Brájen közelebb hajolt hozzájuk.
– Ti vagytok a Koriandert utálók pártja?
– A jó édes anyád! – felelte Redzs.
– Mi?
– Méghogy Koriandert utálók pártja?! Mi a Koriandert Utálók Szövetsége vagyunk. Méghogy Koriandert utálók pártja... hö!
– Én is csatlakozhatnék? – kérdezte Brájen szorongva.
– Nem. Kopj le! – mondta Redzs.
– Nem akarok ilyet árulni. Ez csak egy meló. Ugyanúgy utálom a koriandert, mint bárki más.
– Sssss! – intette le Frenszisz és rémülten körülnézett.
– Ez biztos? – kérdezte fojtott hangon Judit.
– Ó, holtbiztos – bizonygatta Brájen –, régóta utálom a koriandert.
Redzs egy pillanat alatt döntött. Tulajdonképpen tetszett neki a fiú lelkesedése.
Elhatározta, hogy aláveti a mindent eldöntő, nagy próbának.
– Figyelj! – mondta jelentőségteljesen. – Ha csatlakozni akarsz a mozgalomhoz, tényleg utálnod kell a koriandert!
– Utálom – mondta Brájen.
Redzs úgy csapott le, mint a sas, amikor észreveszi áldozatát.
– Iiigen? És, mennyire?
– Nagyon! – felelte Brájen.
– Fel vagy véve – közölte a próba eredményét Redzs.
Pontosan így kezdődött a korianderes bejegyzés 2016. október 22-én, ami akkor egy szombati napra esett, és Bakunak a Hovsan (vagy Hövsan) nevű területén játszódott, egy kikötő közvetlen közelében.
Aki nem hiszi, járjon utána. Klikk ide!
Akkor napokba telt, mire rájöttem arra, hogy mitől lesz mindennek istentelen, mosószappanra emlékeztető íze.
Azóta tudom, hogy itt a szartól a repülőig mindenre szórnak koriandert, annak is a levelét. A maggal semmi bajom, imádom, de a levele...
Szóval felkészülten érkeztem, mégis beleszaladtam első napi ünnepi ebéd alkalmából a pofonba:
Bánatoskutyaképpel mondtam, hogy én azt aztán nem... és azonnal kaptam számomra finomat:
Hát nem szebb? És igazán akkor lesz tökéletes, ha még joghurttal is megvadítjuk... mert az úgy illik itt.
Ha ők mondják...
Mindenesetre a hús omlósan puha, a leves pedig talán hagymás, enyhén citromos beütéssel, de nagyon kellemes módon.
Nem kérdeztem meg a nevét, de tradicionális ételként emlegették a srácok, mellé pedig vagy tradicionálisan, vagy csak úgy, egy liter vodka járt.
Jégbe hűtve.
(Itt még csak felkészülünk)
Körbe. A joghurt kellemesen kiegészítette az ízeket.
És megint. Itt ugye a birka sem birka ízű, nincs az a nehéz faggyús kisugárzása, ha szabad így mondani.
Tyűha... és megint egy kör! Hozzá kenyeret tunkoltunk.
Már én sem tudtam azt, hogy mennyinél tartunk. Hogy az a rohadt üveg sosem fogy ki...
Azért, hogy súlya is legyen a dolognak, jött egy adag kebab, igazi birkából, súlyosan, zsírosan.
De résen voltam, engem nem csesztek át holmi burkolattal, belestem alá éééééééés: IGEN!
Ott lapultak a kis rohadékok:
De most már könnyedén, laza csuklóból hárítottam, velem nem csesztek ki!
A vég előtt még egy kis süti:
Aztán kávé. Helyett tea, mert itt az a menő.
Szerintem mindennek az az oka, hogy a tengerszint alatt vagyunk, vagy 20 méterrel.
Avagy: we all living in a yellow submarine...
Átreppentünk az Enyaq-kal északabbra kicsit, hasonló kisvárosba, mint Aabernaa, ez is a tengerparon húzódik, egy öböl mentén.
Nevezetességei többek között a "hullám" házak, az öböl felett átívelő impozáns híd, a megóvott régi épületek, a Fjordenhus, a fura szobrok, de ne rohanjunk előre.
A szálloda, amire rávetődtünk a bookingon keresgélés során, elragadó.
A welcome vízen ott találunk minden infót, bár UFO bácsi a recepción minden kérdésünkre válaszolt, sőt, megajándékozott minket egy zsúrkocsival (erről majd később).
Erre mondtam: ma dzsungelben alszunk!
Persze a reggeli sem rossz, itt épp a bevezetőnek megpakolt hidegtányérom tartalma (előtte ugye gyümi, utána valami meleg és a végén a desszert jött)
A mézes blokkot külön kiemelném, csodás!
Éééééés, már bele is rongyoltunk a szélmalomba, amely a Vejle fölé magasló dombon található:
Víziváros. Vagyis, vízparti város...
Itt van mindjárt a híd, illetve az öböl partján a hullámházak.
De lássuk a hajókat!
Azt tudtam, hogy pénteken meglátogatja a várost a Király Úr, de amikor a fotó készült, még nem is sejtettem, hogy ez az ő hajója, mert akkor még csak csütörtök volt. Ily nagy ravasz, ez a Shakespeare Williams, csak hogy Cseh Tomit is idézhessek.
Pedig de! Ők azok (valami netes hírportál fotója).
Aztán épp itt horgonyzott egy szépség is:
Az öbölben, a kikötő részeként épült meg a Fjordenhus, Vejle ikonikus épülete. A dán-izlandi művész, Olafur Eliasson és műterme új építési technikákat és műalkotásokat tervezett és mutat be egy olyan épületben, ahol a földszint nyilvánosan látogatható:
Pizzéria. Havenlynek olvásnám pedig dánul ez annyit tesz: kikötői menedék...
Beszaladtunk a belvárosba is, ami nem más, mint egy sétáló utca.
Az egyik kis terecskén érdekes szobrokat láthatunk, egy történet kerekedett bennem a látottak alapján.
Szóval apa vigyáz a pulyákra (Közben nagyon kell egyensúlyoznia, elvégre a lovak ritkán állnak két lábon, főleg nem másznak ép ésszel, meg ugye patákkal, egy sziklacsúcsra, alsógatya nélkül)...
... míg anya támaszkodik (De az is lehet, hogy vizet árul, így ő gondoskodik a családról, közben elmereng, vajon az emberének miért van patája, neki pedig miért nincs? Na jó, ő szárnyakat kapott...)...
... mindezt egy boldog pár figyeli (Bár az is elképzelhető, hogy épp a világ dolgain elmélkednek és akkor meg nem boldogok, ennek ellenére mosolyognak csak azért, hogy megzavarják az őket elemezgető emberkéket. Nem könnyű megfejteni a birkák gondolatait. Bár lehet, hogy nem is birkák.).
Persze biztosan magasztosabb a művész által megálmodott mondanivaló, de hát ez jött ki az én póriasan megrekedt, többnyire mindenféle fegyvereket, hadihajókat és nehézbombázókat vizionáló szintemen.
És a zsúrkocsi. Minden nap ezzel toltuk fel az eszcájgot a szobámba, mivel nem maradhatott a kocsiban annál az egyszerű oknál fogva, hogy legalább 10 olyan villany Skodát lehetne venni az árából, mint amivel szaladgálunk...
Elszaladt a pár nap, főleg azért, mert legalább hármat álltunk eső miatt. Azért itt is akadt sok lelkes fiatal (és nem annyira fiatal), akik a google street kocsijának néztek minket és mindenféle vicces, vagy annak képzelt pózokba vágták magukat. Egy apuka a 3-4 éves kislányát dobálta fel nagy lelkesen, de szerencsére mindig el is kapta. Vagy amikor egy autó követett minket (szigorúan tartottuk a 36km/órát), közben az anyósülésről mutogatott középső ujjat a tán dán legény.
Kissé lelohadt neki, amikor a lámpán mellénk álltak és megkérdezték: google street? Kaján vigyorral mondtuk, hogy nein, you fucked up, big time!
Aztán vonattal irány Copenhagen (gy.k. Koppenhága). A vejlei pályaudvar (na jó, összesen 4 sínes megállomás) tiszta, rendezett, a buditól a kis üzletig.
Az előrejelző, a piros vonal: ön itt áll. A vonat pedig majd ott fog állni (komoly 2 kocsis vicinális, pedig IC-nek füllentette magát).
Bevágtatott. Szerintetek késett? Elég a táblára és az órára pislantani...
Kényelmes, kulturált, tiszta.
Ráadásul megoldotta a taxiproblémám is: befutva a főpályaudvarra átvedlett helyi vicinálissá és indult a reptérre.
A kalauz bácsi bánatoskutya képemre tekintve - ugye a jegyem csak eddig szólt - legyintett és azt meondta, elviszem magát a reptérre. Úgy is lett!
Az ablakból még láttam a fosatós ringlist föl-le szaladgálni:
Aztán a következő reggel a szállodában, még üres a csatatér, én voltam az első felderítő:
Feltankolva irány a reptér, ami ilyen befelé nézve:
Ilyen pedig kifelé nézve:
Tetszett a kézipoggyász kocsi, ilyet Varsóban is prezentálnak. Legalább nem kell a vállamon cipelni a dögnehéz Alienware-t.
Egy rövid reppenés: norvégokkal Dániából haza (3 euró volt egy fanta, Göre Gábor szavait juttatva eszembe: ö.m.a.f. ), és végetért egy fejezet...
Az elkövetkezőkig: zene!
P.S.: Ha valakit a szökőkút és szoborcsoport igazán érdekel, itt írnak róluk: KLIKK és KLIKK.
