Így aztán egyelőre engem a kínai kaja zavar csak. Elvagyok én mindennel, ha ehető husiról van szó, de a sok zőccségtől előbb utóbb elkeseredek és néha még pityeregni is szoktam. Ha valamiben nincs hús, akkor az csak desszert lehet - régi dakota közmondás. Arról nem beszélve, hogy egy hónapon át szinte mindig ugyanaz a menü. Persze nem hibáztathatom a srácokat, nincs itt szakácsunk, csak a helyi séf, de ő a ghánaiakra főz. Így aztán a papír/kő/olló dönti el azt, hogy adott napon a kínai csapatból ki álljon a serpenyők közé: a villanyszerelők főnöke, a camp boss, a csoportvezető, vagy a geodéta.
Mégegyszer mondom, nem rossz, csak hát...
Ez, ahogy nézem, pl. robbantott csirke a'la gomba:
Megoldottam...
A konzerv szardíniát, tonhalat óvatosan bontjuk, valahogy mindig több az olaj benne, mint a doboz befogadóképessége, ergo kicsordul. Aztán folyik mindenfelé az a büdös, átható szagú szar, még a kézről sem egyszerű eltávolítani.
A sózott és darált marhahús konzerv (népszerűbb nevén Corned beef) egyszerűbb, a kis tekerő bizbasszal letépjük a zárócsíkot és már neki is eshetünk. Kissé lehűtve élvezhetőbb (értsd: halványul az a förtelmes faggyús íze, de ugyanolyan sós marad).
Ezek voltak a helyileg beszerezhető cuccok, most jön a hazai felhozatal. A babgulyás a kedvencem: óvatosan nyitva elénk tárul a mennyek országa, legalábbis a gasztronómiai Hiroshima után -melyet a kínai konyha az utóbbi időben okozott- ez minden kétséget kizáróan az.
Vele egyenrangú a sólet füstölt husival, ha dobok rá pár szelet vöröshagymát, még tán a harmadik-negyedik mennyországba is eljutok.
Melegítésüket megoldottam, amúgy meggájveresen: kólásüveg teteje levág, alulra forró víz a vízmelegítőből, kicsit összerántja a műanyagot, de erre számítottam. A doboz még belecsúszik, majd felülről a forró víz és várunk. Egyszerű, mint a faék.
Egy kissé betáraztam, mivel még mindig kétséges a tábor elkészültének időpontja. Elvileg 10 nap, de a kínaiakat (és a helyi erőket) ismerve ez inkább 10 nap és két hónap közé tehető, bár az mindenképp sietésre ösztönözi a csipet-csapatot, hogy naponta sok-sok pénzt (és dollárban értem ám, nem magyar tugrikban) veszítenek.
No hát itt a felhozatal, húzom ameddig tudom (a repülőút 4 puhatestű áldozattal járt, azokat befaltam az első napon), aztán legfeljebb gyáván megfutok, mivel már Kintampóban csücsül a java nép, valami echte szállodában (vagy vendégházban):
Kenyér
Na az a nem egyszerű itt, amíg bele nem jön az ember. Nagyvárosban nincs gond a betevővel, de itt falun, az isten háta mögött (vagy a hold segge mögött, ha olaszosak akarunk lenni) más a helyzet.
Először is kértem kenyeret. Hoztak, egyfajta sárga hasábot, a papír ékes angolsággal tudatta: cake bred. Torta kenyér? Ha az, hát az... édes volt.
Beugrottunk a főtérre, hátha lehet kenyér fronton valami normálisat fölhajtani, szép nagy vekniket láttam, ezaz!
Emmanuel csak mosolygott, az sugar bred, baromi édes. Csesszék meg!
Aztán eltelt egy hét és valahogy fülembe jutott az, hogy létezik butter bred, nosza, rendeltem. Még mindig édes volt, de már nem verte el a vaj ízét olyan nagy mértékben, lelkem nagy része megnyugodott, csak a sarokban rúgkapált még egy kicsi: nem létezik, hogy nincs normális kenyér Ghánában.
Amikor ezt szóvá tettem, csak mosolyogtak, itt így szeretik. Már majdnem föladtam a reményt, amikor sokadszorra előadott sirámom értő fülekre talált. Az egyik gyakornok geofizikus megjegyezte, hogy létezik egy tea bred nevű kenyér és hogy az nem édes.
Berongyoltam a konyhára, mivel Sharif séf végzi a bevásárlásokat, és feltettem neki az 50 forintos kérdést: létezik olyan dolog itt, Atebububan, hogy tea bred? A legnagyob természetességgel vágta rá, hogy persze.
Elnyomtam egy "akkormiahalkszavúszűzmárianedvesbugyijáértnemmondtadezteddig"-et, helyette mosolyogva kértem, hogy hozzon néhányat.
És lőn kenyér. És látá az úr (meg én is), hogy ez jó.
Még egy szó a kiegészítőről, ami jelen esetben mangó. Tényleg csak egy szó: imádom!
Öt-hat darab egy kis kosárkában ezekből 5CD, ami durván 300Ft és szaladnak hozzád, ha lassítasz a kocsival:
Most pedig: zene!
