Azért hősiesen végigültem a 8 óra 25 percesre tervezett utat Luandából Párizsig.
Sőt, előtte át kellett élni még egy Cabinda - Luanda szösszenetet is.
Másfél hónapnál is többet töltöttem a pusztában/dzsungelben, miazördögben: gyakorlatilag egy konténer táborban, amelyet egy töredezett, poros, jobb napokat látott, aszfaltozott mellékút mellett állítottak fel.
Épp elég volt...
Szerencsére most minden flottul ment, ágyő (adieux, gyengébbek kedvéért) Cabinda:
Ez még nem az éjszakai, mivel a délutáni járat reggel 8-ra tevődött, legalább tudtam kicsit ajcsizni a luandai staffhouse-ban, és délben újfent bezabáltam a nemisolyanrossz, vékonytésztás pizzából, haha.
Aztán este indultunk a reptérre, Mario a céges sofőr javallatára beugrottunk egy hambira ide:
Isteni volt, nem olyan flancos mint a mekié, de sokkal ízletesebb.
Közben sötétedni kezdett, újra ízelítőt kaptam a luandai csúcsforgalomból. Szerencsére a reptér csak 3-4 km-nyire volt tőlünk, így majdnem egy óra alatt oda is értünk.
A Gold kártyámnak hála (hajj, azoknak a bizniszen reppenéseknek Accrába köszönhetően) Sky Priority járt a cattle class (turista osztály - sóher a cég) jegy mellé is, annak minden jóságával, úgymint a prájoriti sorok a reptéren, vagy a business lounge-ok látogatása, így aztán gyorsan bejutottam a lounge-ba megint, ahol kiszuszogtam magam az indulásig.
Hamarosan vitték a bizniszklassz népeket a géphez, köztük szerény személyemmel. Már ránk ereszkedett a sötétség, kilenc óra környékén jártunk:
A két másik járat mögött a távolban feltűnt a francia is:
Még tankolták (ez érdekes, Európában nem nagyon hagyták ilyenkor a népeket beszállni, legalábbis régebben):
A szentháromság: szárny, futómű és hajtómű. Ugyan ezek nélkül is lehet repülni - pl. egy disznó is meglepően jól repül, ha megfelelően felgyorsítjuk -, de a földet érés nem lesz baráti, mivel tudjuk: a repülés nem veszélyes.
A földhöz csapódás az, ami veszélyes:
Ment mindenki a helyére, én 20 jurót perkáltam le a "double seat" pozícióért (40 lett volna, de ugye a Gold kártya... áldassék a neve), ami nem dupla ülést jelent a gyakorlatban, hanem csak nagyobb teret. Legalábbis ez szerepel a mézesmadzag végén lógó kis cetlin.
Végülis az ötlet az volt, hogy ugyan mindig tele a gép, a sóherek tuti nem fizetnek 40 eurót (a gold kártyások a bizniszen csücsülnek ugye), így lesz elég helyem szétterülni.
Előre nézünk:
Hátra nézünk:
Üres minden, merugye a bizniszes népekkel jöttem, a terv eddig úgy tűnik, hogy bevált: nincs több aranykártyás.
Azután is jól ment a dolog, mivel sem mellettem, sem előttem nem ült senki. Utóbbi változott később, mert egy csóriseggű kifigyelve a helyzetet, a felszállás után áttette oda a valagát. Az egyik sztyuvi rá is pirított ezért, de a vezető légiutas kísérő (ajj de szép cím) jóváhagyta, maradhatott.
Rohadjon meg, én ezért nagy pénzeket fizettem!
No mindegy, gondoltam, de ha mellém ült volna, tuti előveszem az antiszociális énem: ROCCKI'!
Ami annyit tesz nagyjából, első körben, hogy takaroccki!
A második kört jobb, ha nem várja meg a delikvens...
Kedvenc utazós topánom, lassan 12 éves lesz, de még bírja. Mert ha neadja a marxista Isten, de lezuhanna ez a nagydarab alumínium tömeg a rajta ilyen esetben törvényszerűen visítozó nagyjából 240 lélekkel, hát eltartana egy ideig, amíg kigyalogolnék a dzsungelből, sivatagból, vagy hegyekből.
Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben a tűsarkú nem egy előnyös viselet.
Látható egy konnektor csapat is, töltendő a laptopom. Csakhátugye az enyémnek két tápegysége van, ugyan eldöcög az egyikkel is, de jáccás kizárva.
Még egy pillantás Luandára, ahogy az óceán felett ráállunk a párizsi irányra:
Jöhet egy mozi - amíg hozzák a kajcsit -, mivel éjszakai járatokon hamar kiszórják a falnivalót, aztán bedunyha. A "Belfast" lett a kiválasztott, már egy ideje szemezgettem vele utazásaim során.
Még tartott a film, amikor megjelent az etető brigád, halas menüt választottam, hozzá veresbort:
Fincsi volt, már amilyen fincsi lehet valami 2140 méter magasan (erről, vagyis az "ízek változásáról repülőn" korábban írtam), ugyanis megnéztem, ennyire állították a légnyomást a kabinban, a páratartalom most 51.2% volt, a hűdemérséklet pedig 21.5°C. Utóbbit a nappali járatokon 28-29 fok körülire szokták állítani.
Rápillantottam az infó képernyőre, ez alapján 2 óra és 13 perce repülünk és itt tartunk:
Pocak tele, villanyoltás, szundi:
Azért kitekintve az ablakon, próbálkoztam egy telefonos éccakai felvétellel. Ilyen lett:
Már a Szahara felett jártunk, amikor oldalt váltottam, és nini: Hassi Messaoud. Három éven át hozott ide a Monarch/JetAir chartere Londonból, olajmezőre (szó szerint) épült olajváros a semmi közepén.
Onnan egy kis gép reppent velünk át a buckákon...
... hogy a táborba jussunk:
Persze a sivatag gyönyörű, minek is tagadnám...
Még a lábnyomom is ott van valahol:
Valami város fényei ragyogtak alattunk, felhőtlen éjszaka:
Aztán már közeledett a tengerpart:
Egy fotó a parti városokról:
Feltűnt a túlsó part:
Felcsapták a villanyt, ideje volt a reggeli(félé)nek, mert azért ezt nem nevezném annak, hogyha mondjuk egy proper English breakfast lenne a téma, de a kávé/csoki kombón túltesz, az a natúr jogurtó pedig veri a görögöt.
Szerintem.
Mire benyammogtuk a dolgokat, már Párizs is feltűnt:
A leszállás simán ment, egy istentelenül randa fotó az előrekamera képéről, szépen látszik a kivilágított leszállópálya.
Hajnali hat múlt, ez pedig egy éjszakai repülés volt:
Zene! Repülősös...
