Így is lehet...

Peace

Papagáj?

Először azt hittem káprázik a szemem. Vagy koszos a képernyő. Vagy mindkettő. De aztán rájöttem hogy nem, ez itten kéremszépen célirányos: a dekoltázsok és púpos pólók és ingek és pulóverek mind-mind szépen elmaszatoltak a tévé helyi műsorában.
Vajon a béjvaccsal mit csinálnának? :)

Ma is itt totyogtak reggel az ablakpárkányon a papagájok, kettő zöld fejű. Naná, hiszen mézédes nagyszemű szőlőt raktunk ki nekik még este :)

A kis kíváncsi :)

Azért a városi létnek is megvan a maga szépsége: jégkrém :D

Ééééés, zene!

Harry de nem a Potter

Csak két napot késtek, gondoltam kaján vigyorral. Mi szerdán szálltunk le Camp Bastionban, a tálibok pedig pénteken támadtak. Persze eleve reménytelen volt a vállalkozás, 18:2-re a jó fiúk győztek. Valami olyasmi lehetett ez is, mint a Brian élete című filmben a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata:
- Megmutattuk nekik!
(Hülyék)

Onnan egy kis géppel repültünk tovább és olaszok felügyelte bázison szálltunk le, ahol az új biztonsági népek amerikai főnöke fogadott minket. A rövid eligazítás után (melynek érdemleges része abból állt hogy az amerikai helyett megpróbál olasz fejadagokat szerezni mert annak mindegyikében van egy kis palack bor is) kigurultunk a reptérről. Átszálltunk a helyiek vezette kocsikba, aztán berontottunk a városba, de szó szerint.
A sofőr mellett ültem aki kétségbeesetten próbált lépést tartani az előttünk haladó autónkkal, de vezetési tudását látva elkönyveltem hogy az ezen az -egyébként kilómétereken át nyílegyenes és négy sávos- utcán, ebben a városban és ebben az országban reménytelen. Határozatlanul nyomult előre a jobbról, balról, alulról, felülről előző kocsik, szekerek, tuc-tucok (ez az a háromkerekű indiai motoros riksa), gyalogosok, szamarak és kézikocsik visító, csörömpölő, porzó áradatában.

Azért utólag konstatáltam hogy nem csak én estem át a zabszempróbán az anyósülésen, de hátul a fiatalok is veszettül taposták a féket az öregúr helyett egy-egy meredekebb akció során, vagyis folyamatosan :)

(Ööö... hamarosan lesznek fotók is, amint kitalálom hogy miként kicsinyíthetek windows 8 alatt :))

A város szívében megtaláltuk szerencsére a szállodát és nagyserényen kipakoltunk, tettre készen hogy holnap kicsattogunk a terepre, na de nem oda Buda, mint kiderült. Hála a filmforgató barmoknak (ugye a próféta élete...) a helyzet puskaporos, a konvoj nem indulhat el a felszereléssel, nekünk pedig innen 270km-t kellene minden nap kitekerni, és ugyanannyit vissza. Aknamezőn át :)
Ezért aztán várunk... A szálloda négycsillagos, az etetőhely kulturált, bár minden nap ugyanaz a felhozatal, de a 8-10 féle főfogás, a saláták, gyümölcsök, jégkrém azért elviselhetővé teszi a dolgot. Néha felmegyünk a tetőre, ahonnan belátjuk az alattunk húzódó utcákat, a közeli körforgalmat és a 14 sávos (na jó, 7 ide meg 7 oda) sugárutat.
Északra hegylánc húzódik, valahol mögötte lesz a terület amit pár hete helikopterről néztünk meg.
Ma reggel zöld papagájokat láttunk az ablakpárkányon :)

Szabadon

(Ez a fotó még win8 előtti :))

Ja és a cím? Hát... Harry herceg ott van Bastionban :)


Zene!

Könyv - előzetes

Ez a könyv a semmiből született. Vagy jobb ha azt mondom hogy mindenki számára érthetőbb legyen, ez a könyv a gondolattalan semmiből született. Vagyis a céltalanul keringő mindenből.
Megjelent egy csodálatos lány, egy ember, egy gyermek. Úgy jött mint ahogy a Hold tűnik elő a sötét felhők közül, hogy aztán ezüstös fényével beragyogja az óceánt, reményt adva az ismeretlen felé hajózóknak. Hirtelen (lassan - súgta a zűrhalyóm) eltűnt a céltalanság, hirtelen (lassan - súgta a zűrhalyóm) értelmet kapott rengeteg dolog, hirtelen (lassan - súgta a zűrhalyóm) megváltozott az életem, megváltoztam, és szeretettel beburkolt szerelemmel nézem azóta a világot. Jött, és megtanította velem az első leckét:
Amire felnézünk - arról le kell rázni az álmok csillogását és felnőni hozzá.
Amire lenéztünk - arról le kell verni a valóság porát és felemelni magunkhoz.
Szemmagasságba a földi élet dolgait, hogy önvalónk és az ég között ki tudjunk nyújtózkodni...


"Mert hogy mindennek ára van. Még az egekig emelkedésnek is."

Ég és föld között...

Hotel Centro Barsha, 7.emelet, Dubai.
Kinézek az ablakon, fények. A hold háromnegyedre nőtt, ott figyel a felhőkarcolók felett. Az utcán kocsik áradata, még csak este 9 óra. Leginkább a fényekre figyelek most.
Ahonnan jöttem ott nincsenek fények, elsötétítés van helyette, az ablakokon vastag függönyök, kartonpapír, festés, ilyesmik.
Itt lent az ablak alatt sétáló embereket látok, közben arra gondolok, hogy kevesebb mint 24 óra telt el és nem kell figyelnem a sarkokat, a furcsán parkoló autókat, a közeledő emberek mozdulatait, az út szélén heverő tárgyakat, mert itt senki nem akar felrobbantani, elrabolni, vagy egyszerűen csak lelőni.
Fura arra gondolni, hogy alig 2-3 órányi repülésre innen emberek most ebben a pillanatban is azt tervezik, hogy miként ölhetnek meg másik embereket, csak azért, mert másban hisznek, vagy más a bőrük színe, nincs szakálluk,embernek tekintik a nőket is, esetleg néha bevágnak egy felest.
Itt béke van, ragyogás, gazdagság. Bármerre nézek, luxus autók.
Ott pedig, éhes gyerekek, kéregető asszonyok.
Bevillan egy két évvel ezelőtti kép, Grúzia, a főváros, zajos utca, mint mondjuk nálunk a Rákóczi. Leparkolunk épp, a járdán egy hatvan körüli nő kéreget. Arcát fátyol takarja, mert szégyenli ha felismerik - gondolom.

Bagramból Kabulba repültünk egy kis géppel, biztonságiak vártak ránk és a szokásos golyóálló+sisak kombó.

A helyi divat (sisak nélkül :))

Végighajtottunk pár emberektől, autóktól, kecskéktől zsúfolt utcán, de talán 10 perc sem kellett és már be is gördültünk a DoD villakomplexum megerősített kapuján. A hely az amerikai követség és az ISAF bázis közé ékelődött, ami jó, mert barátok jobbra-balra, ugyanakkor rossz, mert célpontok jobbra-balra.
Közben elhúztunk az épülő toronyház mellett, ahonnan pár hete lőtték a követségi negyedet (ezt még otthon olvastam a hírekben).
Magas betonfal veszi körül az építkezést és rendőrök is őrzik, de a tálibok rendszeresen megtámadják a posztot, megölik az őröket, aztán a csupasz emeleteken rejtőzve távcsöves puskákkal és kézi rakétavetőkkel támadják azt, akit éppen látnak.
Múltkor 4 órába telt mire kifüstölték onnan őket...

Este meeting a helikopter pilótákkal, úgy néz ki, hogy minden rendben lesz és végzünk is 3 nap alatt.
A terv az, hogy elkerepelünk Heratba (nagy út, tankolni is kell valahol közben), majd végigrepülünk az új project vonalai felett és minden olyan dolgot felmérünk, ami akadályozhatja majd a hamarosan induló mérést. Alig egy óra alatt mindent egyeztettünk. Az ebédlőben isteni a steak (a főnökasszony azon balhézott a szakácsokkal, hogy a krumpli fele nem volt megfelelően puha - nekem nem tűnt fel).

Másnap fél hétkor ott topogtunk a kolumbiai felségjelű MI-8MTV-1 mellett, ismerkedtünk vele, megtapogattuk, szívtuk a Jet-A üzemanyag illatát (nafta volt bőven, két külső póttartály és belül is elfoglalta egy jó nagy darab az utastér teljes bal oldalát), fotózkodtunk, vártuk, amíg a legénység akkurátusan mindent leellenőrzött.

Repülő iroda, kívül...

Az úri közönség egy része, no és a biztonságiak, persze civilben:

... és belül

Három napon át ez lesz számunkra a nappali és az iroda, éjszakára hagyjuk csak magára.
Aki repült már helikopterrel, az tudja milyen. A kicsik kóvályognak, billegnek, a nagy és súlyos gépek, mint ez is, viszonylag egyenletesen repülnek.
Hm... repülnek. Egyszer valahol azt hallottam, hogy a helikopter nem repül. Annyira csúf, hogy a föld ellöki magától :)
Pedig repül, tanúsíthatom, méghozzá elég nyugisan.
Beszálltunk, rövid eligazítás azügyben, hogy mit kell tenni akkor, ha nyakunkon a vész (ezt már ismerjük: hajoljunk előre az ülésen, és amikor elérjük a seggünket, akkor jöhet a kiss your ass and say goodbye), aztán a pilóták beindították a hajtóműveket, melyek jelen esetben gázturbinákat jelentenek.
A szerelő a földön állt, kezében poroltóval.
Na szépen nézünk ki, gondoltam... ha nem gyullad ki ez a vacak, akkor repülünk, vagy hogy van ez? Persze ez csak amolyan biztonsági intézkedés ugye, a turbinák egyre hangosabban visítottak az indító villanymotorok hatására, majd hozzájuk adódott egy mélyebb, erősebb süvöltés, amikor kinyitották az üzemanyag befecskendezés szelepeit.
A zaj elviselhetetlenségig fokozódott, így aztán füldugót, fülvédőt pakolt magára az eseményeket összehúzott seggel szemlélő utazó úri közönség, vagyis mi.
A pilóták pöpec sisakokban virítottak, mint amolyan három kicsi barna Dártvéder. Persze csak kettő kapaszkodott a botokba, a középső figyelt. Szerintem tuti azt, hogy kinek a kezére kell csapni, ha rossz helyre nyúlkálna.
Őket nem hiszem, hogy zavarta a zaj. Bár igazán minket sem: ha zaj van, akkor semmi baj, azt jelenti, hogy jár a motor - ősi dakota bölcsesség.

Gépház, a nyomás megevane?

Ezt mostan én itten nagyon bekapcsolom!

Hajdemo! Idemo! Ööö... mehetünk

De azé': Navigaretio necesse est... vagy mi :)

A turbinák üvöltésébe hirtelen más is keveredett, amikor összekapcsolták a rotorok tengelyét a meghajtással, és a hatalmas lapátok lassan forogni kezdtek a fejünk felett. A forgás egyre fokozódott, az egész mindenség rázkódott, a helikopter csúszkálni kezdett jobbra-balra, előre-hátra, mint valami részeg tengerész, aki próbál valahogy talpon maradni. Éreztük, hogy már nem a betonon áll a sok tonnás gép, hanem inkább lebeg úgy, hogy a kerekek még épp érintik a talajt.
Az enyhe imbolygás folytatódott egészen addig, amíg a pilóták tesztelték a hajtóműveket.
A szerelő körbejárta még egyszer a gépet, majd beugrott ő is. Felhúzta a kis lépcsőt és becsukta a tolóajtót. Na, most ugrik a majom a vízbe - gondoltam.

Hirtelen felerősödött a pokoli zaj, amit úgy-ahogy tompított a fülvédő, és meglepően könnyedén emelkedni kezdtünk. Azannya!
Valahogy úgy távolodtunk a repülőtér betonjától, mint a hőlégballon a felszálláskor, csak gyorsabban és zajosabban.
A nyitott ablakon át élveztük a tájat, a friss levegőt, elhúztunk Kabul nyüzsgő reggeli utcái, házai, gyárai, raktárai, piacterei felett a hegyek irányába.

Kabul, a madár látta...

Közben felemelkedtünk 3000 méterre és kezdett hűvös lenni, becsuktuk az ablakokat. Ugye mindenki egy szál pólóban feszített, arra nem számítottunk, hogy itt hideg lesz, lent a földön 36 fokot mértünk. Kissé vacogósra sikeredett a közel 700km-es út, mert az ablakok is csak úgy-ahogy zártak, szigetelésről nem nagyon álmodott a tervezőjük. Persze az is lehet, hogy az évtizedek során jobblétre szenderült a gumi, ha valaha létezett is. Ne feledjük, ez anno katonai gépnek terveződött, ott pedig az első dolog a célszerűség, a használhatóság, nem pedig a fűtött puha fotel.
A 4000m feletti hegyek kétoldalt tornyosultak, mi követtük 3400 méteren a völgyeket (magasabbra nem tudtunk emelkedni), egyre csak északra, és amint lehetett, nyugatra tartva.

Az ablakon túl

Repülünk...:



Két óra múlva átszeltük a hegyvonulatot, a meredek sziklás oldalak lassan kisímultak, alattunk dombos vidék terült el és már a hideg is elviselhetőbb lett kicsivel, hamarosan pedig ereszkedni kezdtünk, hogy egy kis norvégok lakta katonai bázison újra tankoljuk az összes tartályunkat.
Épp ideje volt, mert nekünk meg üríteni kellett az összes tartályunkat, ugye a helikopteren budi nincs.

Tankolás

Közben élveztük a napsütést, megmozgattuk mindenünket, ami csak mozdítható volt, legfőképp az üléseken (ülések??? kis szivaccsal és műbőrrel bevont pad, a hátunkat a gép alumínium oldalának vetettük) elgémberedett izületeinket.
Kicsit befotóztam a pilótafülkébe:

Aztán már indultunk is tovább nyugatra, az első napra betervezett vonalak feletti repülésre.
Itt egy videó az indulásról, épp felszállunk a norvégoktól:



A pilótákkal úgy egyeztettünk, hogy oké, legyen meg az 1000m-es magasság, mivel az a kisebb puskák, erpégék lőtávolsága felett van már, az alá nem nagyon akartak menni. Mi sem.
A sebesség 160km/óra lesz a vonalak felett, ami elégségesnek tűnt ahhoz, hogy jegyzeteljünk, ha valamit látunk. Persze volt rádiókapcsolatunk a pilótafülkével, így bármikor lassíthattunk vagy fordulhattunk, ahogy szükséges.
Még induláskor felrögzítettünk egy kis fejkamerát az egyik pitot csőre, az folyamatosan vette alattunk a tájat, hogy majd később kielemezhessünk minden részletet.

Itt dolgozunk majd :)

Alig egy óra alatt végeztünk is pár vonallal, aztán megcéloztuk Heratot, ahol a Stone nevű amerikai tengerészgyalogos bázison landoltunk.
Itt kicuccoltunk, előtérben a dokink, kezében a műtő felszerelés.

A busz nem parkolhatott itt, valahova elhúzott éccakára:



Innen kocsik vittek bennünket a helyi amerikai villába, ami egy gyönyörű öntözött pázsittal, pálmákkal körülvett 4 emeletes hotelnek épült eredetileg, de most katonai bérleményként, mint vendégház üzemelt.
Majd' hanyatt estünk reggel a meglepetéstől, amikor a rántotta mellett fellelhető 8 féle kiegészítő között sült bacont és röfivirslit is találtunk. (Ne feledjük, itt eddig mi csak katonai fejadagokon éltünk, plusz néhány helyi piacon beszerezhető cuccon).
Aznap este a vacsora választékában a sült csontos karajon már meg sem lepődtünk. Desszertként a jégkrém teljesen megszokott dolognak tűnt, fel is sírtunk volna álmunkban, ha nem kapunk belőle.
Az biztos, hogy megpróbálják annyira kényelmessé és élvezetessé tenni az itt tartózkodást mindenki számára, amennyire csak lehetséges. Amerikaiak...

Még két napot repkedtünk az égen, lestünk lefelé, jegyzeteltünk, fotóztunk, videóztunk, aztán irány Kabul, át megint a hegyeken. Még egy éjszaka Kabulban, majd szaladtunk és meg sem álltunk Bagramig, ahonnan Dubaiba repültünk. Míg a beszállásra vártunk, elkerepelt néhány nagy dudu a háttérben:







A repülőút eseménytelenül telt és most itt ülök a szállodában és pötyögök...
Vacsira szusit kértem.
És vegyigyümit... na jó, saláta formában.

Pöti manzsé

Múzika!

Költözünk...

Itt Afganisztánban mindig költözünk. 3-4 nap a legtöbb amíg egyhelyben marad a csapat, aztán felpakolunk (nagyon megy, 25 perc elég ágykiugrástól elindulásig) és elkonvojozunk a következő táborhelyre, ahol lepakolunk (35 perc elég leállástól ágybabújásig).

Mi balra, ők jobbra

Ennek oka a tálib megfigyelők átejtése, illetve időt nem hagyás a szokásaink kifigyelésére, hogy katonaiasan fejezzem ki magam.
Például, az előző táborhelytől indultak a fiúk a műúton hogy befejezzék a vonal déli végét, és hogy ne a sivatagban zötyögjenek két órát. Belefutottak egy csapat rendőrbe, akik barikádok mögött tüzelésre kész géppuskákkal, gépkarabélyokkal vártak valakire vagy valamire. A kérdésre hogy kire vagy mire azt válaszolták, hogy rendszeresen meglövöldözik őket a bokros részről, majd eltűnnek. 30km-re délre van egy tálibos falu, onnan jönnek...
Mi meg épp emiatt megyünk. Reggel megitatjuk az igavonókat:

Itatás

Aztán átkelünk városokon (na jó, kettő van a vidéken :))

városi vagány

Átkelünk falvakon:

kistemplom

Találkozunk más utazókkal:

Quo Vadis, Domine?

De többnyire csak a kietlen tájjal:

kihalt táj

(Persze semmi sem kihalt, itt is látszik középen négy vibrátorunk, a távolban, az állatseregletről nem is beszélve ami itt nyüzsög mindenütt :))

Tálibok... Kik ezek a megfoghatatlan szellemalakok itt? Egyik sofőrünk mesélte hogy pár napja rosszul lett a kislánya, meg egy csomó más kisiskolás: előző éjjel mérgező spary-jel fújták be az iskolában a tantermek falát. Mindezt azért hogy ne járjanak a gyerekek (főleg lányok) iskolába. Vagy itt van a tolmácsunk, korábban telefonhívást kapott a mobilján, hogy ha továbbra is külföldieknek dolgozik, elvágják a torkát. Kicserélte a simmet, 1-2 hónap múlva megint megtalálták. Talán 4-5 napja történt hogy egy fickó kezet rázott a polgármesterrel, majd felrobbantotta magát. És még 25-öt a közelben állók közül.
Tegnapelőtt Seberghenben találtak egy motort, megrakva robbanóanyaggal, azt sikerült a tűzszerészeknek felrobbantani. Hááát... szóval ilyenek itt a hétköznapok. A tálibokkal...

Mi most északon vagyunk már, közel a Türkmén határhoz. A pusztában fölénk tornyosuló dombon egy határőr poszt, még ágyújuk is van. A domb tövében vízkutak, egy teve húzza fel a méretes bőr bödönt, vagy 20-25m mélyről.

Erőd és víz

Három srác próbálta, de együttes erővel sem bírták megmozdítani. A víz egy agyagból készült kis medencébe kerül, amit ívásügyileg körbeállnak a tevék, tehenek, kecskék.

Itatás

Mivel északabbra nem tudunk eljutni, egyik utat a homokdűnék zárják el, másikat a subkha, így itt leszünk kénytelenek táborozni egy hétig, innen kell a fiúknak minden nap60-70km-t eltekerni a sivatagba, és ugyanannyit vissza... Pedig a határfolyó az Amu Darja, keskenyebb részein is több mint 1km széles, ajj de megnéztem volna...
Berendezkedtünk hát:

A tábor most

Középen a fürdő/budi/mosoda, jobbra a központi kocsi a főnökkel, mellette ücsörgök én a geodéziával, ott a kisasztal mögött, épp :)

Szoba

Ez amolyan modern, egybe nyitott iroda, tároló, lakó, étkező és szalon, egyben :)
Látszik a szőnyeggel letakart rész ami a konditerem (természetes fénnyel és jó levegővel), valamint a bbq nélkülözhetetlen sütögető szerkezete is, mert azért néha esténként kerül a katonai fejadag mellé kis bbq is, itt épp bárány készülődik a megevéshez:

Ünnep

Emellé jár még a csodálatos és egyszerűen elmondhatatlanul gyönyörű éjszakai égbolt... Itt a semmi közepén nincsenek zavaró fények, ráadásul minden konténerünk elsötétített, ezért nem is kell elgyalogolni a pusztába a látványért. Mindig tiszta az ég és felettünk a tejút egyszerűen lenyűgöző... este ha kiül az ember a lépcsőre nem is kell más... Valami ilyesmi... csak sokkal szebb :)

tejút

Ma elkezdődött a Ramadan...


Tánc:

Afganisztán, újra...

Irakból Afganisztánba repültem, mert közben elindult az új project amit Basrából kommandíroztam, vagy egy hétig. Elküldtem az adatokat, a srácok letöltötték, feltöltötték kitűzték, letöltötték, feltöltötték, feldolgoztam, next :) Persze nem egyenesen repültem, mivel volt egy három napos megálló Dubaiban (lassan jobban ismerem mint Mátészalkát :)). Nem volt teljesen 3 nap, merugye az utazások, de kellett az afgán vízum, kis vásárlás, aztán uccu neki. Na most a Mall of Emirateshez csapott sípályát is meglestem, kint 46 fok volt, ott már most igazi nyár van (hol nem?) bent pedig mínusz 2-3. Kicsit tükröződik, de a franc ment be oda shortban pólóban :)

Sífelvonó a sivatagban... vagy a bevásárlóközpontban

Aztán reptér, DFS flight, utoljára még az arcomba tömtem egy fismeket, mert tudtam hogy jóideig nem lesz ilyesmire alkalom :)
Bagram előtt még mindig hó borítja a hegyeket, sőt Mazar-i-Sharif előtt is.

Hóbarnácska

A katonai bázison épp gurultunk a parkoló felé, amikor elsunnyogott mellettünk egy Hummer, maga után vontatva egy Predatort. Villogott minden fény rajta, gondoltam fel fog szállni hamarosan a kis dög. Már a buszon ültünk, amikor láttam, hogy lapos szögben emelkedik kelet felé, majd laza forduló után még mindig csak párszáz méter magasan elindul nyugatra, lassan egyre emelkedve. Valaki nagyon meg lesz nézve ott ma este -gondoltam-, aztán tovább fűztem a gondolatot: és mi is arra leszünk valahol..
Új biztonságis szupervigyor várt rám a civil parkolóban, Arnie a skót akcentusú skót srác. Skóciábol hát, honnan máshonnan? :) Rövid eligazítás, golyóálló, (mellény is, autó is) és elindultunk 230km-re nyugat, északnyugat felé.
Meglepően széles és jó minőségű úton jutottunk el Sebhergenig, amelynek közelében parkolt a csapat, immár egy hete. Forró welcome, forró tea és forró (na jó, meleg) bárányfalatok nyárson volt a menü:

Naplemente...

...
jön az este,
harmat csepp hull a kezemre...

Iraq

Mocsár...
Süppedős, ingoványos, sásos, nádas, bokros vízzel borított terület.
Feladat...
Kirontunk megvizslatni egy részt.
Reggel...
Számomra valamikor 10 után kezdődik itt, de most fél hatkor kellett kelni, csoda hát hogy nem vettem észre Gary megjegyzésében a gumicsizma, vagy gumi nadrág szót?
Zötyögtünk ikfelé a páncélozott kocsikkal, fél kómásan, amolyan unatkozó vendégként ücsörögtem a golyóállóban a hátsó ülésen és arra gondoltam hogy micsoda baromság kimenni, semmi értelme, aztán pedig arról álmodoztam hogy körbenézünk, majd 10 perc aztán húzunk vissza a táborba, és jöhet a szunya.

Bő fél óra alatt elértük azokat a geofon vonalakat amelyeken veszélyes bozótbokrok tanyáztak, akadályozva a kábeles népség munkáját, jelesül azt hogy lefektessék a kitűzött pontok mentén a kábelt és a geofonokat telepítsék.

Azt még a táborban konstatáltam, hogy a fényképezőgépem akksija lemerült, hát mit lehet tenni (ennek még szerepe lesz ám, csak figyu :))

Naszóval állunk a vonalon, lasssan fél nyolc lett, a nap rátett egy lapáttal a reggelre, már 36 fokott mutatott a kocsi hőmérő. Berongyolt a munkásokat szállító busz, kiugrott 29 tettrekészen (és hiányos fogazattal) vigyorgó fiatal és nem olyan fiatal, valamint nagyon öreg kinézetű mindenféle tarkabarka ruhát viselő nemzetiségi (értsd arab), hogy most aztán veszettül megmutassa a bokroknak hogy ki az úr ezen a sárgolyón. A bokrok is vigyorogtak. Nem ma kezdték :)

A lelkes csapat nekiugrott azonnal a zöldnek, volt ott többféle fűrész, kicsi és nagy, macséta, kicsi és nagy, balta kicsi és... ööö abból csak kicsi. Egyedül bozótvágót nem hoztak, pedig csak az lett volna alkalmas valamiféle hasznos tevékenységre, de itt úgy tűnik a sok lúd disznót győz empírikus úton történő bizonyítási kísérlete vette kezdetét.
A népek nagy buzgalommal nyüzsögtek, szétszéledtek, nyisziteltek. Volna, ha Gary el nem kurjantja magát és bemutatót nem tart. Ezután már valamiféle szervezett szervezetlenség látszódott kialakulni, mintha értelem is vegyült volna a tevékenységbe. A teamleader mutatta merre és hogyan, a csipet-csapat pedig nekiindult.

Mindezt a töltés tetejéről néztem, és kíváncsian vártam hogy mi lesz a kb 10m-rel odébb kezdődő vizes részen, mert az eddigi történések a töltés és a mocsár közötti szűk száraz területen zajlottak. A polgárokon a kecsegeorrú jobb időket látott lakkcipőtől kezdve a kínai adodisokon át a strandpapucsig mindent láttam, kivéve gumicsizmát nem. Namost az előző blogban látszik amint a srácok derékig vízben indulnak befelé tűzni, a helyzet ugyaznilyen volt itt, csak sáscsomókkal és sűrű zöld bokrokkal teleszórva...
De úgy tűnt ez nem lohasztja a lelkesedést, elvégre mocsári arabokról van szó - gondoltam. Azért hogy valami elképzelésféle kialakulhasson, beszúrok pár fotót, ezeket kell majd összekombinálni hogy teljes legyen a kép :)

A bokor

A bokor, vagyis bokrok... az a nagy a svájci reklám mögött, az az, csak abból rengeteg... mögötte látszik a víz is, de itt bokortalan :)

Aztán a csipet-csapat:

A népek

Itt csak... ööö... a fene tudja mit csinálnak hiszen minden száraz és a bulldózer utat készített...

Ez pedig adalék, hogy kicsit megkeverjük a dolgokat:

vízi bivaly

Nooooow... mindenki becsukja a szemét és elképzeli a sokbokrotvizetembert (és megfűszerezi mindezt néhány tehénnel, vízi bivallyal), hogy legyen valami fogalma a dolgokról. Amelyek most kezdődtek. És amit pillanatok alatt magunk mögött hagytunk :)
Mert a mi feladatunk más volt, meg kellett vizsgálnunkl hogy három vonalon hogyan is lehetne biztonságosabbá tenni az éjszakai gyaloglást, mivel a műszerkocsi éjszaka észlelt, a nap közbeni homokviharokat elkerülendő. Ehhez be kellett gyalogolnunk a mocsárba. Na, erről szólt a reggeli (és mint kiderült előző esti) finom figyelmeztetés, hogyugye gumicsizma... :)
No mindegy, nekiindultunk. Itt nem voltak bokrok, csak víz és valami sásféle, meg vízi fű vagy mi az ördög. Elegánsan szökdécseltem a sáscsomókon, elégedetten konstatáltam hogy az amerikai katonai bakancs/nadrág kombó nem engedi át a vizet, vigyorogtam hogy Gary és Tomislaw csúszkál, megbotlik, elfekszik a sáscsomókon. Már mindegyikük derékig vizes volt, nekem a nadrágom csak kb a sípcsontom feléig, de még mindig száraz volt belül a zoknim :)
Majd egy kilóméter után kiértünk egy töltésre, 3m széles száraz rész, eddig minden ok :)
Hoppá, ez nagyon jó lenne ha a kocsik be tudnának jönni rajta, nézzük meg hát azt hogy a déli töltésről miként lehet idejutni. Pár száz méter után kiderült hogy a töltést átvágták, legalább 4 méter szélességben csak víz... és mély... és hoppá, egy kígyó úszik a víz alatt. Jó másfél méter hosszú, fekete dög, meglepően gyors. Kérdeztem Garyt hogy akkor az mostan ott mérges, vagy csak egy sikló féle ehető dolog. Megnyugtatott: amit itt láthatunk, vagy nem láthatunk de előfordul és kígyószerű, az mind mérges.
Balra úgy tűnt hogy a sáscsomókon ki tudjuk kerülni a mély részt, elindultunk arra. Ekső két szökkelésnél csak térdig süllyedtünk, aztán nem volt mese, combközépig. Átértünk a száraz részre, de újabb pár száz méter után megint átvágta valaki a töltést, megint mély rész... Itt már nem volt mese, derékig csobbantunk. Zsebemben a fényképezőgéppel. A harmadik átvágásnál már nem lacafacáztunk a sáscomókkal, itt mér derékig ért a víz mindenütt, a sáscsomó nem bírt különben sem megtartani, mindegy volt hogy köztük gyaloglunk, vagy róluk csúszunk bele... Haladtunk :) Azért készült egy gyenge telefonos fotó, itt még csak combközépig ér a víz :)

tocsogunk

Közben 10 óra lett és a nap felettünk rákapcsolt, árnyékban már 45 fokot mértünk de nem volt árnyék... csak a víz, a sás, és a bivalyok körülöttünk, amik mélán nézték hogy mi a francot esik-kel a vízben itt az a pár síma bőrü hülye, amikor jól láthatóan nem legel.
A csoda tudja már hányadik részen keltünk át, mindenki csurom vizes volt derékig, mindenki fáradt volt, mindenki elhasználta az összes magával cipelt vizét és csak nem akart végetérni a vízbe bele - víz alatti sáscsomón bukdácsolás - elfekvés - süppedős iszapból kimászás - újra vízbe bele - újra bukdácsolás - újra iszap és újra megint előről az egész kálvária.
Már azon agyaltunk hogy most aztán ki is kellene jutnunk az útra, mert azt tisztán láttuk hogy ez a töltés kijavíthatatlan, mivel olyan sok helyen átvágták hogy a fél szahara homokja nem lenne elég a rések feltöltéséhez.
Nem részletezem a visszautat, csak annyit mondok hogy a nap pokolivá vált felettünk, mindenünk sajgott, a víz, az iszap lehúzott, a sáscsomók alattomosan körénk fonódtak úgy hogy minden lépésért meg kellett kűzdeni, kb. 10 méterenként megálltunk pihenni hogy újra erőt gyűjtsünk a következő 10 méterhez, lihegve pumpáltuk a tüdőnkbe a forró mocsárszagú levegőt a kicserepesedett ajkaink között... Megváltásnak tűnt amikor végre felkapaszkodtunk a töltésen álló kocsikhoz. Az első üveg hideg vizet a fejemre öntöttem, a második fél litert egy szuszra lenyeltem. Majd még hármat :)

Aztán tényleg elindultunk a tábor felé nyakig vizesen, iszaposan... Ott beálltam a zuhany alá és amit lehetett leverettem magamról, majd ledobtam a bakancsot, nadrágot, pólót, és most már rendesen letusoltam.
Ezután leadtam a cuccom a mosodába, de előtte kivettem a fényképezőgépem a nadrágom oldalzsebéből...
Kiszárítva újra működik, ugye megmondtam, hogy nem baj, ha lemerült :)))


Zene!