már úgy, hogy összecsaptak a fejed fölött a hullámok, a rád kapaszkodó ólómgondok pedig egyre lejjebb húztak a szélesedő semmibe, a magasban már csak egyre zsugorodó, enyhe zöldesen derengő foltként remegett a nap, és az utolsó lélegzeted maradékán kínlódtál, de nem adtad fel, pedig mennyivel könnyebb lett volna.
És emlékszel, hogy akkor mi volt az, ami mosolyra késztetett?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Hm? :)