A háttérben ez szól:
Hófehér, magasba vesző oszlopos falak, folyamatos mozgásban, amelyek mentén márványfehér apró csillagok áramlanak egyenletesen lefelé a sárgás, keskeny, de magasba törő meleg fénnyel befelé ragyogó gótikus ablakok végtelen sorai között, előttem szürke szőnyeg tart a távolba, beleolvad a hófehér falakba és együtt oldódnak fel a végtelenben.
Felnézek a hatalmas boltívekre, valahol magasan, nagyon magasan érnek össze, aztán az ablakokra, majd megfordulok, de csak a távolba vesző jéghideg falakat és a meleg fényű ablakok sorát látom ott is. Egyedül vagyok.
Csend van, csak a zene szól valahonnan távolról, körbevesz, betakar, felemel, magával ragad végtelen messze visz az időben, újra megmutat mindent kedvesen de lélektelenül, itt van minden fájdalom újra, minden ugyanúgy fáj mint akkor, nincs menekvés, egyenként fordulnak elém és némán mondják hangok nélkül, azzal a torokfájdító nézéssel...
Épp úgy, mint akkor...
Aztán elhalkul a zene, megrázom a hajam, csak úgy repülnek az olvadt cseppek szanaszét, összébhúzom a kabátom, és ballagok tovább az út közepén, a szakadó hóesésben, a nátriumlámpák sárgás fénye alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése