Először is: eső a sivatagban.
Nem homok sivatag, nem homok sivatag... persze hogy nem az, kő és sabkha. Mi is a sabkha? Hivatalosan: Sabkha is an Arabic name for a salt-flat that has come into general use in sedimentology following classic research in the United Arab Emirates of the Arabian Gulf in the 1960s and later.
Magyarul sóval mixelt laza trutyi, amibe többé kevésbé bele lehet ugyan gurulni kocsival, de tuti nem jövünk ki onnan saját erőből. Szóval csak okosan! (Aki többet szeretne olvasni róla, az vagy rácuppan a netre, vagy elolvassa ezt, esetleg mindkettő: Minden végnek van kezdete )
Notehát, sivatag, nem mellesleg a Föld legforróbb helye. Papíron.
Ezzel mondjuk vitatkoznék, mert Basrától északra is mértünk 50-60 között, Algériában a Szaharában pedig minden nap fölugrott 50°C-ig a hűmérő, vagyizé hőőőőmérő a totoyákban. Hogy följebb akár csak egy fokkal miért nem, miért állt meg mindig 50 fokon és maradt ott délután 4-5-ig, azt csak a tervezője tudja, de hagyjuk.
Ahogy beszélgettem a helyiekkel a kutya ott van elásva, abban a szóban, hogy "átlaghőmérséklet".
Egyszóval: esett. De előtte fölhősödött mint a fene, azt hittük ránk szakad az ég.
A páratartalom (ha a samu galaxy 4 szenzora jól mért) fölment 87%-ra. A segéderő (Hussein) föl-fölkapta a fejét a hegyek felől hallatszó dübörgésre, de megnyugtattam, hogy csak a hegyekből lezúduló víz alkotta folyó az (persze én tudtam, mert Gaas a sofőr előtte szólt, hogy rádión most figyelmeztettek mindenkit, ne menjen a hegyekbe, mert az esővíz baromigyorsan összeállt mindent elsöprő zuhatagokká).
Aztán épp beültünk kicsit szusszanni a kocsiba, amikor eleredt. Hm... azt nem mondhatnám hogy igazán szakadt, de azért eső volt.
Mert esett.
Fentről.
Ott van ni, a szélvédőn!
Tartott vagy másfél percig. Közben - mint látszik - lehűlt a levegő is!
És előkerült valahonnan két ...ööö, a helyiek szerint róka:
Egy darabig méricskéltek bennünket, aztán elslattyogtak dél felé. Mivel lassan mi is dél felé jártunk, na és nem utolsó sorban kitűztük az utolsó geofonpontot is, Gaas invitálására berontottunk a mellettünk, egy lapos, kopár dombtetőn elterülő kis katonai táborba. Merthogy ott van egy caffee shop és majd ott jujj de jó lesz.
A berontás kissé költői, mivel egy nagyon köves csapáson majdhogynem lépésben zötyögtünk fölfelé az enyhe emelkedőn, majd felérve eldöcögtünk egy düledezőnek tűnő (figyelem, itt minden csak tűnik valaminek, a valóságban frankón funkcionálnak!) bodega mellett. Rákérdeztem, hogy az a kávézó?
- Ahh, no - válaszolta méltatlankodva Gaas, majd egy másik, ugyanolyan düledező karámszerűségre mutatott: ott van ni!
A különbség annyiban merült ki, hogy az derékmagasságban nyitott volt.
Amúgy naptól és forróságtól fényesre és könnyűre aszalódott girbegurba fák (oszlopoknak nem nevezném) tartották a tetőt, melyre pálmalevél szerű rostokból kialakított lapokat terítettek, néhol megspékelve olajos hordó kilapított oldalából származó bádoglemezekkel.
Sajnos fotózni nem lehetett - komoly military terület volt ugye -, így hát mindenki lehunyja a szemét és elképzeli... persze először elolvassa ezt itten és csak utána hunyja le a szemét!
A téglalap alakú építmény hosszanti oldalának sarkán szabadon hagytak egy jó nagy részt, az lett a bejárat/kijárat, közvetlenül itt ücsörgött a döngölt földön egy lány. Izzó faszénen forralta a két literes, jobb időket is látott alumínium kannában a vizet, mögötte mellmagasságú szekrényféle állt. Olyan ötven évesre becsültem.
Mármint a szekrényt.
A tetejére többféle kávés dobozt, cukrot, apró csészéket pakoltak, mögötte pedig egy nagy fadoboz állt, a fizikát némiképp meghazudtoló módon, girbe-gurba lábakon. Abban pedig - mint idővel megtudtam - egy tv lapult, de a kétszárnyú ajtó eltakarta most.
A tetőről (mennyezet?) leengedett drótokon két csupasz körte lógótt, jelezve hogy éjszakai élet is van itt, kéremszépen.
Akár egy Rejtő regényben is megállta volna a helyét.
Jobbra nézve a haladó ifjúság néhány tagja tűnt fel, voltak vagy 10-15-en, mindegyik 18 körüli srác, mindenféle pólókban és csiricsáré bermudákban.
Katonák, mondta Gaas, de egyedül rajtam volt terepszínű nadrág. Sőt, szerintem én voltam a legjobban fölfegyverkezett egyén is, mivel a zsebembe csiptetve ott ücsörgött a Smith&Wesson ExtremeOps, mert hát ki tudhassa...
Különben is, egy férfi olyan kés nélkül, mint a hal esernyő nélkül!
A hosszúkás "teremben" keresztben beton téglák sora húzódott egymás mögött, rajtuk deszkák, ezek voltak az ülőhelyek, szépen a tv irányába tájolva. Az ugye most nem ment, mert lapult, mint említettem.
Esténként szokott - súgta Gaas -, aki nem csak látszatra nagy tudora a helynek, hiszen már vagy 5 éve itt dolgozik a környéken.
Beszambáztunk a második sorra, közben fogadtuk és osztottuk a köszönéseket, mindenki mosolygott, sőt, kaptam egy kecskelábú faszéket is, hogy arra üljek. Mondtam hogy köszönöm szépen, de fölösleges, eléggé ki van párnázva ahhoz a szebbik felem, hogy a deszka ne törje.
Az igazat megvallva attól tartottam, hogy összeomlik alattam az a látszólag rengeteg javításon átesett ülőalkalmatosság, aztán még rámhátékázzák. Mindenesetre Hussein gyorsan rátelepedett, mutatva azt, hogy ki a főnök. Őt megbírta.
Leültünk, élveztük a meglepően kellemes levegőt, valahogy a tetőszerkezet rései között átszökő napsugarak ellenére (hol volt már az eső) is hűvösnek tűnt (ne feledjük, csak 30 és 40 fok környékén jártunk), közben Gaas feltöltő kártyát üzletelt. A katonáknál - itt a semmi közepén - be lehet szerezni, mondta korábban, de rátesznek a 24 birres kártyára 1 birr-t (1 dollár az kb. 22 birr perpill.)
Megérkezett a kávénk, persze fölmerült bennem az, hogy milyen vízből is készült, de mivel forró volt, nem igazán törődtem vele.
Eddig a legrosszabb vizet Szíriában kaptam, amikor a hegyek szélén a felhevült sziklákon ugrálva az irtózatos forróságban 1 órára elfogyott minden iható dolgunk. 2 körül már olyan száraz volt a szám, hogy ha ki kell mondanom azt, hogy empiriókriticizmus, tuti kiröhögnek mint Jóbot Woody Allen egyik írásában.
Egyetlen reményem a völgyben alattunk elhúzó, a táborba tartó srácok voltak, de nekik sem volt már semmi a kocsijukban, hiába rádióztam.
Azért megtették, hogy elhajtottak a távolban magányosan árválkodó beduin sátorhoz, ahonnan egy üveggel tértek vissza.
Ugyan a sátorozóknak sem volt vízük, a gazda épp most ment el ki tudja merre, hogy hozzon, de a kecskék itatására szánt, a közeli folyóból szippantott vízből még volt egy kicsi a rozsdás tartálykocsiban. Azt hoztak.
Namost az 50+ fokos melegben a napon álló rozsdás tartálykocsit, benne a ki tudja mióta álló folyóvízzel mindenki el tudja képzelni...
Megkóstoltam, aztán kiköptem. És nem csak azért, mert melegebb volt mint a friss lóhúgy...
Finom volt... itt minden kávé finom.
Igaz, sok cukrot rakott bele a hölgyemény, de itt úgy tűnik ez a szokás. Az is meglehet, hogy ismer valakit Szabolcsból, merugye ott sem kérdeznek, csak eléd teszik a vasárnapi ebéd 126 fogását: megenni!
Aztán fölkerekedtünk, odaadtuk a maradék ásványvizünket a lánynak és begurultunk a táborba, épp elkapva az ebéd elejét:
Csak egy kis édescurrys hal, saláta, spenót, t-bone steak, krumpedli - merugye első az egészség (második a Ferencváros).
No és a desszert... az az omlós piskóta, rajta a finom csokiréteg, amelynek édességét ballanszírozza a tejszín, így kialakítva egyfajta mennyei érzést, amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy mmmmmmmmmmmmm...
(Megjegyzem, a recept épp most íródik le!)
Délután még kirontottunk a kötelező 3 órás szieszta után, de már csak azért, hogy megkeressük két régebbi fúrás nyomát.
Mint kiderült, ügyes volt az, aki a koordináta listát kreálta, szépen egymásmellé rakta a helyit a WGS84-es UTM-mel.
Az egyik fúrás ilyen rendszerben volt megadva, a másik olyanban. Mókás!
Csupán több száz méter volt az eltérés, de emiatt szépen bóklásztunk oda-vissza az egyetlen töltésen (közben többször elhaladva a jó hely mellett), kerülgettük mint macska a forró kását, GPS-t, iránytűt, nádihegedűt, hatodik érzéket, minden bevetve.
Aztán beszaladtam, transzformáltam és hoppá! Azonnal oda került ahol lennie kellett, grrrrrr a macska rúgja meg!
Lassan esteledett, mire elindultunk befelé. Az utolsó fénynél még sikerült lekapni a közel 's távol egyetlen fáját. Arra gondoltam, hogy milyen magányos lehet neki itt:
Aztán...
Megint elment a nap,
ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.
