Három napja két katona és egy civil -akit szerencsétlenségére magukkal vittek- eltévedt, elhagyta a kocsiját, és meghalt valahol a Szahara líbiai részén. Gyakorlatilag hibát hibára halmoztak, és ez bizony még ma is, a műholdak korában, egyenlő a halállal.
Sőt talán ma még gyakoribb, vagy könnyebben megesik, mint mondjuk pár száz évvel ezelőtt... Mert a civilizált népeket senki sem készíti fel a természettel való találkozásra, azt hiszik, hogy itt is megtalálják a közértet a következő homokdűne mögött, vagy azt hiszik, hogy mindig akad elérhető közelségben víz és mindezeken felül nem kell többet várni, mint pár percet, aztán tuti szembe jöjjön valaki.
Ki hibáztatná őket, hiszen ezt szokták meg egész életükben, így éltek születésük óta.
Hát nem - kedves tv néző gyerekek - itt nem így működnek a dolgok.
Ez a fickó itt a fotón
vidáman túlél bármilyen hájtek cuccal felszerelt népeket a sivatagban.
Hogy a kabátja zöld? Kit érdekel itt, ha meleget ad? Hogy buzisan néz ki a fejkendője? Kit érdekel itt, ha védi a forróság (vagy a hideg), a homok, a szél ellen? Azt az ócska botot a kezében pedig több mindenre használja, mint sok panellakó a 20 funkciós svájci bicskát.
Együtt teáztunk. Ő főzte.
Csendben. Ahogy illik.
Ismerek pár arab szót, elég is volt. Tudtuk, hogy a család rendben van, lehet hogy lesz eső -ha Allah úgy akarja-, a tevének semmi baja, nem régen ivott, és a tea erős.
A többihez nem kellettek szavak...
Amikor elváltunk, megengedte hogy lefényképezzem, hát így...
A három egyszer volt emberre visszatérve:
"A halál közöttünk jár, szemmel kell tartani."
És most, zene!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Hm? :)