Kirontottunk...

Fél hat, felébredt a tábor, gyülekezik a nép:

Közben MRE-t melegít a reggelihez, kávét készít, pakolja a cuccot:
- személyi nyomkövető (Ez a kis, nokia méretű szerkentyű mindig tudja azt, hogy épp hol vagyunk a beépített GPS alapján, és pár percenként elküldi a pozíciónkat a bázisra, egy szintén beépített iridium műholdas telefonon keresztül. Ott a biztonságiak folyamatosan figyelik a monitor műholdas térképén azt, hogy ki merre jár. Van aztán ezen a kütyün egy piros gomb is, ha ezt megnyomjuk, akkor vészjelet küld nem csak a bázisra, de Dubaiba is ahol 24 órás az ügyelet és küldik a lovasságot, ha kell.)
- rádió adóvevő, ez fontos, mondanom sem kell, hogy miért
- golyóálló mellény, mert hát na, elvégre ez itten Afganisztán
- víz, ebből legalább hat liter
- kaja, ezt könnyű megoldani, MRE és kész. Az MRE az a "Meal, Ready-to-Eat" rövidítése, mi csak Mérinek hívjuk. Ez a hivatalos amerikai katonai fejadag, átlag 1200KCal töltéssel 24 féle alap menűt tartalmaz, amelyek képesek önmagukat megmelegíteni.
Minden menü mellett kiegészítők sora biztosítja azt, hogy a harcos baromijólérezze magát, mint pl. pudingok, shakek, aszalt gyümölcs, sajtkrém, kávé, tea, csoki, sütik, müzlik, felsorolni is sok. Ja és egy külön zacsiban folyadékot is lehet melegíteni, nehogymá hideg legyen az az ice tea. Mivel a DoD-nek dolgozunk, hozzáférésünk van az afgán katonai bázisokhoz, sőt még limitált (de legalább naprakész) műhold fotókhoz is.

Az autók már besoroltak, fontossági sorrendben. Többnyire első a dózer konvoja, majd a kábelesek, vibrósok, műszer és végül a geodéták. 

 

Általában egy expatra (ezek lennénk mi) három extra kocsi jut biztonságiakkal - most épp ex Delta Force/ex SAS/ex Specnaz-os fiúk vigyáznak ránk, én az SAS-ből leszerelt srácot kaptam. A másik két kocsiban helyi erők utaznak és jobbról, balról biztosítanak minket, egy pedig előttünk halad, ha épp sétálni kell.
Kint forróság, ragyogás és homok fogad, megszokott dolog.
Egyedül a tőlünk délre, a távolban derengő hegyek csipkézett csúcsai jelentenek kis üde foltot, másságot, persze innen elérhetetlenek.
Elindultunk... még visszapillantottam a táborra, a fotón balra a fehér autó zárja el a bejáratot, amolyan mozgó sorompóként. A dombtetőn a kommunikációt biztosító rádiók, valamint repeaterek antennái, a fekete kocsi pedig az egyik kísérőnk, kettő előttünk gurul:

Kisero

A magunk között csak "beast"-nek nevezett -amúgy Nissan- buggy halkan duruzsolva gyűrte maga alá a homokdűnéket, többnyire lágyan ringatódzott ott, ahol más autók már pattogtak és bukdácsoltak volna. Jobb időkben a svéd hadsereg használta, most a miénk.

The BEAST

Célunk egy légvonalban 24km-re található kontrol pontunk felkeresése volt, de a dózernyomot nem használhattuk mert nem ellenőrizte le senki azóta, hogy pár hete éjszaka mókás emberek oda raktak valamit, amitől egyik kocsink sebváltója kirepült a tetőn. Sajnos magával vitte a sofőrt és a mellette ülő egyik emberünket.
Ezért hát kerülünk.
86km a Garmin szerint.
De nem bánom, mert egyrészt kimozdulunk, másrészt ősi építmények mellett visz a poros földút, hatalmas agyagból emelt erődszerűségek őrzik a múltat, elhagyatottan. Az egyikhez nem tudunk közel menni, mert aknamező húzódik az út két oldalán - még Ivánék felejtették itt -, de a következőnél megállunk. Több kilométer hosszú fal vette körül valamikor régesrég, még műholdról is látszik a monumentális építmény. Akit érdekel, copy/paste a Google Earth-be és láthatja hol álltam épp, amikor a fotó készült:
66.962460°E 37.067025°N
Persze mára már nagy része leomlott, az eső, a szél pusztítja, de ha lehunyom a szemem látom az őröket, hallom a közelgő lovasokat, a szélben lobogó zászlókat...

A fal

Fal védte a földeket, lakosokat:

A távolban látszott a központi épületcsoport is, de oda megint csak jobbnak láttuk nem elgurulni... sajnos:

Az erőd

Elértük a sivatagos rész szélét és lekanyarodtunk a földútról, most már árkon-bokron át (ööö... ez csak képletes, mert sem bokrot, sem árkot nem találtunk, ellenben egyre több homokot), de legalább nyílegyenesen.

Csak a Garmin iránytűjére hagyatkozva kerülgettük a homokbuckákat (buckalakót nem láttunk) és alig fél óra múlva el is értük a helyet, ahol a koordináták alapján meg kellett találnunk egy durván 25 centi átmérőjű, a homokba ágyazott betontömböt.

Megjöttünk

Cobus a biztonságink körbeszúrkálta a helyet IED-et keresve (IED - Improvizált Explosive Device, vagyis rögtönzött robbanó vacakság, és egy ilyen robbantotta az egekbe a fiúkat pár hete), majd miután tisztának találta, felállhattunk a pontra a GPS refivel.

Kaptunk látogatót is... ő pedig almát :)

Visitor

Előkerült a laptop is:

Aztán mi is ebédeltünk, mint rendesen most is Méri volt a felhozatal (csilis bab, mexikói kukoricával, keksz kenyér, jalapenós sajtkrém, csokis shake, fahéjas rágcsa és kávé):

Kaja

Szokásos fotózás, mindenkinek nyomtatni kell majd belőle:

A csapat

Hamarosan indultunk vissz a táborba, egyelőre kerülve a régi dózerolt nyomot, mert ugye erre rakták le anno az IED-et és ki tudja, azóta mi történhetett. De tudtuk azt, hogy szemből a tábor felől már közeledik a recleaning team a bulldózerrel és hamarosan beléjük is futottunk, innentől már használhattuk a frissen kitakarított utat:

Karavan

Belefutottunk a száraz kis bokorszerűségeket gyűjtő nomádokba:

nomadok

És elhúztunk a dolgozó vibrók mellett is:

Vibes

Este bbq-val ünnepeltünk, néha amikor valaki érkezik vagy elmegy, lehetőségünk van Marmal bázison venni ezt-azt, ami többnyire egy-egy nagy doboz fagyasztott t-bone steak vagy sirloni steak, egyenesen Braziliából.
Andy a kanadai geodéta mestere az előkészítésnek és a nyamifinom sütésnek. Persze volt minden mellé ahogy illik: majonézes krumplisaláta (a'la Cobus), vegyes saláta és csöves főtt kukorica... ööö... sör az nem vót (bár pár napja hogyan-hogyan nem sikerült Dudeket organizálni valakinek, ami ugye innen a szomszédból való).
Vegák lapozzanak :)

Steak THE

A pácolás alatt mindennapi életét éli a tábor, van aki cipőt pucol:

Vitya

Volt aki a tüzet felügyelte:

Wolfi

Volt aki megörökítette a tábort:

Itt lakom látod...

Volt aki a tovatűnő eső párafelhőit örökítette meg:

As the rain goes by

Volt aki az őröket:

guards

Zene!

Mindig csak úton...

Az itt alapvető, Afganisztánban...
4-5 naponta költözünk, így az esetleges megfigyelők nem tudják kitapasztalni a közlekedési és egyéb szokásainkat. Ezért aztán most is felkerekedtünk a kerekekre és 85km sivatagi kerekezés után bekerekeztünk a majdani új táborhelyre, mely délre található a tadzsik határ beszögelésétől 9,9km-re.
Reggel, itt áll össze a nép a konvojhoz:

Ott hátul, a fehéres színű konténer előtti az én putrim :)

Aztán elindultunk mint anno Mózes, bele a pusztába, és hát ki más vezette volna a népeket mint én.
Még jó, hogy reggel feltöltöttem a garminba az útvonalat, mert ha nem teszem, akkor lehet, hogy Indiába lyukadunk ki.
Szépen követett a nép, meglehetős sebességgel, ami számomra meglepő volt, hiszen ha figyelembe vesszük a kocsik korát és állagát, akkor lehet, hogy nem is járunk messze Mózestől...

30km után elértük egy régi szeizmikus vonalunkat, amelyen a dózer utat vágott pár hónapja és rákanyarodtunk, mert épp jó irányba tartott. Itt nincs szükség navigálásra, fogtam hát magam és amennyire a zötyögéstől lehetett, nekiláttam a horizontal checking-nek, ami ugye vízszintes ellenőrzést jelent elméletileg, gyakorlatban pedig alvást, legalábbis nálunk, a szeizmikánál.
Álmodoztam..., zötykölődtünk..., szenderegtem..., zötykölődtünk..., álmodoztam..., zötykölődtünk..., szenderegtem... volna, de ekkor a délafrikai srác hollandosan ugatós angolsága ébresztett: hey Joe, még a tracken (úton) vagyunk?
Ja, vágtam rá kapásból, mert hát hol is lennénk másutt, nyílegyenesen visz a régi vonal és még nem aludtam annyit, hogy le kellene fordulni róla.
Aztán a garmin képernyőjére pillantottam és helyesbítettem: NO! és folytattam is a gondolatmenetet a what the hell... where are we going-gal, amit úgy ferdítene talán a művelt orosz, hogy "hova a megveszekedett kénköves istennyilába megyünk", ha beszélne angolul.
Kiderült ugyanis, hogy az előttünk sertepertélő biztonságiak tóba futottak, a víz elárasztotta a régi vonalat, így hát kerülünk.
Csak épp erről nem szóltak, mert nem akartak felébreszteni.

No ekkor hugyoztam be majdnem, először.

Aztán másodszor akkor, amikor megláttam, hogy még hátravan 11 km zötyögés a célig.
Megállni nem lehetett, mert a seggünkben dübörgött a konvoj, gondolkodtam az ásványvizes palackba vizelésen, de elvetettem az ötletet ok miatt.
Különben is arra gondoltam, hogy elvileg már 30%-nál jelez a szervezet, szóval fér még...
Azt azonban biztosan állíthatom, hogy csodás volt az utolsó pár száz méter, de még csodásabb az a pillanat, amikor végre megálltunk, kirúgtam az ajtót és kirontottam az autóból, mint anno Zrínyi a várból - csak gyorssabban -, aztán rohaaaaam, irány a legközelebbi dűne, éééééééééééééés.... jahaaaaaaaajjjj!
Innen már könnyű volt a nap.
Lassan befutott a csipet-csapat nagyobb része is, kivéve a pár lemaradót és lerobbantat:

És kijelölődött az új tejjel mézzel folyó kánaán helye:

Estére minden a helyére került, még a naplemente is:

Úton

Dubai... Reggel hatkor szálltunk le, épp derengeni kezdett az ég, miközben a világossárga taxi a szálloda felé suhant a fene tudja hány sávos úton. Balról feltűnt a piszkafa torony, mintha már láttam volna erről valamit a discoveryn, még serdülő korában.

A szálloda tetszett, a tizediken egy csodás úszómedencével, a földszinten bárral és istenes étteremmel. 7 óra is elmúlt mire megkaptam a kulcskártyát, így nem sok értelmét láttam ágynak esni mert 9-re jött értem a céges sofőr, irány az afgán képviselet, vízum.
Ott vidáman elbeszélgettünk a jóemberrel, akinek meglehetősen jó emlékei lehettek Magyarországról, mert szeretnének újra itt lenni. Mondtam neki hogy a címük még él, a szíreket kell csak kiebrudalni az épületből :)
Szerencsére hamar szabadultunk, még felugrottam az irodába egy kávéra aztán aludtam négyig, amikor is Sean orifonozott, menjünk a mall-ba (Mall... olyan mint az Árkádok Pesten, csak hm... talán tízszer akkora?)
Sean a brit ejtőernyős regimentben szolgált, aki tudja ez mit jelent, annak nem kell magyarázni, a többinek pedig hiába is próbálnám elmondani.
Annyit elég tudni róla, hogy 50 múlt, alacsony szikár ember, túlélt egy robbanást amiben 15-en haltak meg, 2 csigolyája odavan, és a jobb lábában is cipel vagy fél méternyi fémet.
A Mall of Emirates csak egy bakugrásnyira volt tőlünk, a szálloda ajtajából látszott a sípálya impozáns (ez amolyan költői túlzás ám csak, szerintem baromi ronda) épülete, ami ugye egybeépült a bevásárló központtal, és a kinti kellemes 41 fokos párából a -2 fokos hóval borított lejtőre ülhet a sudár dubai, ha akar.

Egy fotó az üvegen át:

Minket csak kamera, iránytű és távcső érdekelt, de mire megtaláltuk az első üzletet addigra tele lett szemünk, szánk, fülünk, orrunk, mindenféle márkás parfűm illatával a drogériákból és megszámlálhatatlan divatcuccot áruló üzlet előtt húztunk el, kerülgetve a bambaképű turistákat, hófehér földig érő hálóinges helyieket, és fekete ruhás ninjáikat. Aztán mentünk tovább, mert itt csak menő kamerákat árultak, Sean pedig valami olcsó vacakságra vágyott, amiért nem kár a homokban.
Az emeleten végre berongyoltunk egy nagy számtech üzletbe, ahol volt minden, mi szemnek, szájnak, égnek és földnek ingere.
Még olcsó digitális kamera is.
Tájoló is.
Távcső is.
Kajaügyileg tudtuk hogy a szállodában este "burger night" lesz, és azt is tudtuk a cég (nem turisztikai) brossúrájából, hogy a sivatagban katonai fejadagokon élünk majd reggel-délben-este, ezért nem volt kérdéses mit vacsizunk. És az sem, hogy sörrel.
Utóbbitól kicsit ódzkodtam, de egy páááájnt -ahogy az angol mondja- azért lecsúszott. Vagy kettő. A harmadikra nem emlékszem tisztán, de négy biztosan volt :) A burger pedig... jahaaaaaajj! Ott sütötték előtted (marha vagy pulyka), aztán megpirították a félbevágott zsemléket ahogy illik, majd ha akartad rakott rá a waitress abból amiből kértél, vagy te pakoltál magadnak a számtalan dologból, amit szép sorban lehetett felkeresni, szóval került bele pikáns szósz, ketchup, hagyma, csili paprika, majonéz, savanyú uborka, saláta, sajt és paradicsomkarika, ezzel együtt már csak két kézzel lehetett összezárni és majdnem úgy tudtunk csak beleharapni, mint a kígyó: kiakasztott állkapccsal.
És ami szomorú volt az az, hogy a korlátlan fogyasztás ellenére kettőnél több nem is fért belénk. Sean próbálkozott egyet felmenekíteni a szobába, de nem lelkesedett érte a manager, így letett róla.

Reggel taxit fogtunk és irány a reptér. Hopp, ott szalad egy ikon!

A terminálra egyszerű volt bejutni, ez nem a nagy járatok búvóhelye. Már mosolyogva várt ránk a DSF flight földi személyzete.
Ez egy érdekes járat. Nincs útlevél kezelés vagy csomagellenőrzés, kivéve egy szabályt, max. 30 kiló lehet az összes poggyász, azt lemérik.
Szegény Jaya -aki előttem utazott egy héttel- ott kellett hogy hagyjon pár ruhát az irodában, mert vele küldték ki a laptopot. 12 kiló, plusz a tápegység is több mint 1 kiló: 18"-es Alienware. Beast
Ez a légitársaság charterként amolyan katonai, diplomáciai útvonalon közlekedik és úgy repültünk be vele Afganisztánba, mint a szellemek. Alattunk és a távolban a hegyek csúcsait még hó borította, néhol felhőkbe bújtak, másutt pedig piszkos barnán ragyogtak a fényben.

Az első megálló Bagram volt, maga a reptér egy hatalmas amerikai katonai légi bázis, A10-esek, Blackhawk-ok, C-4-esek, F16-osok mellett gurultunk be a parkolóba, ahol a betonon szortírozták a népeket, Kabul, Kandahar, Mazar-i Sharif.

Mi az utóbbi csoportba vegyültünk, csodáltuk a bázist három oldalról körülvevő meredeken égbe ugró sziklás hegyeket, mindenk hó borította a tetejét, pedig lent 28 fokot mértünk az erős szél ellenére. Rövid idő elteltével beszálltunk a kis, két propelleres, gázturbinás gépbe és hajrá észak.
Alattunk homokviharrá erősödött a szél, végigsöpörte az északkeleti hegyek lábait, magasba szökő porfelhők emelkedtek látszólag lassan az ég felé, beborítva mindent. A gép bedőlt, majd a bázis fölött körözve spirálban emelkedett egyre magasabbra (itt még volt valamicske légvédelem - gondoltam), hogy a hegyeket átugorja.

Egy órás út után ereszkedni kezdtünk, vége volt a hegyeknek, északra lapos vidék terült el gyér mezőgazdasággal, a távolban homokdűnékkel.
Itt szintén egy katonai bázisra szálltunk le amit németek és amerikaiak üzemeltetnek: Mazar-i Sharif. Ide menekülhetünk, ha égni kezd a talpunk alatt a homok.
Épp levonták az égről a hatalmas léghajót, amelyről kismillió kamera leste addig a bázis környékét, minden mozgást beazonosítva. Éjszaka gondolom az éjjellátók veszik át a szerepet...
Kimásztunk a gépből a délutáni forróságba, felkaptuk a cuccainkat és odaballagtunk a parkolóban ránk váró kocsikhoz, ahol Wolfgang, a kölökképű délafrikai campboss várt ránk. Nem is kölökképű... inkább kölökhörcsögképű, tipikus raktáros.
Kigurultunk a kapun, ahol épp egy norvég katonai konvoj érkezett meg őrjáratról. Arra gondoltam, hogy de jó nekik, páncél, puska, golyóálló üveg és a többi... mi pedig egy szál lógó fafüllel kóborgunk majd ember nem járta vidéken, ahol két héttel korábban robbantottak fel egy kocsinkat. Éjjel a bulldózer nyomra telepítettek aknát, vagy ismertebb nevén IED-et (helyesen IED-t).
Állítólag a tálibok 20 dollárt fizetnek egy ilyen akcióért a helyieknek, ami itt hatalmas pénznek számít.
20 dollár... két ember élete...

A tábor... Csak remélni tudom, hogy nem megy az égbe :)

Este a Hold ráült a földsáncunkra:

Aludjunk...

Ma reggel...

Hűvösek a reggelek...



A nap alatt forró minden...

A sírok pedig hallgatnak a sivatagban...

Dallam...

Marokkó

Naplemente a táborban...




Marokkóban dolgozgatunk, a hely érdekessége az, hogy itt, a Tantant és Zagot összekötő vonaltól haladt dél felé Mauritániába, a Paris-Dakar egyik útvonala.
Gondoltam is, hogy megnézem hol bukfencezett a milacink, oszt lejátszom de jól. Tudjuk, 130/80-nál (nem a vérnyomásom, a sebessége volt ennyi/vagy ennyi) eldurrant az egyik első kerék és hát hiába gépészkedett, borultak. Azonban az jóval északabbra történt tőlünk, ahogy kibogarásztam a beszámolókból a helyszínt, így egyelőre ejtettem a dolgot.
A környéken védelmi vonalak húzódnak, megerősített pontokkal, merugye ezen a részen volt valami svédtorna a poliszario és a marokkói erők között, úgy a nyolcvanas évek környékén.
Száraz, öklömnyi, vagy apróbb kővel lazán felszórt sárgásbarnás sivatag, enyhe lankákkal, ha kétszer elmész egy nyomon, akkor már olyan porfelhőt kavarsz hogy simán berakhatnának valami jó kis látványmoziba.
40-50 fok. Forró portölcséreket kavaró forró szél a forró talajon a forró levegőben. Minden forró...
Az egyhangú kopár tájban néha feltűnik egy csoport -a szavannákat idéző-, lapos tetejűre dizájnolt fa, ritkán egy-egy döglött kecske alatta, merugye árnyékban még halni is jobb, vagy mi.
A kecskék a környéken egymástól jókora távolságra élő beduinokhoz tartoznak, sátraikat szintén a csenevész fákkal elszórt lapos völgyekben lehet kiszúrni. Mármint a beduinokét, a kecskék a szabadban laknak.
Néha látjuk, amint vonul a csapat hol erre, hol arra, persze fű az nem nagyon akad, nem is tudom mi a fenétől adnak tejet, kecskeszart, vagy egyáltalán mitől vegetálnak. Mármint a kecskék, a beduinok isszák a tejet, nem adják.
A tevék is a beduinokhoz tartoznak és a nagy semmittevésben szeretnek kisebb-nagyobb csapatokban a poros úton feküdni, és méla, de mégis amolyan vidámnak tűnő pofával nézik azt, ahogy a nagy, büdös, zörgő, furcsapufogó nyelven halandzsázó négykerekű állat elmegy mellettük, hasában emberekkel.
Szerintem utána még sokat studíroznak azon, hogy kereke, avagy lába van annak az izének. Na és hogy miért nem a hátán ülnek az emberek…
Pár napja a szervizkocsink (szintén rallis relikvia, szerintem Noé üknagyapjának a dédapja lelt rá egy poros ponyva alatt a garázsban, ahova valami rég eltávozott rokon parkolhatta be és mindenki megfeledkezett róla, mígnem kontraktorunk fellelte) a helyi utász szakasz által megtisztított nyomon kifelé tartva aknát talált, az meg ugye tette a dolgát úgy, ahogy egy jól nevelt aknának illik, függetlenül attól hogy több mint 20-30 éve rá se bagóztak.
Szerencsére gyalogság elleni szerkezetről volt szó, de a kocsi jobb eleje tropa lett, a szélvédőt kifelé nyomta a lökéshullám, a generátort takaró oldalajtó leszakadt, a sofőr egy szaros gatyával megúszta.
Még jó, hogy a generátor benzintankja nem robbant be, de úgy tűnik, hogy a következő olajcserével sem kell sokat bajlódnunk.

Elvitték...

Tegnap éjszaka pedig vándor énekesmadarak serege lepte el az eget felettünk, először azt hittem pillangók mert annyi volt, majd hogy denevérek mert csendben repkedtek az ívlámpák fényében, majd egy-egy közelebb repülő formáját felismerve elismerően füttyentettem, azannya, ezek meg nem tudom honnan jöhettek, de nem a közelből az biztos :)


Zene!

Marokkói körkép

Hm, nem egy Feszty-körkép, de azé ütős vót ez is :))))
Először is Casablanca, ott kezdődött minden, aztán jött Fes, majd Merzuga, Ouarzazate, Marakech, Agadir és a kör Casablancában zárult, de hogy nyele is legyen, megálltunk pár napra Párizsban. Akkor ez egy amolyan nyeles kör... tüKör... vagy mi :)
Ha már tükör akkor kép, ha pedig kép, akkor felesleges minden szó :)
Reggel, Fes, Hotel Jardin

Fes, Medina

Nyakunkba vettük a város ősi, eredeti, kézműves cuccokat előállító részét, amelyben ma is vagy 300ezer ember él és dolgozik kézzel, lábbal, éginyenyerével :)

Kézzel készült ezmegazok

A világ első egyetemének kollégiuma

Bőrgyártás: a fehér kádban galambszar, ebben puhul 3 hétig a bőr, a sötét kádakban festés (persze előtte kimossák és szárítják :))

No és ha Fes, akkor szőnyegek... ez a berber motívumos itten 450ezer csomót tartalmaz, négyzetméterenként...

Még láttunk sok csudát, eltöltöttünk egy napot, de aztán indultunk tovább Merzugába, keresztül az Atlaszon, dél felé. (Nem úgy értem hogy dél felé, hanem úgy hogy Dél felé... mármint... egy óra tájt, mert elment az idő a szupermarketban. Ben. Tehát dél felé indultunk el, Dél felé. Nnnnna!)
Út közben megkóstoltatott és finomnak találtatott :)

Merzugába este értünk, homokviharban kavartunk Erfoudtól dél felé (nem dél felé, mert már erősen sötétedett, hanem Dél felé) és letámasztottuk a kocsit a szállodánál, majd felkaptunk pár palack vizet, betekertük a fejünket autentikus sálakkal (aminek itt ööö... a fene tudja mi a neve, de kb 2-3m hosszú és különböző színekben árulják), majd felpattantunk a Land Roverre hogy a dűnéig zötyögjön velünk. Ott már várt ránk a vezetőnk két tevével, de a sötétben először csak a horkantásaikat hallottuk. A kocsi fényszóróinál aztán felpakoltuk őket, majd elindultunk be a homokba. A szél közben csitult és előttünk, kicsit jobbra feltűnt a telihold. Alig negyed óra után már nem hordta a szél a homokot, szellővé csitult és a hold beragyogta a tájat. Meseszép lett minden.... Vakuval készült pár fotó, de nem csúfítom el vele a képet...
Egy óra tevegelés az össze-vissza hullámokba torlódott dűnék között, majd halk hangok a távolban, pislogó mécsesek fényei, és lezökkentünk a homokra, megérkeztünk a sátortáborba.


Az éjszaka... azt hiszem csak egy szóval jellemezhető: felejthetetlen...

Napkelte

Hazafelé...

A következő napot Tmbuktuban töltöttük, no nem a városban, csak a szállodában amely Kasbah módra épült. Ezek a berber erőd-települések szinte mindenütt megtalálhatók Marokkó középső és keleti vidékein.

A szálloda éjszaka...

... nappal, kívül...

... és belül :)

Innen Ouarzazate felé fordítottuk a Tuareg rúd... ööö... öö... kormánykerekét, közben berber települések mellett vitt az útunk, amelyek követték a folyóvölgyeket. Beugrottunk egy kitérőre az Etole des gorges sziklafalai közé, majd megálltunk egy pillanatra Kelaat M'Gouna rózsacsodái között, hogy aztán este a vendégházban élvezzük a csendet és a hűs sivatagi levegőt :)
Itt másnap végigjártuk az utolsó pasa kasbahját az alagsori fürdőtől az emeleti háremig...
A kasbah kívülről

Aztán megismertük a város történetét, a kézműipart, melynek során rábeszélődtünk valami csodaszép kelmére, miközben megcsillantottuk magyar bazárkereskedőalkuszi tudásunk, ami abból állt hogy:
Ő:
- Mennyit adtok érte?
Mi:
- Mennyit kérsz érte?
Ő:
- Mennyit adtok érte?
(Ez ment vagy öt percig, végül kibökte: 1100)
Mi:
- 500.
Ő:
- Jáhááááááj!!!! Neeem! Ez 1100! Mennyit adtok érte?
Mi:
- 500.
Ő:
- 1100. De hozzuk közelebb az árakat, odaadom 1000-ért.
Mi:
- 500.
Ő:
- Az kevés, induljunk el egymás felé, én mondok 900-at.
Mi:
- 550.
Ő:
- Jáháááááááj!!! Annyért nem adom oda.
Mi:
- Jó, akkor mi megyünk is.
Ő:
- 600 és vigyétek.
Mi:
- Na, jó, egye fene.
Különben nagyon szép ágytakaró kaktuszrostokkal megerősített gyapjú. Vagy valami ilyesmi :)
Aztán megnéztük a filmstúdiók múzeumát, mert ugye itt 5-6 nagy filmstúdió működött még a közelmúltban is, csak ugye a hőbörgések elriasztották az amerikaiakat. Itt készült a Ben Hur, a Gladiátor, a Passió, a Múmia és még rengeteg, főleg vallásos beállítottságú film, mint pl. a Nílus ékköve. Vagy valami ilyesmi...:)
Végül a nagy melegre való tekintettel elfogadtuk az egyik szálloda meghívását, ééés este ramadan 'reggelire' voltunk hivatalosak. Merugye este fél nyolcokr van a reggeli, hajnali egykor pedig a vacsora (vagy ebéd?). Tök logikus.... :)
Kaja

Persze ez csak az első teríték, a levesek és a nyárson sült finomságok, sütemények, gyümölcsök később jöttek, no és az elengedhetetlen zöld tea, mentával :)

A következő napon még végignéztük az Atlas stúdió díszleteit, majd megcéloztuk Marakest, miközben az ismert nótát dúdoltuk:
Irány észak,
itt jönnek a
tengerészak.

Hm... Marakech... azt hiszem erről nem írok semmit :)

Végül Agadirban töltöttünk pár napot, fény, tenger, éttermek, lazulás, tenger, fény, éttermek, lazulás. És tenger... csodaszép... nem is tudom minek a szállodában úszómedence :)
Atlantic Palace, Agadir


És ha már a csodálatos szállodák szóba kerültek, legyen itt egy link ha esetleg kedve támad valakinek barangolásra :)

Külföldi Szállodák

Most

Hazafelé...




6:30, bevágódom hátra, a sűrű és fekete hajú angol srác beül az anyósülésre, lassan gurulunk a kapu felé.
Beleszól a rádióba:
- Scot ops check.
Azonnal érkezik a válasz:
- Ops Scot 5 by.
Lefordítva kb. azt jelenti hogy Scotty hívja a műveleti szobát rádióellenőrzés céljából, a válaszban pedg közlik vele hogy az ötös skálán ötös errősségű a vétel.

Fél óra zötykölődés az ócska úton, melyet a töltés tetejére építettek. Balra a lápvidék húzódott, melyet sással fedett tocsogók, néhol tavak, és a távolba vesző nyílegyenes csatornák tarkítottak. Karcsú csónakokban két-két ember, többnyire apa és fia, gondolom az ősi foglalatosságra tanította épp a 8-10 év forma gyereket.

Az autópály előtt még kis üzletsor mellett gurultunk el, 4-5 kopott kis bódé, melyek körül gyér lombú zöld csal némi színt a kopárságba. Már messziről látszott -mivel csak lassan lehetett haladni a kátyús úton- az utolsó viskó előtt kikötött birka. Közelebb érve kivehető volt a sötétbarna bundájú jókora kos, a jobb első lábánál fogva kikötve. Látszott hogy menekülne, kipányvázott lába a levegőben, ott tartotta a megfeszülő kötél. Agya nem tudom mennyit volt képes felfogni a világból, de nem mozdult. Gondolom úgy volt ezzel, ő megtette azt, amit tudott, ennyire futotta.
Tőle vagy 10 méterre egy bivaly borjút bontottak épp a betonozott járdán. Pár perce vághatták le, még egyben volt, épp nyúzták vagy mi az ördögöt műveltek. Ott hagytuk a birkát és a jövőjét, rákanyarodtunk a hatsávos pályára és elindultunk Basra felé.

Az út mellett néhol még mindig ott állnak a kiégett roncsok, a falvakban gyűjtőhelyeken halmozzák a rozsdásodó, lökéshullámtól kicsavart, széttépett, vagy kiégett tankok, járművek maradványait.
Rozsdatemető


A város előtt is gyakori látvány volt az ilyen hely - recirkuláció, gondoltam-, miközben kibontottam egy vizet. A páncélablakokat nem lehet leengedni, a légkondi még nem ment, hiszen csak 18 fok volt kint.
Basra elővárosa

Egyre szaporodtak az ellenőrző pontok, az elővárosban jártunk. Szerencsére nem kellett átvágni a városon ahhoz, hogy a reptérre jussunk. Még néhány ellenőrző pont az utolsó bekötő úton, majd kiszálltunk az üres parkolóban, levettem a golyóálló mellényt, és Scottyval elballagtunk a beszálláshoz.

Átverekedtem magam a biztonsági kapun, majd a Királyi Jordán Légitársaság pultjánál megkaptam a beszállókártyát. Újabb biztonsági kapu, és a pultnál ráragasztották az ülés számot a beszálló kártyára, ugyanakkor kértek 15 dollárt amolyan reptéri adó címén. Tudtam erről, de széttártam a kezem, sajnos engem erről nem tájékoztattak. A fickó visszavette a beszállókártyám, gondoltam, nemááá! Valamit ráírt, kérdeztem hogy fí muskilá? Aszongya ááá, nem. Gondoltam, akkó jó, és próbáltam szerencsétlen képet vágni. Valamit ráírt a kártyámra, visszaadta és next. Sukrán dzsázílan, vigyorogtam és irány a kiléptetés, hol a VIP kapuhoz kalauzoltak. Le volt minden zsírozva (asszem 2-300 dollárral) merugye a vízumom már régen lejárt :) A tiszt vigyorgott, pár másodperc és már mehettem is.

A gép időben érkezett, időben szállt fel az enyhe homokviharban, ami akkor kezdődött alattunk.
Felszállunk

Egyedül az okozott némi zabszemre gondolást, hogy mindössze fél órám lesz az átszállásra Ammanban, node nem jöhet semmi közben, gondoltam, és halat rendeltem a háromféle menüből. Vörösborral.
Sztyuvi

Jordániába időben érkeztünk, gond nélkül elértem az athéni gépet, és mivel ismét csak a Jordán légitársaság gépével utaztam, megint halat kértem. Vörösborral :)
Athénben volt egy órám így nem izgultam, tudtam hogy most már minden rendben lesz:
Athéni reptér

Átkocogtam a túloldalra (érdekes, a csatlakozó gépek mindig rohadt messze parkolnak a beérkezéstől, kivéve ha nem :)), és épp láttam ahogy a MALEV gép begurul a csarnokhoz, rácuppan a flexibilis folyosó, és kiszáll a nép. Itt már nem működött az iraki simm, átraktam az enyémet és felhívtam a sofőröm, hogy jöhet :)
Időben indultunk a jobb oldalon ültem és a Hold végig követett:
Este...

Aztán... aztán lett :)))))))

Esik

Este kezdte és folyamatosan kopog a tetőn. Valami súlyos, lassú eső ez... Esőisten siratja Irakot. És talán valami mást is...

Esik

Tegnap éjszaka kezdte... Semmit sem lehet csinálni, a srácok a fő sátorban ücsörögnek reggel óta, fényesítik a cuccot. Minden szürke és hideg. Az eső hullámokban érkezik, fél óra kopogás a tetőn, aztán negyed óra csend, majd megint kopog a tető. Fekszem az ágyon, álmodom, hallgatom az edzőteremből áradó tuc-tuc zenét (hoppá, most a Bad Romance, yeah), nyomja a hifi torony, dolgoznak a pilgrimes srácok.
Elballagok a bögrémmel, készítek egy kávét, cukor nélkül, kis tejjel, gondolkodom hogy a futópadra álljak rá gyaloglásügyileg, vagy inkább... eh, csak szitál most, hát sétálok pár kört a táborban. Ismerős minden, akár éjszaka sötétben is tudjuk mikor milyen akadály lehet előttünk, vagy merre vannak a beton bunkerek... gyorsan rögződik az a pár dolog...
Szemben az aknakutatók táborának fala emelkedik fölénk, hesco elemekből áll, a tetején álcázó vászon, a sarkokon őrtornyok, két reflektor felénk néz. Egy fekete zászló is leng mindig ott, nem tudom mi a célja, talán a nemrég elmúlt ünnep maradéka.
Fél három...
Lépkedek a kaviccsal felszórt talajon, még majdnem mindenütt laza, hangosan rastog a talpam alatt. (Na ez meg milyen szó... zalai, ha jól tévedek, még nagyanyám használta arra ha homok került a fogai alá :)) Nem szeretek zajt csapni pedig... ez is amolyan bevésődés :)
Beugrom az irodába, üres már, a srácok hazamentek, csak Karem a kurd QHSE tiszt ücsörög ott, a netet bűvöli. Letöltöm a rendeléseinket tartalmazó excel file-t a stickemre, újra a konyha felé kanyarodok, séfünk az ajtóban, felteszi az állandó kérdést: hello my friend, are you ok? Vigyorgok, persze hogy ok, csak most... ok, na :)
Visszaballagok a szobámba, még van net, bepötyögöm ezt. Holnap, sőt elvileg holnapután sem lesz majd kapcsolatunk a külvilággal, mert új szolgáltatót keresünk. Talán a kuwaiti cég lesz a nyerő, ezt még nem tudjuk, de a mostani az valami totálisan megbízhatatlan szolgáltató. Márpedig a net fontos, az a köldökzsínórunk, főleg biztonsági szempontból...

Hm... ez most egy olyan... amilyen bejegyzés lett :)))

IEDősök nem vagyunk

A golyóálló mellé sisak is került, így már akár el is mehetnénk a farsangra :)
féééjejmetesz!.. :)
Persze a móka és kacagás mellett figyelni kell arra hogy ma is találtak 3 IED-et nem messze, északra tőlünk. AZ IED az egy olyan jószág, hogy mókás kedvű emberek elrejtik az út mellett, majd távirányítással (többnyire mobiltelefont használnak mostanság) felrobbantják, lehetőleg pontosan akkor, amikor valaki épp mellette szambázik. Van egy firnyákosabb fajtája is, mert ugye a páncélozott kocsik -mint amilyenekkel mi is mendegélünk- eléggé ellenállók az ilyen huncutságokkal szemben. Ennek is van ám szép katonai rövidítése (EFP), a lényege az hogy ez már irányított robbantással, a lökéshullámtól egy fémkúpból kialakuló irtózatos sebességű "fém nyilat" lő ki (kumulatív tölteteknél "jet"-nek nevezik) ami áthatol a legjobb páncélzaton is, és akkor ott aztán... hm... sebészkedik. Pár hete ilyet használtak innen 3km-re az aknakutatóink ellen, eredmény egy halott és egy súlyosan sérült a kocsiban.
Baszrából jövet már az olajmezők után fekszik az oldalán ez a kocsi, még 2008-ban likasztott ki egy ilyen csoda, a srác szerencsére(?) csak a lábát veszítette el.
Memento...
Nnna, hát a tea az most csak fekete, mert a zöldet mentával keverik újabban és nem szeretem a fogkrém ízt ha teáról van szó, így valami más... valami... fekete. Igaz piros tasakban. Érett, súlyos íz... finom.

Tegnap volt a második riadó gyakorlatunk, sötétben. Basszus, a bunkerben olyan sötét volt mint egy néger gyomrában, és vélhetőleg ugyanolyan fojtó pára is. Aztán eszünkbe jutott hogy a vacak kis céges telefonok mindegyike zseblámpa is egyben, és rögtön romis lett a hangulat, már csak Pink Floydtól hiányzott valami. Vagy negyed óra után lefújták a riadót, ledobtuk a páncélcuccot és sisakot, aztán a lépcsőn ücsörögve beszélgettünk kicsit a csillagok alatt.

Majd őrület: Cilla Black, szólt egész este újra és újra... :)

"Itt lakom látod..." (Tankcsapda)

Most kaparintottam meg a mentőhelikopterünkről készített fotót, itt jól látszunk, vagyis nem mi, hanem a a home, sweet home :)
Camp

Balra a zöldes konténerek az aknakutatóké, esténként oda keccsölök a jelentésekért meg kis csit-csetért ha épp nem Aleks jön át, jobbra fönt pedig az oroszok táborából egy részlet. Középen a magányos nagy sátor a mi irodánk, plusz ott trónol a QHSE is, no és esténként ott meetingel a csapat. Nap közben többnyire az R.M. jelű konténerben rontom a levegőt, itt a szobám, itt ülök most is épp miközben az esőt hallgatom. Ha innen balra lefelé indulok úgy srévizavé, akkor épp eltalálom az ebédlőt. Hát ennyi...
Ja és hogy miért R.M.? Hát kéremszépen annak történettye van :)))))