És égett gumidarabok röpködtek a levegőben, és égett gumi kékesfehér és piszkosszürke fellegeit nyomta felénk a szél, elbújni, elfutni nem lehetett, hát nem lélegeztünk, a belénk rekedt oxigénnel játszottunk, spóroltunk, spóroltunk, de aztán nem volt mit tenni, bele kellett harapni az égett gumiszagba.
A hálózsák érdekes volt, a bársonydzsekim gyűrtem a tokjába és a karom mellett az lett a párnám és a Lővérekben gyönyörű volt az éjszaka, párhuzamosan feküdtem a Tejúttal, így körbefolyt, de nem mozdított (ha keresztben fekszem ki tudja mi történik... veszélyes dolgok ezek), hát néztem a csillagokat (különös tekintettel az ikercsillagokra és kvazárokra), fölöttem, alattam, körülöttem ragyogtak, és a reggel is furcsa volt, mert mindent az éjszaka lecsapódott pára borított ugyan, a fűszálakon millió apró gyémántgömb ragyogott, de a hálózsákom száraz maradt, mintha távol jártam volna a réttől. Különös éjszaka volt... azt hiszem megint változtam. Picit. Csak ahogyan az óra üt. Egyet. Tikk. Jobbra. És most minden más...
"Utánad kószálok amikor egy nőt követek egész este és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található. Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok, esetlenül és remélnytelenül várnak Rád. Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom aki megadatik, de aztán újra csak egész este követek valakit aki a sarkon visszapillant és újra látom nem Te vagy. Ma is a másik utcában ring a szoknyád és én meggyújtva villanyom sokáig nézem az alvó lányt aki feljött este hisz keres valakit akárcsak én amikor egy nőt követek mert ismerős, ahogy hajába túr a szél és feketén széjjelteríti vállain Az álmaim."
Egyszer Ferihegyen vártam a Londoni gép indulására, támasztottam a falat (majd úgy is ülnöm kell), néztem a tömeget, amorf massza, amikor egy nyakkendős kivált, felállt, átvágott a tömegen, beledobott egy fémpénzt a mittudoménmire amolyan szamaritániusan gyűjtőbe, aztán visszaballagott a helyére, füleiben valami mp3 player dugóival. Vajon mit hallgatott? És ott volt az a nagyorrú lány a Che Guevara sapkában, nem is... Fidel hordott ilyet egész életében, csak ez kissé gyűrötten és kopottan állt jól neki, és a pólója is zöld, és feszült mindenhol ahol kellett, és kidomborodott mint a zöld bolíviai dombok ahol végülis... És akkor jött a kapitány (tudjátok, négy csík), szőke tüsi haj, kerek fej, kissé totyakosan, seggén lógott a szolgálati fekete nadrág, a harmincas éveinek a közepét taposhatta, és akkor eljátszott velem a gondolat hogy miként teszi majd le azt a dögnagy emberekkel megpakolt madarat (mert aztán letette, pontosan 250km/h-s sebességgel érintettük a betont Gatwickon, előtte egy másodperccel még 248km/h látszott a kijelzőn, hiába na, lejtőn ereszkedtünk). A gép súlya nagyobb vagy a 116 léleké? És ott voltak persze az emlékek, a képek, a meg nem valósult képek (ezek lehetnek emlékek? hm...) és az érzés hogy minden egyes perccel elveszítünk valamit az időnkből ami szilánkokra törik és pörögve porlik bele a semmibe de mindig megfeledkezünk róla pedig sohasohasohasoha nem jön vissza egyetlen elmulasztott pillanat sem hát jó lesz vigyázni (és most mindenki oda tesz vesszőt ahova akar).
Aztán már csak a Wiltshire Ham and Mustard maradt Sprite-tal, és egy beszélgetés.
200 dollárért vettem holland sajtokat, norvég lazacokat, brazil konzerveket, svéd pulykamellsonkát, narancsos dark csokikat (Lindl vagy mi az ördög), tiszta tej Cadburyket, kidney babokat, főtt kukoricákat frankfurti virsliket, Lavazza instant kávékat, mandulát, kesudiót, mazsolát, mogyorót zacskószám, készülök a télre. Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem..., dúdolgattam miközben pakoltam ki a kocsiból. Azt mondják az ügyintézés normál ideje 45 nap. Éppen mint a vízumom, jól kiszámolták. Kijöttem hát ücsörögni egy szobában. Igaz hogy a területem nagyobb, lemehetek a nappaliba, az étkezőbe, minden nap másik szobában alhatok mert éppen hét van, sőt, még a pár négyzetméteres gondosan nyírt gyönyörű fűre is kifekhetek (32 fokot mutatott az imént a kocsihőmérő), de akkor is be vagyok zárva. Ma jön egy pakisztáni barátom (együtt dolgozunk Algériában) és elvisz a városba, de akkor is be vagyok zárva. Aztán majd hazarepülök, de végig a 6000km-es úton be leszek zárva, és ha azt hiszem hogy otthon majd szabad leszek, hát nem. Nem leszek az. Addig nem amíg újra fel nem szállok a Patyomkin páncélosra és balra nem fordítjuk az összes lövegtornyot, neki a partnak... vagy a tengernek? Vannak falak amelyeket nem lőhetünk szét semmiféle rombológránáttal. Egyszerű az ok: nem látszanak.
örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna
Tarkovszkij Solaris Hari Már néha gondolok a szerelemre
Milyen lehet - én Istenem - milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengő. A lelke párna, puha selyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hűs borogatást rak. És kacagása hegedű-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó. Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint és a szobánkban csönd lesz.
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: "Nem kérsz?" És aztán... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan... És aztán lassan görbül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik, pedig minden rendben lévőnek látszik, takarékos, józan, derék a férje... Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... Ő ment el rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
Az előbb volt biztonsági megbeszélés, találtak egy fickót a sivatagban. Vagy negyed óráig néztük a felvett videót... szépen lefeküdt a hátára, lába nyújtva, hasa eltűnt. Megakadt a tartálykocsival, elindult a tábor felé, eltévedt, 24 óra múlva halott volt. Itt elég ennyi idő ahhoz, hogy a víz eltűnjön az izmokból és csak zselé maradjon, amitől aztán ugye már nem olyan mozgékony az ember gyereke. Vagy lánya.
aztán szép lassan leáll a berendezés, mint a duracell nyúl akkor, ha sima elemet raknak bele... Mellette ki volt rakva egy S betű forma, olyan méteres lehetett, ennyire futotta az összeszedett kövekből. De még ha meg ki is tudja rakni az S.O.S.-t, akkor is baszhatja, azt ugyanúgy nem látják meg a repülőről. Autót ott hagyni.... Szaharában... barom... Ja, 23 ezer liter víz volt a tartálykocsin. Most pedig: vacsora.
Aztán a tus alatt állva hat hét után most először éreztem azt, hogy a Gatwick Northon beszerzett Head-and-Shoulders zöldalma illatú. Hm... lassan visszatérnek a színek, a hangok, az illatok... még két nap. Miközben folyt rám a víz egyre arra a fickóra gondoltam, aki egy tavat cipelt magával és mégis szomjan halt. Valami istentelen kopasz kezelhette a kamerát, gondolom egy a kutató csapat katonái közül, mert túl gyorsan mozgatta ide-oda, tipikus hiba amikor valakinek nincs gyakorlata ilyesmiben, tudom, mert én is megtapasztaltam. Vissza kell fogni magunkat, és lassan, még annál is lassabban pásztázni a kamerával, különben semmit sem lehet kivenni majd a képernyőn és a néző beleszédül mert olyan lesz a látvány, mintha egy gyorsan forgó ringlisről készült volna az egész. Azt azért jól láttuk, hogy a hátán feküdt, két lába nyújtva, a karjai a teste mellett. Felfelé nézett, az eget nézte, talán a napot ami megölte, bár a franc nézne a napba, túl erős a fénye itt. Azon gondolkodtam, hogy ha én lettem volna ott, akkor én is a hátamon fekszem? Ezen hosszan elmerengtem... Szerintem nem, ha már menni kell adjuk meg a módját. Először is kényelmesen elhelyezkedtem volna, valahogy úgy, ahogy aludni szoktam: hason, fejem a jobb karomon, bal lábam kinyújtva, jobb felhúzva, bokám a másik lábam térdén, bal kezem nyújtva mellettem. Ja és dúdolva valami dalt újra és újra, talán a Raindrops keep falling on my head lenne, talán a She was just seventeen, you know what I mean, olyan esőemberesen... Aztán csak elaludnék... És amikor megtalálnak majd, ha megtalálnak, látják hogy a bal kezem ujjai ökölbe vannak szorítva, kivéve a kinyújtott középsőt. (Persze ki tudja, hogy amikor az izmok szárazak, képes-e még hajolni a kar, a láb? )
formáljuk egymást tagadni ne is akard, én téged te engem ő engem és te őt és ő téged és valaki más őt is ettől aztán újraindul a folyamat amikor újra ő téged és engem aztán én téged és te őt és engem bár az hogy újraindul nem a leghelyesebb kifejezés mivel soha meg nem álló körforgása ez az életnek és ha valaki ki is hullik mert elmegy messze nagyon messze akkor sem áll meg mert újak jönnek és kitöltik az űrt és ez az egész egymás formálása gömb lassan mozog egy magasabb dimenziók felé mert máshogyan nem lehet csak előre csak felfelé ha lassan is és nem szabad ellenállni hagyni kell hogy hassanak rád ő is én is és mások és te is ugyanígy elvégzed a feladatod és a folytonosság soha meg nem szakadó szálán mint a Boleroban haladunk pörögve-forogva lassan vonzva és taszítva de egymást soha el nem érve egy olyan pályán amely fenntartja az egyensúlyt a fizika evilági és nem evilági törvényei alapján mert máshogy ez nem létezhet hiszen különben elég lenne egyetlen félreértett mozdulat és megbomlana az egyensúly és elindulna a hasadás az időgömbön belül és lassan távolodnánk egymástól egy soha vissza nem térő pályán és hirtelen rádöbbennénk hogy az űr sötét és hideg mert nem érezzük már a másik éltető melegét szerelmes sugarait hiszen lassan távolodik mindenki mindenkitől és a puha fekete magányba burkolózva forgó távoli csillagok fénye maradna már csak mindenkinek az egyetlen szépség de egy gondolattalan világban nem képes megmaradni az ember hát mondd el nekem hogy mi lesz velünk ha már nem gondolunk egymásra ha hagyjuk hogy lehulljon a szirom a virágról ha becsukjuk az ajtókat ha megöljük a szerelmet ha nem tudunk már könnyet ejteni ha nem látjuk egymás lelkét ha nem törődünk egymással ha nem hallgatunk többé zenét ha
Hófehér, magasbavesző oszlopos falak, folyamatos mozgásban, hófehér apró csillagok áramlanak egyenletesen lefelé a sárgás, keskeny, de magasba törő meleg fénnyel befelé ragyogó gótikus ablakok végtelen sorai között, előttem szürke szőnyeg tart a távolba, beleolvad a hófehér falakba és együtt oldódnak fel a végtelenben. Felnézek a hatalmas boltívekre, valahol magasan, nagyon magasan érnek össze, aztán az ablakokra, majd megfordulok, de csak a távolba vesző jéghideg falakat és a melegfényű ablakok sorát látom ott is. Egyedül vagyok. Csend van, csak a zene szól valahonnan távolról, körbevesz, betakar, felemel, magával ragad végtelen messze visz az időben, újra megmutat mindent kedvesen de lélektelenül, itt van minden fájdalom újra, minden ugyanúgy fáj mint akkor, nincs menekvés, egyenként fordulnak elém és némán mondják hangok nélkül azzal a torokfájdító nézéssel, ahogy és amikor... Aztán elhalkul a zene, megrázom a hajam csak úgy repülnek az olvadt cseppek szanaszét, összébhúzom a kabátom, és megyek tovább az út közepén a szakadó hóesésben, a nátriumlámpák sárgás fénye alatt.
Ma megint elmentem a világ végére. Néha csak úgy leülök, állam az átkarolt felhúzott térdeimen nyugtatom és hallgatom a csendet, néha ott találkozom önmagammal és beszélgetünk, néha tanácsért megyek oda, vagy válaszért egy kérdésre. Szeretem azt a helyet, pedig sivár, szürke, mintha hamuval lenne borítva, de nem hamu az mert soha nem tapad rám. Aztán meg sehol egy fa vagy ház vagy virág ami megtörné a csendet, az ég is szürke és felhők sincsenek, se állatok, se szél, de ott van az a sziklaperem ahonnan lelógathatod a lábad a semmibe, és kalimpálhatsz vele mint gyermekkorodban, amíg a válaszra vársz... Senki és semmi nem zavar. Soha. Az az egyetlen hely, ahol mindig minden kérdésre megkapom a választ és soha nem csalódom. És tudjátok miért? Mert olyankor rajtam kívül nincs ott senki.
Tegnap, amikor együtt sétáltunk a Dunaparton megkérdezted hogy megfoghatom-e a kezed? Furcsán néztem rád, hiszen tudod hogy csak úgy szeretek sétálni. Aztán este megkérdezted hogy beengedheted-e a kutyát, mert fél a vihartól. Furcsán néztem rád, hiszen tudod jól hogy én még az ágyamra is felengedem. Ma reggel megkérdezted hogy tehetsz-e citromot a teámba. Furcsán néztem rád, hiszen tudod hogy nem iszom meg annélkül. Aztán amikor az előbb azt mondtad hogy ne féljek az élettől, akkor én kérdeztem meg tőled, hogy és Te ki vagy?
2008. május 20, 21:13 Amikor Hold a hetedik házba ért és a Jupiter egyvonalba került a Marssal Mi átszeltük a Nagymedve csillagképet Az Orion után kezdtünk lassítani Sasszézva kerültünk ki két közepes csillagködöt és a parabola pályát csak egyszer módosítottuk egy mágneses anomália miatt, talán fekete lyuk volt, ki tudja Már fogtuk a földi adókat, amikor elhúzott mellettünk egy gondolat Hogy igaz volt-e vagy hamis, nem tudjuk Az biztos hogy a Földről indult de azt sem tudjuk ki küldte, hova és miért Különös üzenet volt, betűk sorozata tartalom nélkül, mégis, az agy meglepően sokáig foglalkozott vele Majdnem fél földi másodperc telt el mire megfejtette és megjelent előttünk is, áttetszőn, kékesen, hajladozva: Csak boldog ember képes szeretni Még akkor is ott lebegett, amikor előkészítettük a fegyvereket
persze írhatnék a stációkról, a gyötrelmekről, a boldogságról, még talán lenne is aki érti, sőt, tuti nagyon sokan lennének mert hiszen mindenki megjárta már a maga mennybejutásának és aztán pokolraszállásának minden egyes boldogremegésselédesálmodozássalizgatottvárakozással teli vagy gyomorfacsaróokádógörcsössírásosnémánüvöltő centiméterét, na de miért tenném? Csak egy okot mondjon valaki, csak egy okot és bánattal vagy örömmel de én harcolok foggal körömmel az élettel a halállal hogy a jóból egy jó nagy kanállal adjon az ég. Adjon az Ég... Szeretem azt a dalt.
lobogó hajjal, egymás kezét fogva rohanunk a parton majd kifulladva megállunk, elkaplak, felkaplak, körbe forgok veled aztán lassan leengedlek a kemény és a dagály felkúszó hullámaitól nedves homokra, és zihálva nézem a mosolygó csillogó szemed és én is mosolyogok önfeledten, és nem esik szó hogy megtörje a varázst, nem akarom hogy elmúljon ez a pillanat pedig tudom, már most pontosan tudom hogy amikor majd a vacsora után az ellobbanó gyertyák fényében még utolsót csillan az asztalon álló félig telt karcsú borospohár, és aztán hátulról átölellek az erkélyen és válladra hajtom a fejem és az esti szél finoman borzolja a hajad, csiklandozza majd az orrom és nevetnem kellene és mosolygok és grimaszolok is miközben együtt számoljuk majd a távoli lobogó fényeket a sötét csendes és nyugodt tengeren, mind-mind egy-egy halászhajó, és hallom a lelkesedést a hangodban és próbálom majd én is veled, de nem megy mert már távol járok, figyelem magamban a halk hangokat ahogy katt, katt, katt... és bár még érzem forró bőröd bársonyát, a hajad illatát, de már nem vagyok itt, már csak úgy mondom hogy "és ott is van egy", oda sem figyelve, mert már megmozdult bennem az emlék és tudom hogy mennem kell, de nem mondhatom el neked, még nem, mert nem értenéd és belehalnál ha most megtudnád, hát mosolygok veled és hirtelen rádöbbenek majd arra hogy mit is jelent az a szó az embereknek hogy hazugság, érzem a hozzá kapcsolódó gondolatokat, a torkomban hirtelen megjelenő gombóc, a keserű íz ami maró savként terjed a mellkasomban, a kimondhatatlan tör majd rám, pedig milyen egyszerű is lenne most elmondani, szeliden, érthetően, hogy figyelj kölyök, én nem tudok vigyázni rád, nem én vagyok az, aki vigyázni fog majd rád, mert bármennyire is szeretném, engem hívnak, és ha hívnak nekem mennem kell, mert ez mélyen belémkódolt kötelesség és felülír minden mást ha a megfelelő frekvencián szólítják és tegnap, tudod, amikor azt a hullócsillagot láttuk elvillanni, már tegnap megmondhattam volna hogy az nem hullócsillag volt, nem is egy az űrből bevágódó és a légkörben felizzó kődarabok közül ahogy olyan lelkesen magyaráztad nekem -látod, ezért is szeretlek, mert okos vagy-, már korábban elmondhattam volna hogy pontosan tudtam mikor és hol fog megjelenni, hiszen értem jött, de kaptam még időt, még van egy kis időm, de tudod ez már nem lesz olyan mint tegnap vagy tegnapelőtt volt, már záródnak a kapcsolatok bennem, olyan ez mint millió kis kapu amelyből millió út vezet hozzád és most ezek egyenként katt, katt, katt záródnak és ez ellen nem tehetsz semmit mert csak én hallom, ahogy itt is ott is katt, katt, katt, és én sem tudok ellene tenni de hazudnék -látod, megint itt ez a szó amit tőletek tanultam- ha azt mondanám hogy tenni akarok ellene, hát ölelj át, szoríts meg, mert rövid az éjszaka és még rövidebb lesz a holnap és amikor majd az utolsó kapu is bezáródik már nem fogom érteni a könnyet a szemeidben és félek ettől.
