Földtől a Földig

Repülés.
Mi más? :)

Fent:

És lent:

Merugye a muszáj és az aszály két nagy ellensége az emberiségnek, és ha, tegyük fel (minden matematikus így kezdi, aztán tudjuk mi lesz a vége...) Afrika, Észak-Afrika, Közel-kelet, távolabbi kelet, észak kelet, egyszóval dél vagy kelet a választott munka helyszíne, akkor bizony repülni kell, nincs mese. Emese.
Mármit e mese ezért született: Navigare necesse est, mondták a régesrégiek, Astronavigare necesse est, mondják a maiak, és valahol e kettő között kóbászolunk mi, az égen.


Sosem féltem a repüléstől, hiszen az nem veszélyes. Persze a zuhanás, vagy méginkább a földhöz csapódás az már más tészta, de ahhoz előbb repülni kell. Attól pedig nem félek.
Emlékszem az első utamra (ki nem? - ördögi vigyor). Az azt megelőző éjjel nem sokat aludtam, minden lejátszódott bennem a Hindenburg katasztrófájától kezdve a Challenger osztódásáig és mindezen dolgok kvintesszenciájaként megszületett bennem az egyetlen logikus következtetés: meg fogunk dögleni.
De menni kellett.
Vagyis repülni.
Különben hogy a fészkes fenébe jutunk el Tunéziába?
Elefántháton? Hannibál is csak jönni tudott, menni nem. Na ugye...

Meglepő módon a felszállás után semmi különöset nem éreztem, azon kívül, hogy abban ugye biztos voltam, hogy mind meghalunk. Bár azért volt bennem egy olyan sejtésféle, hogy én túlélem valahogy.
Az úgyiselpatkolunk érzésen kívül még azt vettem észre, hogy ha nem nézek ki az ablakon, akkor szédülök. Így aztán úgy lapátoltam a kaját befelé, hogy közben a homlokom majd kitolta az ablakot.
Ekkor ettem életemben először füstölt lazacot és olajbogyót . Előbbit azóta is imádom, utóbbit nem nagyon tűröm meg, még a pizzán sem. Soha nem szerettem meg semmiféle formában, pedig lett volna rá időm is, módom is, mondjuk az első 5 év alatt, míg Tunéziában dolgoztunk.

Akkor először két hetet töltöttünk kint, többnyire a Douz környéki sivatagot jártuk, rég elfeledett és eltemetett olajkutakat keresve.
Aztán visszafelé már a szédülésem is elmúlt, jöttem-mentem, lazultam, élveztem az érzést, hogy ha idefelé nem, akkor talán hazafelé sem döglünk meg.
Igaz, néha eszembe villant az alattunk vonuló havas hegycsúcsokat és sziklaszirteket figyelve az, hogy a seggemet és az alant lassan mozgó tájat csak pár milliméternyi alumínium választja el az egyesüléstől. No és közel tízezer méter.
Ilyenkor kissé ökölbe szorult a talpam, de megnyugtattam magam: szart sem tehetünk itt hátul, a pilótafülke mögött, bízzunk hát a kapitányban.

Egyszer történt csak meg az évtizedek során, hogy kis időre -finoman kifejezve- oda lett a komfortérzetem. Történt, hogy az idő tájt Szíriában dolgoztunk, és a MALÉV (tudja még valaki azt, hogy mit fed a név?) járata este későn indult Budapestről, hajnalban érkezett Damaszkuszba és indult is vissza. Így aztán, ha jöttem, vagy ha mentem, csak a nagy büdös sötétséget láttam magam alatt. Emellett utáltam éjszakázni is, így üdítő volt látni azt, hogy a szír légitársaság valamikor reggel 8-kor indít Budapestre járatot és délután négy körül vissza.
Nosza, arra kértem a legközelebbi repülőjegyem, amikor pihire mentem volna hazafelé. Ragyogó napsütésben indultunk a gép felé, tökéletes idő a repülésre. Kissé csodálkoztam azon, hogy vagy túl korán jöttem, vagy túl későn, mert ha jól emlékszem összesen hárman ültünk a buszon és ebbe a sofőr is beleszámítódott. Nofene, még a végén VIP leszek, csak épp senki nem szólt ez ügyben? Aztán a kezdeti lelkesedésem kissé alábbhagyott, ahogy egyre távolodtunk a főépülettől és még sehol sem láttam a repülőt, ellenben annál több roncs, kiégett, összecsavarodott, egykor repülő masina mellett haladtunk el. A gondolatot, miszerint ezekből rakják épp össze a gépünket, elhessegettem, ráadásul végre megtaláltuk a magában árválkodó Jak-40-est.

Beszálltunk, ajtókat becsukták, ejha! Tényleg ketten utaztunk, de volt ott pilóta, másodpilóta, fedélzeti mérnök és két stewardess, talán még vécésnéni is, szóval nem kongott a gép az ürességtől. Mondták, hogy bárhova ülhetek. Szuper. Micsoda meglepetés!
Hátra mentem, gondoltam hogy ha leesünk, később érek le, néha az a kis idő is számít. Volt ott egy négyüléses rész, mint a régi egyajtós Ikarusz távolsági buszokon: kis asztal, két ülés előre, két ülés pedig hátra nézett, kis lámpával. Itt lámpa nem volt, csak az egymással szembe dizájnolt ülések. Elmerengtem... vajon kényszerleszállásnál az asztal szeletelőgéppé válik?
Felraktam a csomagtartóra a kézipoggyászom, ami nem volt más, mint egy polc. Mármint a polc nem volt más mint egy polc... egyszerűen, mint a buszokon. Hm... itt tuti nincs légörvény, potyogó csomagok, mifene - gondoltam. Lehuppantam az ülésre és elmoromoltam a régi mantrát: bízunk a kapitányban.
Felszálltunk, semmi különös nem történt, elég szépen emelkedtünk, gyönyörködtem a tájban, végre látok valamit, ragyog a nap, sehol egy viharfelhő, mi baj történhet? Azonban egy idő után az emelkedéssel együtt egyre hidegebb is lett. Jeges bokazokniként kúszott fel a lábamon, aztán lassan jeges csizma lett belőle, majd pár perc múlva kezdett jeges nadrággá alakulni rajtam. Dörzsölgetni kezdtem a térdem, combom, hogy valamit javítsak a helyzeten, de az hirtelen úgy tűnt, hogy nem hogy javul, ellenben romlik. De nagyon!

A gép ugyanis hirtelen megdőlt, ezzel egyidőben éktelen ordító hang csapott föl, égett por szaga töltötte meg az orrom és minden nyitva maradt nyílásom. Hát jó, ennyi volt, zuhanunk. És még a kaját sem kaptuk meg!
Aztán a gép egyenesbe állt, az ordító hang és az égett szag maradt, de mivel senki nem pánikolt a személyzetből (a másik utast nem láttam), először azt gondoltam, hogy ez valami oroszos szopatás volt, majd pedig azt, hogy mégiscsak lesz reggeli. Azt vettem észre, hogy miután elmúlt a lábon kihordott kisebbfajta infarktus okozta pánik (a fene a pofájukat!) kezdett olvadni rajtam a jégruha, kellemes meleg lengett körül és akkor esett le, hogy ezek bekapcsoltak valamiféle fűtést. Innen hát a rettenetes zaj és az égett por szaga, a bedöntés csak véletlen volt, épp akkor fordultunk.
Lazítottam, jött a reggeli is (két főtt tojás, jam, vaj, valami kifliféle, kávé), így hát elmerültem a tájban. Szép hatos robbanás krátereit láttam alattunk, talán az előző háborúból. Arra gondoltam, hogy a hat egyrészt páros szám, másrészt épp hat lövegből áll egy üteg...

Aztán egy idő után megszűnt az óbégató zaj, csak a hajtóművek nyugodt visítása hallatszott és repültünk tovább. Már a tenger felett jártunk, amikor azt vettem észre, hogy újra kezdődik a hideg, a zoknival. Jött a többi is, ám amikor térd fölé ért volna, akkor megint bekapcsolt a szívugrató zenebona, jött az égett szag, de akkor már nem rettentem meg: kaja megvolt és ugye csak fűtenek. Oroszosan
Azért még leszállás után volt egy kis jelenet, ugyanis az exem megjegyezte, hogy jó lenne, ha nem jönnék még egyszer ezzel a járattal. Miért, kérdeztem, hiszen nem tudhatott az ott történtekről.
- Mert láttam leszállni - felelte- és irdatlan fekete füstcsíkot húzott maga után.
A három hetes pihi végén nem kellett kicserélnem a jegyet, a légitársaság beszüntette a járatot, MALÉV vitt visszafelé, a szokásos éjszakai géppel.

A Szahara fölött magasan...

... és nem annyira magasan.

Afganisztán hegyei fölött

Sajnos az ismert események óta nem látogathatók a pilóták repülés közben, kivétel volt egyszer Afganisztánban egy helikopteres felderítés: ott nem tudtak elbújni.

Ha esetleg akad itt olyan elvetemült, akit ez érdekel, mármint a helikopáteres buli, az fogja a kis kurzorát és klikk IDE. <--- Oda!

Szerettem a Malévet, főleg, mert akkor még volt olyasmi is a menüben, hogy "bélszín Budapest módra" (bár épp a napokban fedeztem fel azt, hogy ilyesmit még gyártanak egyes éttermek). Korábbi évek repüléses bejegyzései itt olvashatók:
Grúziába
Irakba
Irakból
Erbilbe
Vissza Kabulba


És most itt ülök a KLM egyik járatán, valahol Afrika fölött, várom a vacsit. De addig is, mi kell a boldogsághoz? Egy Baileys (jéggel), egy jó film (akad a laptopon), no és fél szemmel a pilóta munkáját figyelni, mert az ördög nem alszik (ennek egyetlen előnye: nem horkol).

Hopp, és a vége előtt... a szokásosan választható egy házikóból most sikerült összeorganizálnom négyet! Ami már több, mint egy deci jóféle... ;)

(Ezek gyakorlatilag ház alakú palackok, jóféle holland ginnel töltve, amelyeket a KLM 1952-től kínál, és mindegyik ház egy valódi, létező épületet mintáz. Most tartanak a 96. épületnél és ahogy láttam, a gyűjtők még e-bayen is üzletelnek. Akit bővebben érdekel a téma, nosza ugorjon IDE!)

Ó, és még valami! Birtokomba került egy titkos rajz, amely pontosan elmagyarázza azt, hogy miként repülnek ezek a hatalmas dögök. Mert ne mondja nekem senki, hogy csak úgy fönt marad valami a levegőben, valami olyan, ami nehezebb a levegőnél (még ha telefingja is a sok utas).
Ugyan külföldiül íródott az eredeti, de halált megvető bátorsággal lefordítottam, és most átadom ezt a tudást:

ZENE: