Jelesül Türkmenisztán (Karakum, vagy hamár, akkor Garagum, vagyis "fekete homok"), aztán Afganisztán, Irak, Omán, majd az Emirátusok és végül Etiópia.
Nebit-Dag, azaz Olaj-hegy (vagy hegynyi olaj?) volt az első állomásunk, amely kb. 450 km-re fekszik kissé északnyugatra Ashgabattól, a fővárostól.
Az utat a Karakum déli/délnyugati, alsó szélét övező hegylánc mentén tettük meg, nagyrészt térerő nélkül (1999. decemberében jártunk akkortájt) és kb. egy hónapot töltöttünk ott, mivel a táborunk a sivatagban még nem volt kész.
Így aztán naponta vagy 70-80 km-t autóztunk ki nyugat felé és ugyanannyit vissza, az ideiglenesen elfoglalt olajbányász "munkásszállón".
A városban egyébként zajlott az élet, baromi jól váltották a dollárt és szilveszterre (a karácsonyt is ott töltöttük) kibéreltük az egyik menő helyi bárt.
A helyi munkásaink megismertettek a helyi nevezetességekkel, ami ugyan kimerült az áruházak polcain sorakozó paradicsomkonzervekben (tényleg, mindenütt az volt és csak az), ugyanakkor isteni füstölt halakat hoztak otthonról és ne feledkezzünk meg a kaviárról sem.
Amikor először kérdeztem meg azt, hogy nem-e lehetne-e beszerezni (üzletekben nem lehetett kapni, mindent exportáltak) és a válaszuk az volt, hogy dehogynem, felderült a decemberi szomorú ég!
- Mennyit szeretnél? - tették fel a kérdést.
- Hát, olyan kis dobozzal, mint a boltokban...
Mire kitört a nevetés:
- Ne szórakozz, fél kiló alatt nem állunk szóba senkivel.
No de a sivatag.
Mint tudjuk, az ország kb. 70%-át az borítja, mi pedig a nyugati csücskében, közel a vízhez fogunk szorgoskodni.
Itt épp a referencia GPS állítódik, ausztrál kolléga segítségével:
Ahol mi dolgoztunk, Nebit-Dagtól nyugatra (majd elfelejtettem, 2001-ben átnevezték a várost Balkanabat-ra), nem volt először igazán vészes a homok, főleg nem Algéria hatalmas homokhegyei után.
Hanem aztán hamarosan berongyoltunk olyan buckák közé, amelyek ugyan nem voltak magasabbak, mint 5-10 méter, de nagyon sunyi módon keserítették meg az életünket.
Az uralkodó széljárás kelet-nyugat irányú volt, így aztán kelet felől gond nélkül felautóztunk a homokdomb tetejére az enyhe emelkedőn, a csúcson átbillentünk és lecsúsztunk a meredek oldalon, majd vígan mentünk tovább.
Újabb emelkedő, lecsúszás, tovább: ismerős volt Algériából a technika.
Ezzel nem is volt gond, hanem amikor visszafelé indultunk volna, akkor érte meglepetés - nem csak a szürke tehenet, a viccben -, hanem minket is.
Nem volt átjáró...
Ugyan lecsúsztunk a nyugati oldalon, de ez visszafelé nem működött: merugye a fizika nem csak egy jó ötlet, annak törvényei vannak.
Jól látható a gugli fotón, kelet felől érkezve laposan emelkedik, nyugat felé viszont hirtelen lezuhan a homok:
Mi még csak istenesen jártunk, mert mint később megtudtam, az ország talán legjobb terepes sofőrje volt a miénk.
Anno Brezsnyev elvtárs személyi sofőrje volt, de nem okozott neki gondot az sem, hogy egy Urallal és egy tájolóval (előbbi egy teherautó, utóbbi egy iránytű), meg pár vadásszal bevegye magát a sivatagba és egy hét elteltével ki is jusson onnan.
A platón a gazellákról nem beszélve...
Persze a másik két brigád nem volt ilyen szerencsés, rádióztak is helikopteres mentésért.
Emiatt aztán a főnökség megtiltotta azt, hogy kocsikkal bemenjünk a sivatagba, csak gyalogolni lehetett.
Első nap okés volt: bemértük azt az 5-6 km-t, majd ugyanannyit visszagyalogoltunk a Toyotákhoz.
Másnap besétáltunk az előző napi munka utolsó pontjaihoz, bemértük megint a napi adagot, de akkor már 10-12km-t kellett visszafelé gyalogolni.
Harmadik nap pedig csak ahhoz kellett volna begyalogolnunk 10-12km-t, hogy elkezdhessük a munkát.
Meg a nagymári faszát, azt! - gondoltuk, de csak elindultunk.
Aztán úgy 6-7km után motorzúgás csapta meg a fülünket, és az a motor bizony elég magas fordulatszámon pörgött.
Olyanformán, mint ahogy a miénk szokott felező harmadikban, lendületet véve, homokdomnak felfelé.
Füleltük, hogy mi és ki lehet az, amikor hopp, az előttünk pár száz méterre található egyik dűnesorra felugratott a sofőrünk.
Kaján vigyorral tudatta, hogy nem hagy minket gyalogolni, nehogy már kifogjon rajta egy kis homok.
Szerencsére a vezetőség hamar megértette azt, hogy bulldózerek nélkül lehetetlen lesz megcsinálni a munkát, különben is, a vibróknak, kábeleseknek kell majd az "út", hát mi, a geodézia is megkaptuk a Caterpillárokat.
Na, innentől megszűnt a gyaloglás: kidugtam a GPS antennát és a rádióantennát az ablakon, amikor a kontrolleren azt láttam, hogy ott a pont, akkor megállítottam a kocsit 30-60 centit még előre, vagy hátra gurultunk, hogy pontosabb legyen a rögzített koordináta, míg azzal tököltem, a segéderő kiugrott és a megírt zászlót beszúrta a bulldózer vágta nyom szélébe: next!
Itt épp kis szieszta a híres sofőrrel és a segéderővel:
Akadtak problémák...
Azután jött Afganisztán, erről már szól a "fáma", vagyis a blog, 2012-esek a bejegyzések, érdemes ott körbenézni.
Itt nem igazán a homok, inkább a helyiek okoztak néha problémát, mivel a Nissan "telekjáró"-val mindenhova eljutottunk:
Irak.
Basrától északra.
2011. január környékét kell megpislantani a blogban...
Itt igazán a porviharok okoztak gondot, legtöbbször éjszaka tudott csak dolgozni a nép, mivel érdekes módon akkor nyugi volt időjárásügyileg.
Egy jellegzetes fotó a terepről:
Omán.
Imádtam ezt az országot, először itt támadt igazán kedvem fotózni, filmezni, üdítő volt az algériai és egyiptomi csóriság, kosz és szemét után.
Persze minden elveszett, ami 2011 előtt készült, hála a vadiúj, de egy hét múlva defektessé váló vinyónak, amelyre az összes fotót kimásoltam.
No és az én hülyeségemnek, feledve azt az alapvető számtech szabályt, hogy az, ami egy példányban van meg, olyan, mintha meg sem lenne.
Itt épp azt gyakoroljuk instruktorokkal, hogy miként lehet homokgödörböl szabadulni, ha már egyszer voltunk olyan marhák és belehajtottunk:
1 - körbe-körbe autózunk, egyre feljebb kapaszkodva (mint látható), de ez csak akkor működik, ha nem túl meredek a gödör oldala
2 - Előre-hátra gurulunk a saját nyomunkban, mígnem akkora lendületet nem tudunk szerezni, hogy kirúgjuk magunkat a peremen át
Ez utóbbi vitt egyszer ki Algériában, amikor épp felderítősdit játszottam és belecsúsztam egy gödörbe.
Igaz, akkor elhasználtam a kocsin található minden homokrácsot, kartonpapírt, gumiszőnyeget, sőt az összes vizemet, leengedtem a kerekekben a nyomást 1 bar alá, mert tudtam, hogy csak egy próbára van lehetőségem.
Sikerült.
Itt pedig navigációs gyakorlat Ománban, találd meg a zászlót.
Persze a havi "találd meg az elveszett embert" gyakorlatok is hasonlók voltak, mert a sivatag nem tréfa...
Emirátusok.
A Dubajba, vagy a többi emirátusba látogató turistának érdemes befizetnie egy "sivatagi túrára".
Persze innen nézve komolytalan az egész, de egy európai panellakó tuti lehidal az élménytől.
A sivatagi munkáról, amit Abu Dhabiban végeztünk, 2019-ben találhatók bejegyzések.
Itt egy megfáradt vibrátor pihenget épp:
Etiópia.
Nem igazán homok borította azt a részt, ahol dolgoztunk, inkább süppedős, sós sivatag, ahol csak az épített töltéseken tudtunk mozogni.
A Dalol nevű vulkán volt a táborunktól vagy 8km-re, sajnos nem volt időnk ellátogatni oda.
A 2015. novemberi bejegyzések szólnak erről, és a csipet-csapatról...
Egyelőre ennyi...
Zene!
