majdnem meghaltam :)
Végülis röhejes dolog ez, mert ugye olyan nem létezik hogy majdnem: vagy meghaltam, vagy nem és kész. Centire a fejed mellett elrepült egy lövedék? Na és? Fölrobban a kezedben valami és még csak az ujjaidat sem metéli le (igaz, összeégette rendesen, a kisujjamon pedig csontig vágott az egyik szilánk, naná hogy a mai napig látszik), na és? Ötöt pördül veled lefelé a homokdombon a Toyota, aztán amikor végre megáll az oldalán, akkor kimászol belőle a törött oldalablakon át? Na és? A vipera csak feléd csap amikor este otthagyva a defektes kocsit gyalogoltok kifelé a sivatagból? Na és?
Soha nem éreztem igazán azt hogy ott hagyhattam volna a fogam, még akkor sem, amikor pedig igen, de érdekes hogy ennyi év után ez az eset jutott eszembe. Mármint hogy talán, esetleg, majdnem... (Talán mert Aklübiszt olvasok? Olvassatok ti is! :)).
Akkor épp Tunéziában, a Chott El Djediden kellett meghatároznunk egy pont magasságát, vagyis egy ismert GPS ponttól elszintezni odáig, ráolvasni, aztán visszagyalogolni a kocsihoz mert az a rész járhatatlan volt még terepjáróknak is: egyszerűen elsüllyedt ott minden, ami 100 kilónál többet nyomott (akkor még csak 82 voltam :))
Hárman indultunk el, két arab léces srác és én, aki szinteztem. Az egyik előttem, másik mögöttem ballagott és nem sokat, olyan 7-8km-t kellett mennünk befelé a Chotton, majd kifelé ugyanannyit, csak úgy toronyiránt. A mérés egyszerű: vízszintbe állítom a műszert, leolvasom a hátsó léc skáláját a távcsövön át és feljegyzem milliméterben a magasságot, vagyis azt az értéket amelyet a szálkereszt vízszintes része metsz. Aztán leolvasom az előre küldött lécen ugyanezt, majd a hátsó léces és én előre ballagunk, így most a -közben várakozó- első léces lesz a hátsó, felállok, leolvasom, majd az előre ballagott korábbi hátsót is, aki most az első ugye, és megint ballagunk. A hátsóval, aki majd első lesz. Hihi, remélem eléggé megkavartam :)
Mentünk... Teljesen egyhangú táj, képzeljetek el egy kiszáradt hatalmas tómedret (vagy tómedert? :)), lapos felszín, sehol egy kis bucka vagy apró növény. A felső pár milliméteres száraz réteg alatt nedves, nyálkás, csúszós, de ennek ellenére kemény iszapréteg, amely a híg, sárral kevert feneketlen mocsarat borította. Amikor ez a kemény réteg (van ahol 10 centi, van ahol 30, van ahol több) átszakadt az autó egyik kereke alatt, akkor hűdenagyon meg kellett küzdeni azért, hogy kimentsük a járgányt valahogyan.
Minden óvatlan lépésnél felszakadt ez a felső hártya, és csúszott a bakancsunk, éppen úgy mintha jégre léptünk volna. Körülöttünk csak a lapos felszín ameddig a szem ellátott, a távolban a forróságtól remegő levegőben vibráló elmosódott horizont, és fölöttünk a kék ég a kegyetlenül tűző nappal. No meg a szél. Azt hiszem az volt a baj, hogy azzal nem számoltunk.
Egyenesen nyugatra tartottunk, jól haladtunk és lemértük amit kell, és bár kissé fáradt volt a banda, indultunk visszafelé. Az addig minket segítő szél most a pofánkba fújt, és az első kilométer után azt vettük észre, hogy kiszívja az erőnket, és elviszi a vízünket.
Kínkeserves volt a következő 2-3 kilométer, amikor is feltűntek a korábban bemért keresztvonal robbantás után visszamaradt kráterei, de legalább tudtuk hogy most vagyunk kb. félúton, és azt is, hogy most vagyunk kb. az erőnk végén.
Az energia elfogyott, a víz elfogyott, és ott álltunk akkor elképzelhetetlenül messze a kocsitól, a szél egyre erősödött ahogy telt az idő, tépte és cibálta a ruhánkat, próbált visszahúzni, minden lépésért meg kellett küzdeni. Leszegett fejjel csak az iránytűre koncentrálva mentünk, mentünk, mentünk mint a gépek, néha kicsúszott a lábunk alól a talaj, megsokszorozva ezzel a kínlódást.
Aztán a legfiatalabb feladta és leült, egyszerűen nem bírt tovább jönni. Érdekes, hogy mindig a legfiatalabb adja föl először... Mondtuk oké, pihenjen, hozunk vissza vizet ha elérjük a kocsit, hiszen nincsen már messze.
Ketten folytattuk, a másik srác vagy 15 éve felderítőként szolgált a tunéziai hadseregben, szikár kisember, rajta nem látszott meg semmi, hát én is mentem vele. Amikor végre feltűnt a kocsi remegő apró foltja a horizonton ő belehúzott, és már visszafelé jött kezében két ásványvizes palackkal mire én a micu közelébe értem, egyiket átadta majd indult tovább hogy összeszedje a fiatalt.
Aztán megettünk mindent amit a kocsiban találtunk, még a csoda tudja mikor padlóra szóródott datolyát és ropi darabkákat is, és csak feküdtünk vagy fél órán át, képtelenül arra is hogy becsukjuk az ajtókat.
Amikor valamennyire visszatért az erőnk, beindítottam a kocsit, és elindultunk kifelé a Chottról, be a sivatagba, majd ott egy ismert nyomon egy óra múlva elértük a műutat, éppen esteledett. Ekkor már vidáman énekeltük az akkor ott menő slágert, a refrénjére még most 21 év után is emlékszem: tále-tále-tále, suff gálbi wáhwále (valami olyasmit jelent hogy gyere, gyere, gyere, nézd hogyan sír a szívem, nopersze piszok vidáman danoltuk mi azt ott akkor :)))
Beértünk a táborba, és nem tűnt nagy dolognak amit átéltünk, egyszerű hétköznapi eset: dolgoztunk, elfáradtunk, és mégis, ma visszagondolva én ezt jelölném be a majdnem meghaltam listán az első helyre. És hogy miért? Háát... fogalmam sincs :))
Akkor...
... és most
Végülis röhejes dolog ez, mert ugye olyan nem létezik hogy majdnem: vagy meghaltam, vagy nem és kész. Centire a fejed mellett elrepült egy lövedék? Na és? Fölrobban a kezedben valami és még csak az ujjaidat sem metéli le (igaz, összeégette rendesen, a kisujjamon pedig csontig vágott az egyik szilánk, naná hogy a mai napig látszik), na és? Ötöt pördül veled lefelé a homokdombon a Toyota, aztán amikor végre megáll az oldalán, akkor kimászol belőle a törött oldalablakon át? Na és? A vipera csak feléd csap amikor este otthagyva a defektes kocsit gyalogoltok kifelé a sivatagból? Na és?
Soha nem éreztem igazán azt hogy ott hagyhattam volna a fogam, még akkor sem, amikor pedig igen, de érdekes hogy ennyi év után ez az eset jutott eszembe. Mármint hogy talán, esetleg, majdnem... (Talán mert Aklübiszt olvasok? Olvassatok ti is! :)).
Akkor épp Tunéziában, a Chott El Djediden kellett meghatároznunk egy pont magasságát, vagyis egy ismert GPS ponttól elszintezni odáig, ráolvasni, aztán visszagyalogolni a kocsihoz mert az a rész járhatatlan volt még terepjáróknak is: egyszerűen elsüllyedt ott minden, ami 100 kilónál többet nyomott (akkor még csak 82 voltam :))
Hárman indultunk el, két arab léces srác és én, aki szinteztem. Az egyik előttem, másik mögöttem ballagott és nem sokat, olyan 7-8km-t kellett mennünk befelé a Chotton, majd kifelé ugyanannyit, csak úgy toronyiránt. A mérés egyszerű: vízszintbe állítom a műszert, leolvasom a hátsó léc skáláját a távcsövön át és feljegyzem milliméterben a magasságot, vagyis azt az értéket amelyet a szálkereszt vízszintes része metsz. Aztán leolvasom az előre küldött lécen ugyanezt, majd a hátsó léces és én előre ballagunk, így most a -közben várakozó- első léces lesz a hátsó, felállok, leolvasom, majd az előre ballagott korábbi hátsót is, aki most az első ugye, és megint ballagunk. A hátsóval, aki majd első lesz. Hihi, remélem eléggé megkavartam :)
Mentünk... Teljesen egyhangú táj, képzeljetek el egy kiszáradt hatalmas tómedret (vagy tómedert? :)), lapos felszín, sehol egy kis bucka vagy apró növény. A felső pár milliméteres száraz réteg alatt nedves, nyálkás, csúszós, de ennek ellenére kemény iszapréteg, amely a híg, sárral kevert feneketlen mocsarat borította. Amikor ez a kemény réteg (van ahol 10 centi, van ahol 30, van ahol több) átszakadt az autó egyik kereke alatt, akkor hűdenagyon meg kellett küzdeni azért, hogy kimentsük a járgányt valahogyan.
Minden óvatlan lépésnél felszakadt ez a felső hártya, és csúszott a bakancsunk, éppen úgy mintha jégre léptünk volna. Körülöttünk csak a lapos felszín ameddig a szem ellátott, a távolban a forróságtól remegő levegőben vibráló elmosódott horizont, és fölöttünk a kék ég a kegyetlenül tűző nappal. No meg a szél. Azt hiszem az volt a baj, hogy azzal nem számoltunk.
Egyenesen nyugatra tartottunk, jól haladtunk és lemértük amit kell, és bár kissé fáradt volt a banda, indultunk visszafelé. Az addig minket segítő szél most a pofánkba fújt, és az első kilométer után azt vettük észre, hogy kiszívja az erőnket, és elviszi a vízünket.
Kínkeserves volt a következő 2-3 kilométer, amikor is feltűntek a korábban bemért keresztvonal robbantás után visszamaradt kráterei, de legalább tudtuk hogy most vagyunk kb. félúton, és azt is, hogy most vagyunk kb. az erőnk végén.
Az energia elfogyott, a víz elfogyott, és ott álltunk akkor elképzelhetetlenül messze a kocsitól, a szél egyre erősödött ahogy telt az idő, tépte és cibálta a ruhánkat, próbált visszahúzni, minden lépésért meg kellett küzdeni. Leszegett fejjel csak az iránytűre koncentrálva mentünk, mentünk, mentünk mint a gépek, néha kicsúszott a lábunk alól a talaj, megsokszorozva ezzel a kínlódást.
Aztán a legfiatalabb feladta és leült, egyszerűen nem bírt tovább jönni. Érdekes, hogy mindig a legfiatalabb adja föl először... Mondtuk oké, pihenjen, hozunk vissza vizet ha elérjük a kocsit, hiszen nincsen már messze.
Ketten folytattuk, a másik srác vagy 15 éve felderítőként szolgált a tunéziai hadseregben, szikár kisember, rajta nem látszott meg semmi, hát én is mentem vele. Amikor végre feltűnt a kocsi remegő apró foltja a horizonton ő belehúzott, és már visszafelé jött kezében két ásványvizes palackkal mire én a micu közelébe értem, egyiket átadta majd indult tovább hogy összeszedje a fiatalt.
Aztán megettünk mindent amit a kocsiban találtunk, még a csoda tudja mikor padlóra szóródott datolyát és ropi darabkákat is, és csak feküdtünk vagy fél órán át, képtelenül arra is hogy becsukjuk az ajtókat.
Amikor valamennyire visszatért az erőnk, beindítottam a kocsit, és elindultunk kifelé a Chottról, be a sivatagba, majd ott egy ismert nyomon egy óra múlva elértük a műutat, éppen esteledett. Ekkor már vidáman énekeltük az akkor ott menő slágert, a refrénjére még most 21 év után is emlékszem: tále-tále-tále, suff gálbi wáhwále (valami olyasmit jelent hogy gyere, gyere, gyere, nézd hogyan sír a szívem, nopersze piszok vidáman danoltuk mi azt ott akkor :)))
Beértünk a táborba, és nem tűnt nagy dolognak amit átéltünk, egyszerű hétköznapi eset: dolgoztunk, elfáradtunk, és mégis, ma visszagondolva én ezt jelölném be a majdnem meghaltam listán az első helyre. És hogy miért? Háát... fogalmam sincs :))
Akkor...
... és most
