Kissé sokat álltunk egyhelyben (GPS referencia állomás egy 350 méter magas homokdomb tetején)
A homok alatt közlekedő "gyík", kedvelt csemege, húsa mint a halé. Állítólag.
Az egyik táborunk a magasból
Route 66 - minden reggel ezen gurultunk ki
Egyik munkásunk, beöltözve
Jött az eső, de elkerült minket
Iroda kilátással
Másik tábor a magasból
Régi, elhagyott légiós erőd a Szaharában. Háttérben egy kis, különálló épület állt (imahely, vagy ki tudja?), balra pedig egy kiszáradt kutat találtunk (nem látszik a fotón):
Néhány link, korabeli naplóbejegyzések, talán adnak valami képet arról, hogyan is mennek a dolgok ott..
Itt lakom, látod,
Ez az a ház hely
Kevés a luxus,
szolid a kényelem...
... énekli a Tankcsapda, dúdolom én is.
Tábor.
Kinek mi jut eszébe erről a szóról?
Táborozás, sátor, sátortábor.
Volt olyan is, pl. ez itt, Kurdisztánban:
Így nézett ki a "szobánk", négyen osztoztunk rajta (meg egy egérke, aki még a fogasoknak kifeszített zsinóron is ügyesen szaladgált):
Az ebédlő is sátorban kapott helyet, naaagy sátorban:
És az irodám is:
Algériában, a Szahara mélyén romis volt nagyon:
Sikerült ott is elcsípni esőt:
Aztán Afganisztánban kerekeken laktunk, kocsikra szerelt konténerekben, hogy mozgékonyak legyünk. Épp vonulunk, követ a nép, mivel én navigáltam:
A földsánccal körülvett helyen körkörös védelemre rendezkedtünk be, mint anno a szekerek, vonulás idején:
A fehér a kórház (nem a város szélén)
Itt pedig épp valami vízmosta száraz mederben - népszerűbb nevén vádi - rejtőzködik a lelkes ifjúság:
A konténerek egyszerűek voltak, vágtak rá egy ajtót, ablakot, kapott valami belső burkolatot, aztán betuszkoltak négy emeletes ágyat, plusz valami kis tákolt asztalszerűséget és kész. Ez lett aztán a hálónk, nappalink, konyhánk, spájzunk és az iroda. Az egészet rágurtnizták ivánék ottfelejtett Uraljaira és egyéb, még mozgásképes szerkezetire, jóvanazúgy alapon.
Én mindezek ellenére imádtam, igazi úttörő kiscserkész életünk volt, többnyire még fürödni is tudtunk és amerikai katonai fejadagokon éltünk:
Az is igaz, hogy azt a matracot az első adandó alkalommal kihajítottam és három réteg szivacs megoldotta minden problémám: utálom a puha ágyat, ez pedig valami rugós förtelem volt (mellesleg a legdrágább, ami kapható volt a halpiacon).
Ott mobilnak kellett lennünk azért, hogy 3-4 naponta odébb tudjunk állni. Elvileg így a rosszfiúk nem tudták kifigyelni a szokásainkat és az jó. Nekünk.
Itt épp megint vonulni készül a csipet-csapat:
Így is kifigyelték, de "csak" három angyallal szaporodott az égi társaság a közel két év alatt. Itt az egyik eset és ami megmaradt a pickupból:
Egy átlagos nap valahogy így zajlott Afganisztán homokbuckái között: Klikk ide.
Persze akadt izgalmasabb is, hiszen az egész 2012-es év arról szól, akit érdekel, ott lapozgasson.
Elég a nosztalgiából, most most van, és ha most van, akkor most van. Persze nem lehet teljesen nosztalgiamentessé tenni a helyet, hiszen pontosan azok a trélerek alkotják a tábort, amelyekben én is aludtam, dolgoztam, ettem, vagy épp esténként elütöttem az időt tizen-húsz évvel ezelőtt. Egyvalami hiányzik csak, a bár, amely része volt anno minden amerikai szeizmikus kutatócsoportnak. Persze érthető, hiszen ez most itt egy "száraz ország" - ahogy mondani szokás. Ennek kapcsán még egy emlék, '97-ből, Szíriából - de ígérem, ez az utolsó. Esténként felváltva illett beállni a pult mögé, itt épp én vagyok a soros (nem az!) és osztom a ... öö... öööö... az észt Johnnak - vele, milyen az élet, tavaj, 22 év elteltével újra együtt dolgoztam Ghánában - és Timnek:
Most újra azok a néhai Western Geophysical trélerek alkotják a tábort, megint a belül nyomógombos ajtókon lépek ki az étteremből, vagy a geodéziáról. A színük is maradt a klasszikus kék-fehér:
Minden megtalálható itt, ami egy szeizmikus csoport működéséhez szükséges: irodák, lakókocsik és konténerek, konyha (bár már említettem, hogy nem főzünk, catering szállítja ki minden nap a hízótápot), étkező, templom, orvosi rendelő, javítóműhelyek, áramfejlesztők, víz és csatorna hálózat, internet és konditerem, stb.
Annyi változás történt csak a hagyományos táborokhoz képest, hogy már nem közös úszómedencébe vezet minden fürdőből és klotyóból a matéria, hanem teljesen zárt gyűjtőkbe:
Ezeket esténként körbejárja egy szippantós kocsi, rácsatlakozik, zörög kicsit, és látá az Úr, hogy ez jó. Nem kell többé aggódnunk a szélirány miatt, vagy azért, hogy mi tenyészik a sáncok mögött... Ahogy a szennyvizet, úgy a napi hulladékot is összegyűjtik és a városi feldolgozóba szállítják. Ügyes.
A mosoda folyamatosan üzemel, reggel 7 körül elviszik a szobákból a szennyes zsákokat és 9 körül már vasalva, összehajtogatva vissza is hozzák. Közben megejtődik a takarítás is, a srác nagyon segítőkész de azért instruálni kell: nem, nem dobjuk ki az eldobható papír poharat, azt én használom. Nem, nem kell mop, nem kell fölmosni minden nap, nem kell letörölgetni az asztalt sem. Ok, illatosító az jöhet. Fogytán a tea, kávé, tej, ásványvíz, budipapír, szappan, fogkrém.
Amit nem tudok megakadályozni az az, hogy bevesse minden nap a fészkem. Evvan.
Meg is jegyezte ma az én drágám, miközben videón cseteltünk:
- Milyen szép rend van.
- Ugye?
- Igen. Te csináltad?
- Hátöizé, most ment el a takarító srác :)
Lássuk a két legfontosabb létesítményt.
Az első az ebédlő alias hízlalda, igazi echte Western feeling.
A csodák kicsiny palotája, kívül...
... és belül, épp egyik dokink fogyaszt.
Én bárminek ellenállok, csak a kísértésnek nem. Főleg ha kajáról van szó, és az ilyen formában manifesztálódik:
Esetleg ilyen formában.
A napi monotóniát a szeizmikánál - itt ugye nincs munkaszünet, hétvége, karácsony, nyúlünnep, mifene - csak egyetlen dolog töri meg, az pedig nem más, mint a pénteki bbq. Persze itt most nincsen ácsorgás a parázson piruló mmm... illatos... mmm... mindenféle istentelenül finom dolgok előtt, várva hogy a tányérra csusszanjanak, serital sem kerül a jóféle kebab, steak, báránysült, hal, rák, ésatöbbi mellé, de azért nem panaszkodunk.
Minden pénteken hagyományos módon, földön ülve, sátorban fogyaszt az úri közönség. Múlt pénteken omlós bárány volt a menü, most tengeri finomságok kerültek az aszt a szőnyegre; úgymint fűszeres kéregben hatalmas halak, aztán kisebb halak és nagyobb garnéla rákok mennyei cuccban készítve, megkörítve salátákkal, szószokkal és egyéb cullangokkal.
Annak pedig, aki esetleg nem komálja a halat, kerültek kebabot, báránybordát és csirkemell falatokat tartalmazó bbq-s dobozok.
(Na ez az a momentuma az életnek, amikor nem egyszer megtapasztalom a halálközeli élményt, mivel annyit tömök magamba, amennyi fér. No és még egy kicsit. És még egy kicsit... Sosem értettem a rómaiakat azzal a pávatollas trükkel, ma már kezdem megérteni a lényegét...)
A kínzókamra.
Nem csak a Hétszügyű Koponyányi Monyók (helyesen Hétszünyű Kaponyányi Monyók, elvileg) szerint muszáj valamit tenni azért, hogy ne folyjon szét az ember. Ülni az íróasztal előtt 12 órában, vagy ülni a kocsiban, amíg meglátogatjuk a terepieket, azután pedig hármat fordulni súlyos terhekkel az ebédlőben, lássuk be: nem a legegészségesebb elfoglaltság. Mindezen túl a korábban említett tápolást is ellensúlyozni kell valahogy, így aztán nekünk is van egy ilyen kamránk. Légkondis meg minden, így aztán ott szoktam tekerni, vagy azon a lépegető padon (fene tudja a nevét) tökéletlenkedni, amelyiken amellett még sífutáshoz hasonló mozdulatokat is kell végezni (tuti akad olyan, aki pontosan tudja azt, hogy mi a neve ennek az izének):
Andy megoldotta, vett itt egy bringát és minden este kilovagol, igaz, ő Ghánában is űzte az ipart. Termetes jószág, a homokon is elboldogul:
Én utoljára Egyiptomban próbáltam tekerni Craig verseny gépével a sivatagban, hát... aki ismeri Sziszifusz történetét a bringával, annak nem kell a dolgokat különösképp ecsetelnem. A többieknek pedig legyen annyi elég, hogy többet toltam azt a vackot, mint tekertem. Homokon biciklizni olyan, mint bakkecskén lovagolni: hol jobbra, hol balra próbál kitörni az eleje, vagy a hátsó része, ezáltal állandóan le akarja dobni magáról az utasát. Többnyire sikerül is neki.
Végül föladtam, mint Reg a Life of Brian-ben, amikor Stan nővé válásáról folyt a vita: It's symbolic of his struggle against reality. Különben sem épeszű az, aki 40+ fokban sivatagban bringázik. Futni az más. Esténként - enyhült az idő, 36 fok volt csak - kocogni szoktunk, 5km oda, 5km vissza a homokon. Egyszer invitáltam a szobatársam is, egy amerikai vibrátor mechanikust. Alkata megfelelőnek tűnt, vékony volt, mint a spagetti. Unszolásomra végül azt mondta: - Joe, if you ever see me running, shoot the bastard behind me.
Végül - de nem utolsó sorban -, legyen itt pár fotó a tábor életéből:
