Az ember csak megy, utazik, repül, csatangol, teret hajlít, világokat lát, idegen, furcsa, egzotikus világokat.
Közben mégis védi valami, mint puha takaró, vagy meleg kabát a hóviharban, bár több annál, hiszen láthatatlan: a tudat, hogy van hova visszatérni.
Talán el is feledkezik néha erről, még ha csak rövid időre is, a naagy-nagy felfedezések és ámulatba ejtő csodák pergő forgatagában: valaki várja, van egy hely, ahova bármikor visszatérhet.
Még ha nem is érti azt, hogy valaki, akivel összeköti a sors, mert mellé rendelte a csillagtanács, ez a valaki ott várja őt minden pillanatban, akkor is, amikor csillagfényévekre utazik épp. És talán nem is tudja, hogy ez az, ami biztonságot ad a bizonytalanban száguldva, ami védő burokként veszi körbe és megóvja mindentől, mert a tudatalattiban is ott lüktet a fénye a bizonyosságnak: összetartozunk.
Szeretlek...
Otthon, fény, irányt mutató, soha el nem halványuló: csillag.
Egy hinta, a miénk, a Szaturnusz gyűrűjén... Halk zene...
