Éjszakai repülés

Nem Exupery dél-amerikai postajáratának egyik kezdetleges gépén játszódik a történet, hanem egy úgy-ahogy kényelmes A332-es (vagy másként A330-200) fedélzetén, de hát ez van, na.
Azért hősiesen végigültem a 8 óra 25 percesre tervezett utat Luandából Párizsig.
Sőt, előtte át kellett élni még egy Cabinda - Luanda szösszenetet is.

Másfél hónapnál is többet töltöttem a pusztában/dzsungelben, miazördögben: gyakorlatilag egy konténer táborban, amelyet egy töredezett, poros, jobb napokat látott, aszfaltozott mellékút mellett állítottak fel.
Épp elég volt...

Szerencsére most minden flottul ment, ágyő (adieux, gyengébbek kedvéért) Cabinda:

Ez még nem az éjszakai, mivel a délutáni járat reggel 8-ra tevődött, legalább tudtam kicsit ajcsizni a luandai staffhouse-ban, és délben újfent bezabáltam a nemisolyanrossz, vékonytésztás pizzából, haha.

Aztán este indultunk a reptérre, Mario a céges sofőr javallatára beugrottunk egy hambira ide:

Isteni volt, nem olyan flancos mint a mekié, de sokkal ízletesebb.
Közben sötétedni kezdett, újra ízelítőt kaptam a luandai csúcsforgalomból. Szerencsére a reptér csak 3-4 km-nyire volt tőlünk, így majdnem egy óra alatt oda is értünk.

A Gold kártyámnak hála (hajj, azoknak a bizniszen reppenéseknek Accrába köszönhetően) Sky Priority járt a cattle class (turista osztály - sóher a cég) jegy mellé is, annak minden jóságával, úgymint a prájoriti sorok a reptéren, vagy a business lounge-ok látogatása, így aztán gyorsan bejutottam a lounge-ba megint, ahol kiszuszogtam magam az indulásig.
Hamarosan vitték a bizniszklassz népeket a géphez, köztük szerény személyemmel. Már ránk ereszkedett a sötétség, kilenc óra környékén jártunk:

A két másik járat mögött a távolban feltűnt a francia is:

Még tankolták (ez érdekes, Európában nem nagyon hagyták ilyenkor a népeket beszállni, legalábbis régebben):

A szentháromság: szárny, futómű és hajtómű. Ugyan ezek nélkül is lehet repülni - pl. egy disznó is meglepően jól repül, ha megfelelően felgyorsítjuk -, de a földet érés nem lesz baráti, mivel tudjuk: a repülés nem veszélyes.
A földhöz csapódás az, ami veszélyes:

Ment mindenki a helyére, én 20 jurót perkáltam le a "double seat" pozícióért (40 lett volna, de ugye a Gold kártya... áldassék a neve), ami nem dupla ülést jelent a gyakorlatban, hanem csak nagyobb teret. Legalábbis ez szerepel a mézesmadzag végén lógó kis cetlin.
Végülis az ötlet az volt, hogy ugyan mindig tele a gép, a sóherek tuti nem fizetnek 40 eurót (a gold kártyások a bizniszen csücsülnek ugye), így lesz elég helyem szétterülni.
Előre nézünk:

Hátra nézünk:

Üres minden, merugye a bizniszes népekkel jöttem, a terv eddig úgy tűnik, hogy bevált: nincs több aranykártyás.
Azután is jól ment a dolog, mivel sem mellettem, sem előttem nem ült senki. Utóbbi változott később, mert egy csóriseggű kifigyelve a helyzetet, a felszállás után áttette oda a valagát. Az egyik sztyuvi rá is pirított ezért, de a vezető légiutas kísérő (ajj de szép cím) jóváhagyta, maradhatott.
Rohadjon meg, én ezért nagy pénzeket fizettem!
No mindegy, gondoltam, de ha mellém ült volna, tuti előveszem az antiszociális énem: ROCCKI'!
Ami annyit tesz nagyjából, első körben, hogy takaroccki!
A második kört jobb, ha nem várja meg a delikvens...

Kedvenc utazós topánom, lassan 12 éves lesz, de még bírja. Mert ha neadja a marxista Isten, de lezuhanna ez a nagydarab alumínium tömeg a rajta ilyen esetben törvényszerűen visítozó nagyjából 240 lélekkel, hát eltartana egy ideig, amíg kigyalogolnék a dzsungelből, sivatagból, vagy hegyekből.
Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben a tűsarkú nem egy előnyös viselet.

Látható egy konnektor csapat is, töltendő a laptopom. Csakhátugye az enyémnek két tápegysége van, ugyan eldöcög az egyikkel is, de jáccás kizárva.
Még egy pillantás Luandára, ahogy az óceán felett ráállunk a párizsi irányra:

Jöhet egy mozi - amíg hozzák a kajcsit -, mivel éjszakai járatokon hamar kiszórják a falnivalót, aztán bedunyha. A "Belfast" lett a kiválasztott, már egy ideje szemezgettem vele utazásaim során.
Még tartott a film, amikor megjelent az etető brigád, halas menüt választottam, hozzá veresbort:

Fincsi volt, már amilyen fincsi lehet valami 2140 méter magasan (erről, vagyis az "ízek változásáról repülőn" korábban írtam), ugyanis megnéztem, ennyire állították a légnyomást a kabinban, a páratartalom most 51.2% volt, a hűdemérséklet pedig 21.5°C. Utóbbit a nappali járatokon 28-29 fok körülire szokták állítani.
Rápillantottam az infó képernyőre, ez alapján 2 óra és 13 perce repülünk és itt tartunk:

Pocak tele, villanyoltás, szundi:

Azért kitekintve az ablakon, próbálkoztam egy telefonos éccakai felvétellel. Ilyen lett:

Már a Szahara felett jártunk, amikor oldalt váltottam, és nini: Hassi Messaoud. Három éven át hozott ide a Monarch/JetAir chartere Londonból, olajmezőre (szó szerint) épült olajváros a semmi közepén.

Onnan egy kis gép reppent velünk át a buckákon...

... hogy a táborba jussunk:

Persze a sivatag gyönyörű, minek is tagadnám...

Még a lábnyomom is ott van valahol:

Valami város fényei ragyogtak alattunk, felhőtlen éjszaka:

Aztán már közeledett a tengerpart:

Egy fotó a parti városokról:

Feltűnt a túlsó part:

Felcsapták a villanyt, ideje volt a reggeli(félé)nek, mert azért ezt nem nevezném annak, hogyha mondjuk egy proper English breakfast lenne a téma, de a kávé/csoki kombón túltesz, az a natúr jogurtó pedig veri a görögöt.
Szerintem.

Mire benyammogtuk a dolgokat, már Párizs is feltűnt:

A leszállás simán ment, egy istentelenül randa fotó az előrekamera képéről, szépen látszik a kivilágított leszállópálya.
Hajnali hat múlt, ez pedig egy éjszakai repülés volt:

Zene! Repülősös...

UXO

Nem, ez nem a XOXO elvadított változata, nem is valami film és főleg nem hugs and kisses.

Ha valaki megnézte a "Bombák földjén"-t, vagy neadjisten katona is volt valaha, annak lehetnek elképzelései a dolgokról.
A UXO egy rövidítés, és annyit tesz külföldiül, hogy UneXploded Ordnance, magyarul pedig nem felrobbant lőszernek lehetne ferdíteni, bár beletartoznak a fogalomba pl. az aknák is, amelyek ugye nem lőszerek. Mondjuk azt, hogy az elhajigált, elásott, magasból ledobott, és különböző okokból fel nem robbant katonai cuccok összessége a UXO és nem keverendő az IED-del.
Utóbbi az Improvised Explosive Devices, magyarul improvizált, vagy rögönzött robbanó szerkentyűk, ezek is ember alkotta mindenféle ölő alkalmatosságok, de míg az UXO katonás, gyárilag előállított cucc, csak épp ottfelejtették valahol, addig ez IED amolyan McGayveres kutyulék, és nem felejtették ott: direkt rakták le azért, hogy öljenek...

Ez itt egy UXO, pontosabban egy 155mm-es tüzérségi repeszgránát, avatott szem a huzagolás nyomát látja a vezetőgyűrűn (vagy abroncson). Ez annyit tesz, hogy kilőtték, tehát a szállítási biztosítékok mind kioldva, becsapódáskor robbant volna, de a gyújtó széttörött és így nem indulhatott be az a folyamat, amelynek a végén a gránát meglehetős sebességgel oszlásnak indul - mint tűzvezetéstan tanárunk szokta volt mondogatni -, és amputál.
Magyarul: felrobban és aki a közelben tartózkodik, annak kampeca.
Megakampeca.

A gránát orra, látszanak a ketyegők a sérült gyújtóban, elég ha annyit tudunk, hogy bonyolult dolgokat művel a szerkezet kilövés során, sőt becsapódáskor is:

Ezt Marokkóban, a Poliszárióval való csetepaték területén találtuk barangolás közben.
Itt történt meg az is, hogy a helyi sereg aknakutatói által tisztának mondott területen, ahol már a geodéták végigmentek, a szerviz kocsink mégis talált valamit. Ez is UXO volt, szerencsére gyalogsági akna, így nem lett nagy baj abból, hogy még így, 40 év után is tette a dolgát:

A végeredményt tekintve egy IED is tud felfordulást csinálni, itt Afganisztánban az egyik kocsink hajtott rá két zsáknyi házi áldásra, amiből csak az egyik robbant fel, így is átfordította a pickupot. Sofőröstől, katonástól...

Negyed óra és ment tovább a csapat, nincs idő tökölni, nem hagyunk hátra használható cuccot:

El Alameinnél, attól délre, a Második Világháború egyik nagy csatájának területén is dolgoztunk, ugye itt állították meg a szövetségesek Rommelt. Majd később, miután leporolták magukat és teáztak, visszatámadtak és Tunéziáig kergették a németeket, ahol aztán megadták magukat. Mármint a németek.
Az aknakutatók egy heti termése látható szépen összepakolva, elszállítás előtt.
Egy kb. 7 m széles sávból (a hosszát nem tudom) jött össze ez a mennyiség:

Ugyaninnen, elhagyott olasz SRCM Mod.35 kézigránát (csak Red Devil-ként emlegették a szövetségesek, egyrészt mert gyakran volt pirosra festve, másrészt eldobás után ütődéstől robbant, de ha mégsem, akkor bármikor elposszanhatott, ha megmozdították):

Irakban is rengeteg dolgot találtak a geodézia előtt haladó aknakutatók, itt pl. egy Valmara 69-es akna kandikál ki a földből. Megrúgva, vagy rálépre a kis szarvak egyikére beindul egy kis töltet, amitől az akna felugrik a levegőbe, ott robban és több száz acélgolyóval teríti be a környéket.
Igazán mókás szerkezet:

Járva a világot nem egy helyen akadunk bele ilyesmibe, Angola sem kivétel, gondoljunk csak a polgárháborúra, ahol mindenfélét hajigáltak egymás felé barátságtalan, egymást nem ismerő emberek. Ha ismerték volna egymást, lehet, hogy együtt söröznek esténként, és férfias vicceket meséltek volna ahelyett, hogy tüzön felforrósított tőrt döfnek egymásba.
Sok helyen még ma is ott virítanak - még akár a a főutak mellett is - a táblák, hogyaszongya "Akna veszély!":

Így aztán mindenki tudja, hogy nem tanácsos letérni az útról, vagy az aknakutatóink által megtisztított és megjelölt területről.
Itt épp pihen az egyik műszer, a fiúk elérték a dzsungelt:

A környéken valamikor a '70-es években kubai laktanya bújt meg, elég sok fel nem robbant RPG-2-es és RPG-7-es robbanófejet, aknagránátot, lövedéket találunk a környékén:

Szerencsére IED nincs, bár nem vagyunk iedősek, azért jobb a békesség...

Vacsira megint isteni rák volt, abban (is) gazdag ez az ország:

Estére pedig zene...

Pár perc az életből

Ma a tükörben megláttam az egyhetes borostás pofám, melyből kilógott a jégkrém pálcikája (csokival bevont epres/jeges volt, mostanra már épp az utolsó kis része olvadt el a nyelvemen), és erről - ki tudja miért -, a film villant be egy pillanatra.
Nem az a klúnis hálivúdis szar (azt megvettem még DVD-n, hogy hű, meg hú, megcsinálták modernül, aztán úgy a felénél szépen kivettem a lejátszóból, és belevágtam a kukába, ment utána a tokja is), hanem az első, az orosz (vagy szovjet?), a tarkovszkij féle.
Persze az is lehet, hogy inkább a regény.
Akkoriban mindent elolvastam Lemtől, mostanában pedig sikerült antikváriumból kikukázni az A legyőzhetetlen-t is.

- Ide figyelj... - kezdte - még valamit... Mondd, én... nagyon hasonlítok... hozzá?
- Nagyon hasonlítottál, de most már nem tudom - feleltem.
- Hogyhogy...?
Fölkelt a padlóról, és rám nyitotta nagy szemét.
- Már eltakartad.
- És biztos vagy benne, hogy nem őt, hanem engem? Engem...?
- Biztos. Téged. Nem tudom. Attól félek, ha igazán ő volnál, nem tudnálak szeretni.
- Miért?
- Mert valami borzasztót követtem el.
- Ellene?
- Igen. Amikor...
- Ne mondd el.
- Miért?
- Mert azt akarom: tudd, hogy nem ő vagyok.


A jégkrém egyébként elég gagyinak tűnik, bár szép dobozban hozzák a konyhás srácok, amikor terítik a szobák között az élményfokozó cuccokat, mint mondjuk a hatalmas muffinok és habos-babos sütik tálcán...

... kesudió csomagok, Mr. Potato crisps chips hengerek, 55%-os Bib's-ek Brazíliából, 70%-os Valorok Paraguayból.

A dobozban lapuló 10 darab egyenként csomagolt jégkrém gyakorlatilag jéggé fagyasztott színes, cukrozott vízből áll, és láthatóan mindegyik megolvadt legalább egyszer, mielőtt újra fagyasztották volna. Mivel epres, mindig találok benne a nyelvemmel egy olyan nyúlós, sűrűbb masszát, gondolom az jelképezné valamilyen formában a gyümölcsöt.
Már ha az eper gyümölcs... ebben a mai világban sosem lehet tudni azt, hogy mit minek nevezünk.

Kilépve a fürdőszoba részlegből, melyet beépítettek a konténer-szobámba (az az áttetsző falú box ott a szekrény mellett), ami egyben iroda is, valmint egy kis hűtő/vízmelegítő egyfajta teakonyhát sejtet, utóbbi felé indulok.

A hűtőben az érkezésem utáni habzsidőzsinek már csak az illatát érzem: finom füstölt kolbászok, szarvas szalámi, házilag fóliázott és tengerparton szárított horvát sonka - jahaaajjj! -, sajtok, otthonról hozott házi kajszilekvár és egyebek:

Most pedig csak egy kis vaj, amit komoly harcok és ármány árán, valamint hozzáadott sötét mágia segítségével sikerült organizálni, aztán fél üveg keserű narancsból készített lekvár, ami a kutyának nem kellett és két hete ott árválkodott az ebédlőben. Mondjuk én sem bírok vele zöldágra vergődni, bár próbálkozom.

Néha nagyon-nagyon vágyom egy kis vajas/kajszidzsemes kalácsra, kakaóval.
Kakaó akad, még otthonról hoztam nyuszisat, a vaj is tűrhető, kalácsról lemondok a helyben sütött péksütemény javára, de a lekvár... Már a grépfrútból készült vackokat is utáltam, egyszerűen nem értem hogyan jut valakinek eszébe keserű lekvárt főzni. Akárhogy próbálkozom bemagyarázni, hogy lekvár ez is, jó ez is, nem megy... ráadásul ugye, hogy még nagyobbat rúgjon belénk a természet: a keserű ízért felelős érzékelőink jó hátra kerültek.

Lenyomom a kapcsolót az üvegfalú vízmelegítőn, felgyullad a kék diszkófény és hamarosan pontosan 95°-os lesz a víz (ez nagyon fontos ám!), mivel nem szoktam sokat belerakni: hamarabb melegszik. Ugye milyen jó, hogy tanultunk fizikát?
Vagy ellestük másoktól.

Készül egy kávé és indulok az iroda felé, ami ugye a másik fele a konténernek:

Lehuppanok a gép elé, alattam a forgószék lemegy minimumra, majdhogynem guggolok az íróasztal előtt.
De így legalább épp a szemem magasságában van a laptop képernyőjének felső széle, egyszer azt tanították, hogy az így jó.
Vagy ha nem jó, legalább ergonomikus, bármit is jelentsen ez.
Persze a külső képernyőnek így a fele kerül szemmagasságba, de az úgyis csak a mellékes dolgokat mutatja, többnyire a céges email kornyadozik rajta, vagy az ArcMap szöveges ablakait pakolom ki oda.
Esetleg a bóóó Barbim, ha épp az amával tolom Diablo 2-t.
Persze már két napja tudja a campboss, hogy szétment a székem, meg is beszéltük azt, hogy nem kell másik, csak rögzítsék a legfelső pozícióba.
Sőt, azóta is, bármikor ha összefutunk, azonnal mondja, hogy igen, a szék!

Hogy miért épp 95°-os vízzel készül a kávém? Ezt még talán Craig mondta valamikor 2000-ben, amikor a kávékészítés, de főleg a fogyasztás mikéntjét verte belém Egyiptomban, a Nyugati-sivatagban.

Teának 100 fok, kávénak 95 fok az igazi, és ez valamiért úgy belevésődött az agyamba, mint az Úr (áldassék a neve) szavai Mózes kőtábláiba.
Hogy miként állítom meg a forralót épp akkor, amikor - figyelembe véve a kávé/kanál/csésze/környezet a víz hőmérsékletére gyakorolt majdani hatását - kell, azt senki ne kérdezze.
Tudom és kész!

Aztán a napi rutin...
Mármint feladatok terén. Tényleg rutin, gyakorlatilag nem sok figyelmet igényel: a geodéziáról beérkező adatok ellenőrzése, térkép készítés, esetleg valami GIS elemzés másik részleg kérésére, ebéd.
Rengeteg a hal és a rák, mindegyik változatos módon és formában, a mai ebédnél pl. a kínai térfélen lábasfejű - ha jól tévedek - volt a téma, tökölős, de finom:

Ebéd után háromig szieszta, szigorúan!
Néha négyig, mert minek kapkodni, vacsi hatkor, tennivaló úgy sincs, hacsak nem futott be valami kérés.
Hát így...
17:11
Készülünk a vacsira.

Még lesz egy ops meeting 8-kor, aztán lehúzzuk a rolót.



Zenére: