Ma megkértek, hogy ha már úgyis ki kellett mennem a homokozóba, játszam el az elveszett madárkát.
A kapuban még beugrott hozzám Garry, a közel hatvanas szikár texasi geodéta szupervigyor, legalább nem csak a motor zúgását hallgatom egész úton. Aztán meg kaptunk baba szemüvegeket direkt a homokra. Sárga színű, leginkább valami Remington lövész szemüvegre hajaz és amikor felrakod, hirtelen kivilágosodik minden, de nem vakítóan. Egyszerre láthatóvá válnak a trükkös ívek, a dűnék borotvaéles peremei, a völgyek és dombhátak, tényleg szuper!
Eldöcögtünk északra, egészen a régi fúrás betemetett sebhelyeivel elcsúfított völgyig a szokásos nyomon, amelyet a sok ki-be járásunk alakított ki és beszóltam rádión hogy indulunk befelé, ETA 15:45. Aztán hátat fordítottunk a poros útnak és bekavartunk a homokba, bújni.
Más dolgunk nem lévén az egyik katonának próbáltunk tüzet csiholni a cigihez mert gyufát egyik kocsin sem találtunk. Szemüveggel, majd ásványvizes palackban lötyögõ vízzel fókuszált napsugarak, a kocsi forró motorházteteje, akkumulátorsaruk rövidre zárása újságpapírral betekert dróttal (errõl azé lebeszéltük maszületett McGájverünket) és ráolvasás nem segített. Én mondtam hogy egyszerû: kiszedni az egyik lõszerbõl a lövedéket, fele lõport bent hagyni kis papírgalacsin mögött a hüvelyben, felét kiönteni papírra és odadurrantai az így preparált tölténnyel, de azt nem lehetett, így a srác csak sóvárgott, mint buzi a gõzfürdõben.
Megvártuk amíg az óra elüti a 15:45-öt, tudtam hogy most bent a rádiósszoba számítógépén villogni kezd egy kocsi száma mivel nem érkezett be a megadott idõre, és pár perc múlva már kerestek is rádión. Ilyenkor két eset van: haldoklunk és nem válaszolunk a rádión, akkor nagyon keresnek, ambulanciás istennyila is jön, vagy semmi bajunk csak eltévedtünk és van rádiókapcsolat, akkor csak simán keresnek, most utóbbi lightosat játszottuk. Ez egyébként minden hónapban mûsor ugyanúgy mint az orvosi segítség kérése és akkor a doki szedi nyaka közé az ambulanciás Land Cruiser kerekeit és villogva szirénázva seper a homokon.
"Toyota nineteen, Toyota nineteen this is the radio room, do you copy?"
"Radio room, this is Toyota nineteen, roger, loud and clear."
A kérdésükre hogy hol vagyok azt kellett válaszolnom hogy gõzöm sincs, a dózeroktól valahol keletre a dûnék között (jót fogtak ki... geodéta, ott a nap, a térkép, a GPS, a karóra, a terep ismerete, a geofonvonalak minden 320 méteren és akkor tévedjek el, grrrrr)
Na mindegy, játszottuk Garryvel a felfordulást, merugye ilyenkor mindenkit elkergetnek arról a rádiócsatornáról, ünnepélyes a csend. Olyan ez mint a szerelem: csak ketten vagyunk, a rádió operátor és én. Õt az a vágy hajtja hogy haza vezessen, engem pedig az hogy haza találjak, közös a cél, szerelmünk tárgya. Megkért hogy tartsak nyugatra és ha elérek egy geofonpontot (a csapatom által levert karó, rajta nyolcjegyû azonosító) akkor jelentsem.
Közben elindult felénk északra a felmentõ sereg is ahogy hallottuk, de hogy ne nagyon menjen az idõ elindultunk kifelé a dûnék közül. Találtunk egy régi sírt, rögzítettem a helyét a Garminba, aztán találtunk egy másikat is, majd hármat egymás mellett, közben beszélgettem a rádióssal aki most már az egyik biztonsági emberünk volt. Kért hogy nyugodjak meg (standard procedura), mondtam hogy nyugodt vagyok mint a kotló, ne izguljon, végül megmondtam neki az egyik geofonvonal pontját és volt nagy öröm, hiába, ilyen a szerelem.
Most már tudták pontosan hol vagyok, és irányítottak egy régi gipszes út felé amely valamikor a fúráshoz vitt. Kicsit még kérettem magam, pedig az út ott volt tõlem 20 méterre, de hát ilyen a szerelem.
Aztán felcsillantottunk egy kis reményt mert láttam hogy egyik kocsink elhúz keletre a távolban, és jelentettem hogy hoppácska, ott ment valami, ott biztosan út van és követni fogom. Ennek nagyon örült a rádiós ember, mert ugye ilyen a szerelem. Végül ráfordultunk az útra amelyiken korábban jöttünk és elrebegtem hogy most már tudom merre járok, de azért õ még kérte hogy minden 10 percben jelentsem melyik geofonpont mellett haladok el (ahogy említettem 320 méterenként futnak a vonalak délrõl északra, minden 40 méteren egy karó jelzi a pontok helyét), mert ilyen a szerelem. Aztán 8km-rõl már látszott a bázis, és ezt is elmondtam a rádiósnak és ezzel beteljesedni látszott a szerelmünk, már nem volt olyan feszült, a kiküldött kocsikat is visszahívta, megnyugodott, mert ilyen a szerelem.
Ekkor összenéztünk Garryvel és vigyorogva taglaltuk hogy majd felhívjuk õket hogy elértük a tábort, de itt csak kínaiakat találtunk és angolul egyik sem beszél, hadd izguljanak újra egy picit, mert ilyen a szerelem
Holnap reggel tejfölözõ útra indulunk, saccra több mint 200km a homokon Me and Jaya and a dog named Boo... (mellesleg ez egy pompás dal ha Jayát lecserélem és Te kerülsz a helyére... bizony hogy az)
Most pedig az, aki 1 percen belül megmondja azt, hogy milyen nyelven jelent aknamezőt az "Oshiponga Sho Mboma" (könnyített verzió: malo okwera mabombe) az kérhet a nevemben egy Magnum Classicot és elnyalogathatja, ha nagyon melege van. Addig is, zene!
