáznak és ezek közül lehet választani, de mivel most aludtam, kaptam egy ilyet:

Azt pedig csak most tudtam meg, hogy nem szimpla kis ajándékok, jóféle holland gin (genever) lapul bennük, hozzáférés a kéményen keresztül :)

Aztán Amszterdam. Kilépve a gépből végre láttam a leheletem és nem légkondi kavarta levegőben! A budapesti gépre felszálláskor meg is kérdezte a styuárdesz néni, hogy nem fázom-e? És rábökött a rövidujjú pólómra. Nem hát, sőt, imádnám, ha fáznék, egy hónapnyi Afrika után. Ebben maradtunk.
Itthon aztán beguruláskor láttam a katari gépet, ők tuti fáztak:

Aztán az érkezési oldal automatikusan félrehúzódó ajtaja mögött ott várt a boldogság. Kétszer... És ez már nem az utolsó, ez már egy új(abb) fejezet :)




A baobab fa. Már tudom azt, hogy miért oly különleges nekem. Hiszen itthon úgy ismerik, mint majomkenyérfa. Akkor pedig... csak egy részlet :)

Most pedig, zene!

Sacrifice - sok képpel

Reggel, étkező (a westend, csak így hívom már), kicsaptam az asztalra a maradék házi, csabai vastagkóbit. Átléptem a konyhába, kértem hozzá paradicsomot. A séf kivett egyet a kosárból, majd indult a csap felé, de időben megállítottam. Nem erőlködött, megértette, nyilván ő is az egészséges táplálkozás híve: bármit csak klórozott vizet ne!
A címben szereplő áldozat igazi, az egyik főnök (egy szintén igazi, paramount chief), akinek a területén áthalad a mérés, kikötötte, hogy addig nem kezdhetünk, amíg áldozatot nem mutatnak be. Hát legyen, elvégre ki az a címeres ökör, aki ép ésszel összerúgná a port a ki tudja milyen istenségekkel? Még jön valamelyik oszt megbabrálja a vibrók nagynyomású hidraulikus rendszerét, vagy teszem azt befagyasztja a geofonokat.
Asszem kecskét áldoztak (vagy birgét), amit aztán be is kebelezett az úri közönség. Él bennem egyfajta gyanú, hogy az igazi cél ez utóbbi volt, és ha teszem azt a közösség szállította az alanyokat és így nem került semmibe a kajcsi, az egyben engem igazol. Ezt majd még komolyabban megvizsgálhatjuk, ha sikerül Ian-től megszerezni a videjót, mivel ő ott volt és fölvette a procedúrát.
Azt nem láttam, hogy áldozati vérrel megspriccelték-é a vibrókat, a kábelt, geofonokat, vagy a műszerkocsit, mindenesetre gondolkodom egy nyúlláb, vagy hasonló beszerzésén. Ámbár mióta van egy spéci amuletem, azóta nem hiszek a babonákban, de azért ki tudja? Itt Afrikában hátha nem úgy mennek a dolgok...

Már kelt a nap, amikor a parkolóba értem, muszáj is volt neki, mert sötétben nem autózhatunk, company policy...

Aztán fölnyergeltük a totoját és kilovagoltunk a birtokra. Imádom ennek a 6 hengeres dögnek minden porcikáját.

A környék még ébredezett, elvégre hajnali 8 környékén jártunk még csak:

Elhúztunk a tamalei stadion mellett is, szeretett vezérünk jutott azonnal eszembe. De szívesen látnám itt... még a beosztását is elképzeltem.

Aztán lefordultunk a cipőárus lánynál (a lassan 10 éves Timberland szandálom annyit volt már foltozva, hogy arra gondoltam, lecserélem itt, ha legközelebb erre járunk :)) az egyik alappontunk felé, hogy ott majd felállítjuk a bázis állomást, vagy magyarul refit.

A refinél a srácok eljátszották Iwo Jima bevételét, igaz nem a zászlót állították, hanem a rádió antennáját, no és nem hatan voltak. Azért sikerült megoldani a dolgot, hiszen tudjuk azt, hogy összefogás hegyeket képes elmozdítani...
Ha mindenki tolja.
És egy irányba

Ellenőrző mérés, megy minden ahogy kell, indulhattunk a munkaterületre, ahol ma fognak tűzni a fiúk. Előtte azonban még felállítottunk egy repeatert. Ez nem reppel, hanem gyakorlatilag egy átjátszó állomás, amely a referencia pont jeleit szórja szét a környéken, mivel a mozgó GPS-ek, a roverek (ezekkel keresik meg a kitűzendő pontok helyét, majd rögzítik a kitűzött koordinátákat) antennái csak 2m magasan lengedeznek, így nem mindig éri el őket a refi 20km-nél is messzebbről.

Sasszemmel megáldottak a távolban megbúvó kis falut is felfedezhetnek, itten van, e!

Hasonló kis település mellett haladtunk el, amikor elindultunk kicsit scoutolni, felderíteni a terepet:

Egyébként Tamalebe történő leszállásunkkor felülről figyelhettük meg a település szerkezetét, és úgy tűnik, hogy minden család a körkörös védekezés taktikáján alapuló struktúrát részesíti előnyben. Modernebbek beletoldottak egy-egy kocka épületet is, de meghagyták a többi kunyhót. Kör alakú, hosszú, nádszerű fűvel borított kis épületecskék körta alkotnak, a közöttük található rést agyagfal tűnteti el. Majd az esős évszak alatt meglátjuk azt, hogy miként szuperálnak, de tuti ellenállnak az elemeknek, nem mai találmányok...

A faluba, kút híján, a nem is olyan közeli, gáttal határolt vízgyűjtőből lányok és asszonyok hordják a vizet:

Vagy a rőzsét (ezt nem a tóról, szerintem):

Aztán a szokásos termeszvár, ezzel egyszerűen nem tudok betelni. Hogy azok a kis genyák ilyet képesek építeni AutoCAD és minden mérnöki képzettség nélkül... eszem megáll és csak néz:

Azért erről majd megeresztek egy bővebb írást, mert roppant érdekes az egész mindenség. Mármint termeszhangya ügyileg :)
Aztán már csak a berongyolás maradt, holnap pedig érkezik Paul, én pedig előásom a szépruhám és a Tamale-Accra-Amszterdam-Budapest jegyeket.


De addig még:
Zene! Bona...