Lassan

Készülődünk...
("Legyünk útra készen
mielőtt valami eltörik egészen...")

Point and click device :)

Shortlegged folks

Path makers

Backup

Practicing

Good old man

Cover

Szeretem amikor ex Specnaz, ex SAS, ex SF srácok kószálnak körülöttünk :)

Ééééééés a legfontosabb:

Hetedhét

Egy hete szerdán érkeztünk Bastionból egy kis géppel:

Alagút, fénnyel a végén :)

Azóta eszünk, alszunk, netezünk (már amennyire), eszünk, alszunk, konditerembe megyünk, alszunk, eszünk, netezünk.
Az olyan egyszerű dolgok mint hogy reggel meglessük a papagájokat az ablakban ahogy csipegetnek (ehhez a vacsorából hozunk fel mindig 3 hatalmas hosszúszemű és mézédes szőlőt), vagy a délutáni kávé (a reggeli során organizált csokikkal) amolyan napi kötelező feladattá váltak mint az ima, este pedig felmegyünk a tetőre és a csillagok alatt beszélgetünk.
Kimenni nem lehet, de nem is nagyon lenne miért. A konvojunk pedig még mindig több mint 700km-re várakozik egy katonai bázison, biztonsági okokból nem indulhatnak el. Múlt héten rálőttek egyik autónkra, a golyóálló üveg tette a dolgát:

Madárpötty a szélvédőn

(Tegnap itt a városban egy öngyilkos merénylő (ajj de szépen fogalmaznak, én idióta baromnak hívnám, de hát ugye az elég széles kategória, vagy mi) felrobbantotta magát és ezzel 2 rendőrt is magával vitt, másik négyet vagy ötöt megsebesített. Tegnapelőtt pedig a kabuli reptérre vezető úton ment bele az egyik légitársaság személyzetét szállító minibuszba egy ugyanilyen, a kocsiját robbanóanyaggal telepakolt baromállatjaavilágnak. A busz a robbanástól vagy 50m-t repült. 12 halott.
Hogy ez kinek jó? Valakinek biztosan, hiszen csak kell valami jónak lennie abban, ha az ember csinál valamit... vagy ahhoz embernek kell(ene) lennie?
Hát ilyenek itt a vidám hétköznapok. Szerencsére szomorúval még nem találkoztunk :)

Azért van ugye internacionálé is, a délafrikai többséget (hárman vannak) valamiképp ellensúlyozza az hogy sikerült egy volt kollégámat, barátomat is kihozni, így két magyar, egy horvát, egy egyiptomi és egy iraki/jemeni a céges tömeg perpillanat.
Aztán mellettünk egy orosz járat tagjai is itt szállnak meg, minden nap ebéd körül érkeznek, még repülős egyenruhában. Hogy mikor mennek azt nem tudom, de gondolom korán, ha délig megfordulnak. Ma, miközben a hallban feltápászkodtunk a kényelmes bőrfotelekből az ebéd hívó szavára, odaböktem a vállán négy csíkosnak:
- Zdrásztvújtye táváris!
Erre felugrott és kezet rázot egy hávárjúduinggal :)

A tetőn nézelődve nem sok látnivaló akad (mint már írtam), keletre temető, előtte kis mecset (a korábbi nénis fotó is onnan van), délen a főút a hatalmas forgalommal, zsivajjal, koldussal, nyugatra is az út folytatódik de már soksávossá duzzasztva és attól balra a régi vár, ami most múzeum. Ilyet és hasonlót egyébként a terepen is sokat találtunk már, de eddig az aknamezők miatt nem sikerült egyiket sem közelebbről megnézni:

Vár állott, most...

Az imént hallottuk hogy egyre közeledik egy autóra szerelt hangosbeszélő és mondjamondjamondja.
- Na -mondom- jönnek a tűntetők.
Mire Lui:
- Ide aztán jöhetnek, egy szót sem értünk belőle.
:))))))))))))))))))

Ó és még valami... a liftben a női hang olyan édesen mondja amikor felér az emeletünkre:
- Hábádihi sáhárum.
Na, hányadikon lakunk? :)))


Zene!

Így is lehet...

Peace

Papagáj?

Először azt hittem káprázik a szemem. Vagy koszos a képernyő. Vagy mindkettő. De aztán rájöttem hogy nem, ez itten kéremszépen célirányos: a dekoltázsok és púpos pólók és ingek és pulóverek mind-mind szépen elmaszatoltak a tévé helyi műsorában.
Vajon a béjvaccsal mit csinálnának? :)

Ma is itt totyogtak reggel az ablakpárkányon a papagájok, kettő zöld fejű. Naná, hiszen mézédes nagyszemű szőlőt raktunk ki nekik még este :)

A kis kíváncsi :)

Azért a városi létnek is megvan a maga szépsége: jégkrém :D

Ééééés, zene!

Harry de nem a Potter

Csak két napot késtek, gondoltam kaján vigyorral. Mi szerdán szálltunk le Camp Bastionban, a tálibok pedig pénteken támadtak. Persze eleve reménytelen volt a vállalkozás, 18:2-re a jó fiúk győztek.
Valami olyasmi lehetett ez is, mint a Brian élete című filmben a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata:
- Megmutattuk nekik!
(Hülyék)

Onnan egy kis géppel repültünk tovább és olaszok felügyelte bázison szálltunk le, ahol az új biztonsági népek amerikai főnöke fogadott minket. A rövid eligazítás után (melynek érdemleges része abból állt hogy az amerikai helyett megpróbál olasz fejadagokat szerezni mert annak mindegyikében van egy kis palack bor is) kigurultunk a reptérről. Átszálltunk a helyiek vezette kocsikba, aztán berontottunk a városba, de szó szerint.
A sofőr mellett ültem aki kétségbeesetten próbált lépést tartani az előttünk haladó autónkkal, de vezetési tudását látva elkönyveltem hogy az ezen az - egyébként kilómétereken át nyílegyenes és négy sávos - utcán, ebben a városban és ebben az országban reménytelen. Határozatlanul nyomult előre a jobbról, balról, alulról, felülről előző kocsik, szekerek, tuc-tucok (ez az a háromkerekű indiai motoros riksa), gyalogosok, szamarak és kézikocsik visító, csörömpölő, porzó áradatában.

Azért utólag konstatáltam hogy nem csak én estem át a zabszempróbán az anyósülésen, de hátul a fiatalok is veszettül taposták a féket az öregúr helyett egy-egy meredekebb akció során, vagyis folyamatosan :)

A város szívében megtaláltuk szerencsére a szállodát és nagyserényen kipakoltunk, tettre készen hogy holnap kicsattogunk a terepre, na de nem oda Buda, mint kiderült. Hála a filmforgató barmoknak (ugye a próféta élete...) a helyzet puskaporos, a konvoj nem indulhat el a felszereléssel, nekünk pedig innen 90km-t kellene minden nap kitekerni, és ugyanannyit vissza. Aknamezőn át :)
Ezért aztán várunk...

A szálloda négycsillagos, az etetőhely kulturált, bár minden nap ugyanaz a felhozatal, de a 8-10 féle főfogás, a saláták, gyümölcsök, jégkrém azért elviselhetővé teszik a dolgot. Néha felmegyünk a tetőre, ahonnan belátjuk az alattunk húzódó utcákat, a közeli körforgalmat és a 14 sávos (na jó, 7 ide meg 7 oda) sugárutat.
Északra hegylánc húzódik, valahol mögötte lesz a terület amit pár hete helikopterről néztünk meg.
Ma reggel zöld papagájokat láttunk az ablakpárkányon. :)

Szabadon

(Ez a fotó még win8 előtti :))

Ja és a cím? Hát... Harry herceg épp ott van, Bastionban...


Zene!

Ég és föld között...

Hotel Centro Barsha, 7.emelet, Dubai.
Kinézek az ablakon, fények. A hold háromnegyedre nőtt, ott figyel a felhőkarcolók felett. Az utcán kocsik áradata, még csak este 9 óra. Leginkább a fényekre figyelek most.
Ahonnan jöttem ott nincsenek fények, elsötétítés van helyette, az ablakokon vastag függönyök, kartonpapír, festés, ilyesmik.
Itt lent az ablak alatt sétáló embereket látok, közben arra gondolok, hogy kevesebb mint 24 óra telt el és nem kell figyelnem a sarkokat, a furcsán parkoló autókat, a közeledő emberek mozdulatait, az út szélén heverő tárgyakat, mert itt senki nem akar felrobbantani, elrabolni, vagy egyszerűen csak lelőni.
Fura arra gondolni, hogy alig 2-3 órányi repülésre innen emberek most ebben a pillanatban is azt tervezik, hogy miként ölhetnek meg másik embereket, csak azért, mert másban hisznek, vagy más a bőrük színe, nincs szakálluk,embernek tekintik a nőket is, esetleg néha bevágnak egy felest.
Itt béke van, ragyogás, gazdagság. Bármerre nézek, luxus autók.
Ott pedig, éhes gyerekek, kéregető asszonyok.
Bevillan egy két évvel ezelőtti kép, Grúzia, a főváros, zajos utca, mint mondjuk nálunk a Rákóczi. Leparkolunk épp, a járdán egy hatvan körüli nő kéreget. Arcát fátyol takarja, mert szégyenli ha felismerik - gondolom.

Bagramból Kabulba repültünk egy kis géppel, biztonságiak vártak ránk és a szokásos golyóálló+sisak kombó.
A helyi divat (sisak nélkül :))

Végighajtottunk pár emberektől, autóktól, kecskéktől zsúfolt utcán, de talán 10 perc sem kellett és már be is gördültünk a DoD villakomplexum megerősített kapuján. A hely az amerikai követség és az ISAF bázis közé ékelődött, ami jó, mert barátok jobbra-balra, ugyanakkor rossz, mert célpontok jobbra-balra.
Közben elhúztunk az épülő toronyház mellett, ahonnan pár hete lőtték a követségi negyedet (ezt még otthon olvastam a hírekben).
Magas betonfal veszi körül az építkezést és rendőrök is őrzik, de a tálibok rendszeresen megtámadják a posztot, megölik az őröket, aztán a csupasz emeleteken rejtőzve távcsöves puskákkal és kézi rakétavetőkkel támadják azt, akit éppen látnak.
Múltkor 4 órába telt mire kifüstölték onnan őket...

Este meeting a helikopter pilótákkal, úgy néz ki, hogy minden rendben lesz és végzünk is 3 nap alatt.
A terv az, hogy elkerepelünk Heratba (nagy út, tankolni is kell valahol közben), majd végigrepülünk az új project vonalai felett és minden olyan dolgot felmérünk, ami akadályozhatja majd a hamarosan induló mérést. Alig egy óra alatt mindent egyeztettünk. Az ebédlőben isteni a steak (a főnökasszony azon balhézott a szakácsokkal, hogy a krumpli fele nem volt megfelelően puha - nekem nem tűnt fel).

Másnap fél hétkor ott topogtunk a kolumbiai felségjelű MI-8MTV-1 mellett, ismerkedtünk vele, megtapogattuk, szívtuk a Jet-A üzemanyag illatát (nafta volt bőven, két külső póttartály és belül is elfoglalta egy jó nagy darab az utastér teljes bal oldalát), fotózkodtunk, vártuk, amíg a legénység akkurátusan mindent leellenőrzött.

Repülő iroda, kívül...

Az úri közönség egy része, no és a biztonságiak, persze civilben:

... és belül

Három napon át ez lesz számunkra a nappali és az iroda, éjszakára hagyjuk csak magára.
Aki repült már helikopterrel, az tudja milyen. A kicsik kóvályognak, billegnek, a nagy és súlyos gépek, mint ez is, viszonylag egyenletesen repülnek.
Hm... repülnek. Egyszer valahol azt hallottam, hogy a helikopter nem repül. Annyira csúf, hogy a föld ellöki magától :)
Pedig repül, tanúsíthatom, méghozzá elég nyugisan.
Beszálltunk, rövid eligazítás azügyben, hogy mit kell tenni akkor, ha nyakunkon a vész (ezt már ismerjük: hajoljunk előre az ülésen, és amikor elérjük a seggünket, akkor jöhet a kiss your ass and say goodbye), aztán a pilóták beindították a hajtóműveket, melyek jelen esetben gázturbinákat jelentenek.
A szerelő a földön állt, kezében poroltóval.
Na szépen nézünk ki, gondoltam... ha nem gyullad ki ez a vacak, akkor repülünk, vagy hogy van ez? Persze ez csak amolyan biztonsági intézkedés ugye, a turbinák egyre hangosabban visítottak az indító villanymotorok hatására, majd hozzájuk adódott egy mélyebb, erősebb süvöltés, amikor kinyitották az üzemanyag befecskendezés szelepeit.
A zaj elviselhetetlenségig fokozódott, így aztán füldugót, fülvédőt pakolt magára az eseményeket összehúzott seggel szemlélő utazó úri közönség, vagyis mi.
A pilóták pöpec sisakokban virítottak, mint amolyan három kicsi barna Dártvéder. Persze csak kettő kapaszkodott a botokba, a középső figyelt. Szerintem tuti azt, hogy kinek a kezére kell csapni, ha rossz helyre nyúlkálna.
Őket nem hiszem, hogy zavarta a zaj. Bár igazán minket sem: ha zaj van, akkor semmi baj, azt jelenti, hogy jár a motor - ősi dakota bölcsesség.

Gépház, a nyomás megevane?

Ezt mostan én itten nagyon bekapcsolom!

Hajdemo! Idemo! Ööö... mehetünk

De azé': Navigaretio necesse est... vagy mi :)

A turbinák üvöltésébe hirtelen más is keveredett, amikor összekapcsolták a rotorok tengelyét a meghajtással, és a hatalmas lapátok lassan forogni kezdtek a fejünk felett. A forgás egyre fokozódott, az egész mindenség rázkódott, a helikopter csúszkálni kezdett jobbra-balra, előre-hátra, mint valami részeg tengerész, aki próbál valahogy talpon maradni. Éreztük, hogy már nem a betonon áll a sok tonnás gép, hanem inkább lebeg úgy, hogy a kerekek még épp érintik a talajt.
Az enyhe imbolygás folytatódott egészen addig, amíg a pilóták tesztelték a hajtóműveket.
A szerelő körbejárta még egyszer a gépet, majd beugrott ő is. Felhúzta a kis lépcsőt és becsukta a tolóajtót. Na, most ugrik a majom a vízbe - gondoltam.

Hirtelen felerősödött a pokoli zaj, amit úgy-ahogy tompított a fülvédő, és meglepően könnyedén emelkedni kezdtünk. Azannya!
Valahogy úgy távolodtunk a repülőtér betonjától, mint a hőlégballon a felszálláskor, csak gyorsabban és zajosabban.
A nyitott ablakon át élveztük a tájat, a friss levegőt, elhúztunk Kabul nyüzsgő reggeli utcái, házai, gyárai, raktárai, piacterei felett a hegyek irányába.

Kabul, a madár látta...

Közben felemelkedtünk 3000 méterre és kezdett hűvös lenni, becsuktuk az ablakokat. Ugye mindenki egy szál pólóban feszített, arra nem számítottunk, hogy itt hideg lesz, lent a földön 36 fokot mértünk. Kissé vacogósra sikeredett a közel 700km-es út, mert az ablakok is csak úgy-ahogy zártak, szigetelésről nem nagyon álmodott a tervezőjük. Persze az is lehet, hogy az évtizedek során jobblétre szenderült a gumi, ha valaha létezett is. Ne feledjük, ez anno katonai gépnek terveződött, ott pedig az első dolog a célszerűség, a használhatóság, nem pedig a fűtött puha fotel.
A 4000m feletti hegyek kétoldalt tornyosultak, mi követtük 3400 méteren a völgyeket (magasabbra nem tudtunk emelkedni), egyre csak északra, és amint lehetett, nyugatra tartva.

Az ablakon túl

Repülünk...:



Két óra múlva átszeltük a hegyvonulatot, a meredek sziklás oldalak lassan kisímultak, alattunk dombos vidék terült el és már a hideg is elviselhetőbb lett kicsivel, hamarosan pedig ereszkedni kezdtünk, hogy egy kis norvégok lakta katonai bázison újra tankoljuk az összes tartályunkat.
Épp ideje volt, mert nekünk meg üríteni kellett az összes tartályunkat, ugye a helikopteren budi nincs.

Tankolás

Közben élveztük a napsütést, megmozgattuk mindenünket, ami csak mozdítható volt, legfőképp az üléseken (ülések??? kis szivaccsal és műbőrrel bevont pad, a hátunkat a gép alumínium oldalának vetettük) elgémberedett izületeinket.
Kicsit befotóztam a pilótafülkébe:

Aztán már indultunk is tovább nyugatra, az első napra betervezett vonalak feletti repülésre.
Itt egy videó az indulásról, épp felszállunk a norvégoktól:



A pilótákkal úgy egyeztettünk, hogy oké, legyen meg az 1000m-es magasság, mivel az a kisebb puskák, erpégék lőtávolsága felett van már, az alá nem nagyon akartak menni. Mi sem.
A sebesség 160km/óra lesz a vonalak felett, ami elégségesnek tűnt ahhoz, hogy jegyzeteljünk, ha valamit látunk. Persze volt rádiókapcsolatunk a pilótafülkével, így bármikor lassíthattunk vagy fordulhattunk, ahogy szükséges.
Még induláskor felrögzítettünk egy kis fejkamerát az egyik pitot csőre, az folyamatosan vette alattunk a tájat, hogy majd később kielemezhessünk minden részletet.

Itt dolgozunk majd :)

Alig egy óra alatt végeztünk is pár vonallal, aztán megcéloztuk Heratot, ahol a Stone nevű amerikai tengerészgyalogos bázison landoltunk.
Itt kicuccoltunk, előtérben a dokink, kezében a műtő felszerelés.

A busz nem parkolhatott itt, valahova elhúzott éccakára:



Innen kocsik vittek bennünket a helyi amerikai villába, ami egy gyönyörű öntözött pázsittal, pálmákkal körülvett 4 emeletes hotelnek épült eredetileg, de most katonai bérleményként, mint vendégház üzemelt.
Majd' hanyatt estünk reggel a meglepetéstől, amikor a rántotta mellett fellelhető 8 féle kiegészítő között sült bacont és röfivirslit is találtunk. (Ne feledjük, itt eddig mi csak katonai fejadagokon éltünk, plusz néhány helyi piacon beszerezhető cuccon).
Aznap este a vacsora választékában a sült csontos karajon már meg sem lepődtünk. Desszertként a jégkrém teljesen megszokott dolognak tűnt, fel is sírtunk volna álmunkban, ha nem kapunk belőle.
Az biztos, hogy megpróbálják annyira kényelmessé és élvezetessé tenni az itt tartózkodást mindenki számára, amennyire csak lehetséges. Amerikaiak...

Még két napot repkedtünk az égen, lestünk lefelé, jegyzeteltünk, fotóztunk, videóztunk, aztán irány Kabul, át megint a hegyeken. Még egy éjszaka Kabulban, majd szaladtunk és meg sem álltunk Bagramig, ahonnan Dubaiba repültünk. Míg a beszállásra vártunk, elkerepelt néhány nagy dudu a háttérben:







A repülőút eseménytelenül telt és most itt ülök a szállodában és pötyögök...
Vacsira szusit kértem.
És vegyigyümit... na jó, saláta formában.

Pöti manzsé

Múzika!

Költözünk...

Itt Afganisztánban mindig költözünk. 3-4 nap a legtöbb amíg egy helyben marad a csapat, aztán felpakolunk (nagyon megy, 25 perc elég ágykiugrástól elindulásig) és elkonvojozunk a következő táborhelyre, ahol lepakolunk (35 perc elég leállástól ágybabújásig).

Mi balra, ők jobbra
Ennek oka a tálib megfigyelők átejtése, illetve időt nem hagyás a szokásaink kifigyelésére, hogy katonaiasan fejezzem ki magam.
Például, az előző táborhelytől elindultak a fiúk a műúton, hogy befejezzék a vonal déli végét, és hogy ne a sivatagban zötyögjenek két órát, örültek az aszfaltnak.
Csakhogy, belefutottak egy csapat rendőrbe, akik barikádok mögött tüzelésre kész géppuskákkal, gépkarabélyokkal vártak valakire, vagy valamire, esetleg azok többesszámára.
A kérdésre - hogy kire, vagy mire -, azt válaszolták, hogy rendszeresen meglövöldözik őket a bokros részről, majd eltűnnek a valakik. 30km-re délre van egy tálibos falu, onnan jönnek...
Mi meg épp emiatt megyünk.

Reggel megitatjuk az igavonókat:

Itatás
Aztán átkelünk városokon (na jó, kettő van a vidéken :))

Városi vagány
Átkelünk falvakon:

Kistemplom
Találkozunk más utazókkal:

Quo Vadis, Domine?
De többnyire csak a kietlen tájjal:

(Persze semmi sem kihalt, itt is látszik középen négy vibrátorunk, a távolban, az állatseregletről nem is beszélve ami itt nyüzsög mindenütt :))

Tálibok... Kik ezek a megfoghatatlan szellemalakok itt? Egyik sofőrünk mesélte hogy pár napja rosszul lett a kislánya, meg egy csomó más kisiskolás: előző éjjel mérgező spary-jel fújták be az iskolában a tantermek falát. Mindezt azért hogy ne járjanak a gyerekek (főleg lányok) iskolába. Vagy itt van a tolmácsunk, korábban telefonhívást kapott a mobilján, hogy ha továbbra is külföldieknek dolgozik, elvágják a torkát. Kicserélte a simmet, 1-2 hónap múlva megint megtalálták.
Talán 4-5 napja történt hogy egy fickó kezet rázott a polgármesterrel, majd felrobbantotta magát. És még 25-öt a közelben állók közül.
Tegnapelőtt Seberghenben találtak egy motort, megrakva robbanóanyaggal, azt sikerült a tűzszerészeknek felrobbantani.
Hááát... szóval ilyenek itt a hétköznapok.
A tálibokkal...

Mi most északon vagyunk már, közel a Türkmén határhoz. A pusztában fölénk tornyosuló dombon egy határőr poszt, még ágyújuk is van. A domb tövében vízkutak, egy teve húzza fel a méretes bőr bödönt, vagy 20-25m mélyről.

Erőd és víz
Három srác próbálta, de együttes erővel sem bírták felhúzni.
A víz egy agyagból készült kis medencébe kerül, amit ívásügyileg körbeállnak a tevék, tehenek, kecskék.

Mivel északabbra nem tudunk eljutni, egyik utat a homokdűnék zárják el, másikat a subkha, így itt leszünk kénytelenek táborozni egy hétig, innen kell a fiúknak minden nap60-70km-t eltekerni a sivatagba, és ugyanannyit vissza.
(Mivel erre a kutya sem jár, nemhogy a taliban, még a megszokott földsánc sem kerül a tábor köré.)
Pedig a határfolyó, az Amu Darja, keskenyebb részein is több mint 1km széles, ahogy méricskélem a térképen, ajj de megnéztem volna...

Berendezkedtünk hát.
Középen a fürdő/budi/mosoda, attól jobbra az első kocsi a főnökkel, mellette ücsörgök én a geodéziával (valamint Luival, Boris-szal és Wilemmel), a többi konténerben pedig aprajafalva lelkes (és néhány nem olyan lelkes) lakója tesz-vesz.
Látszik a szőnyeggel letakart rész, ami a konditerem (természetes fénnyel és jó levegővel), valamint a bbq nélkülözhetetlen sütögető szerkezete is megfigyelhető, mert azért néha esténként kerül a katonai fejadag (MRE) mellé kis bbq is...

A tábor most

Ez amolyan modern, egybenyitott iroda, tároló, lakó, étkező és szalon, egyben.

Szoba

BBQ harci bevetés közben, itt épp valamiféle bárányalkatrész készülődik a megevéshez:

Ünnep

Emellé jár még a csodálatos és egyszerűen elmondhatatlanul gyönyörű éjszakai égbolt... Itt a semmi közepén nincsenek zavaró fények, ráadásul minden konténerünk elsötétített, ezért nem is kell elgyalogolni a pusztába a látványért. Mindig tiszta az ég és felettünk a tejút egyszerűen lenyűgöző... este ha kiül az ember a lépcsőre nem is kell más...
Valami ilyesmi... csak sokkal szebb:

Tejút

Ma elkezdődött a Ramadan...


Tánc: