(Igaz, egyszer Gatwicken a Red Lionban proper English breakfast-et pakoltunk az ébredés után még a panzióban elfogyasztott kontinentális reggelire, hajnali fél hatkor.
Ugye mindenki ismeri?
Hozzá pedig egy hideg "pint" járt)
Kávé.
Megjegyzés: vademberes lesz, mert mi a sivatagban, dzsungelben, vagy épp a sarkkörön túl élünk.
Csapjunk bele!
Kezdetben csak éreztem, olyankor, amikor anyám barátnője megjelent nálunk és a darált Omniából főzött kávé és a Fecske cigaretta illatának keveréke megcsapta az orrom. Amikor nagyfiúnak éreztem magam, én is rákaptam.
A cigire nem, mert arra már elég korán rájöttem, hogy nincs annál értelmetlenebb dolog, mint amikor feleslegesen szerez be magának valami bajt az ember.
Ráadásul pénzért.
Aztán lehet az is, hogy a bokros rész rejtekén haverommal elszívott doboz Filtol, majd a rápakolt zöld alma okozta jóféle hányás térített jobb belátásra. Haverom még egy ideig szívta, mindig engem küldött a buszmegállóba csikket szedni, mondván: rólad tudják azt, hogy te nem cigizel.
Rólad is azt feltételezik, gondoltam ilyenkor, mindketten 8 évesek voltunk.
Tíz évvel később a kávé nekem annyit jelenett, hogy egy adagba beleraktam 8 kávéskanálnyi cukrot, ha volt akkor tejcsoki és tejszín, vagy tejszínhab is került rá.
Persze ezt a turmixot inni nem lehetett, csak kanalazni.
Emlékszem, Kisteleken dolgoztunk akkor már, amikor megálltunk egy presszónál és kávét kértünk. Mindenki elsorolta azt, hogy cukorral, cukor nélkül, blablabla, én pedig kértem úgy, ahogy megszoktam.
Amikor elkészült vele a pultos, így vezette fel a szervírozást:
- Három kávé és.... egy szirup.
Az utolsó szót méla undorral ejtette, mire megjegyeztem, hogy csak tán nem csökken a koffeintartalom a cukor/csoki/tejszín/hab által?
Aztán Egyiptomban dolgozgattunk, új csoport, új srácok, új terület.
Akkor még - 2000 környékéről beszélünk - nem hatalmasodott el az őrület a világban, kint táboroztunk a sivatag közepén, akkor még sem töltés, sem szögesdrót kertés, sem katonaság nem rondított a tájba.
Pontban fél kilenckor leálltak az addig folyamatosan dübörgő generátorok (ugye ekkor történt meg a napi szervízelésük), hogy kb. fél órára teljes csend telepedjen a táborra.
Az az igazi csend, a sivatagi csend, a madárcsicsergés, légyzúgás nélküli csend.
Imádtam...
Akkor szólt Craig, a kis szikár walesi vezetőgeodéta, hogy kész a kávé, töltsek magamnak.
Hát jó, ott volt a kis olasz kotyogó, megborítottam a csészém és kerestem a cukrot.
- Eszedbe ne jusson! - szólt rám, és elővett egy tábla 80%-os fekete csokit. Legfeljebb ebből egy kocka, különben nem érzed a kávé ízét, okított.
Először kicsit morogtam magamban, hogy ez tuti keserű lesz, de azért megpróbáltam.
És tényleg!
Életemben akkor ittam először Lavazzát, és azonnal szerelem első látásra lett a találkozásunkból.
Végre kávé íze volt a kávénak...
Mint kiderült, otthonról hozott mindent, itt pedig kiadta a konyha személyzetének, hogy - miután ő megtöltötte a szerkentyűt - pontban fél kilenckor kész legyen!
Eleinte egy kábeldob volt az asztalunk, a közeli katonai lőtérről kerítettünk rá abroszt, ami korábban egy világítógránát ejtőernyőjeként funkcionált.
Később hoztam herendi készletet, abroszt, az egyik arab munkásunk pedig művirágot ajánlott fel (istentelenül beparfűmözve), hogy ezzel is emeljük a reggeli kávézás élményét.
Kicipeltük az irodából a székeket, élveztük a csendet, az ilyenkor még kellemes levegőt (itt tél lehetett), mellettünk kávé, előttünk a sivatag, békesség:
Pár év múlva ott, Egyiptomban futottam bele először a szeizmikus kávéba, amit dokink készített reggelente és mindenki ájuldozott tőle.
Kellemesen selymes ízével azzonnal megfogott és ellestem a technikát.
Először is ez nescaffé granulátumból készül, mert egyszerűbb volt beszerezni és a sivatagba szálltani, tárolni, mint a darált kávét.
Pár csepp vízzel és - ha valaki úgy akarja - kis cukorral kellett összekeverni a granulátumot, közben keményen nyomkodva a kávéskanállal azért, hogy homogén, teljesen sima pépet kapjunk. Nagyon fontos volt a víz mennyisége, tényleg csak a minimumot volt szabad belecsepegtetni.
Emellett a készítés során nagyon kellett még ügyelni arra, hogy véletlenül se gondoljunk nagy fehér elefántra.
Utóbbi nagyon fontos, az alkímistáknak is emiatt nem sikerült soha az aranycsinálás.
Kész a massza, jöhetett rá a forró tej, még kis keverés és Voila! - ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna franciául.
Geofizikás körökben mendemondák keringtek arról, hogy ki miként oldja meg azt, hogy a lehető legfinomabbra legyen eldolgozva a kávé/cukor keverék.
A legelvetemültebb egy fúróra applikálható, drótból készült kis keverőt is készített ehhez.
Ez már 7 évvel később, bögrével, Algériában (a srác nem a bögre, ő Jaya az indonéz geodéta, a bögre a sárga izé a kezemben)
A legfontosabb dolog pedig a szeizmikus kávéról, vagyis, hogy mitől szeizmikus az a kávé?
A legfontosabb az, hogy mindig ... ööö... öö... SOHA! ne mossuk el a csészét, bögrét, mifenét!
Munka előtt/után:
Munka közben:
Különleges kávéim (mind elfogyasztódott):
Szíria.
Na az borzalmas volt, mint később megtudtam, törökösen készült.
Egy olajcéggel egyeztettünk a mérési pontokról, kávéval kínáltak. Megjegyzem, ez még a Craiggel történő találkozás előtt történt...
Behozott a segéderő egy kis faszenes pitlit, mintha egy kutyakajás konzerdbozból alul kivágott szellőző nyílásokkal ellátott szerkentyű lett volna, benne izzott a szén, tetejére alumínium teáskanna került, abban forrt a víz. Vagy valami.
Nem igazán figyeltem a processzt, csak a végén a kezembe nyomott kávét szürcsölve éreztem azt, hogy itt valami nem kóser. Úgy a felétől egyfajta iszapos matériába botlott a nyelvem, ma sem tudom hogy voltam képes magamba tartani az - egyistenem egyhalálom lelki sóhajjal - egyhúzásra lenyelt undormányt.
Algéria.
Tej helyett narancslé került a reggeli kávéba.
Nem is rossz, a minap pl. narancslekvárt akartam belerakni reggel, de lebeszélődtem. És az általam történő lebeszélődésre hallgatni szoktam.
Többnyire.
Irak (a blog akkori bejegyzése, 2010-ből).
Bepakoltuk a cuccot, kerítettünk ágyakat, matracot, takarót, lepedőt, mifenét, sajnos kávéfőzőt nem találtunk pedig Kristian Kolumbiából isteni kávét hozott. Tegnap már megszimatoltam, áááááá... ezt ki kell próbálnom, zutty két kanállal a bögrémbe, rá a forró vizet és... és kérdőn fordultam Dave-hez:
- Vagy ez nem instant kávé?
Vigyorogva nézte a zaccos löttyöm:
- Nem, ez azt hiszem nem az.
- Na most már az - feleltem. - Vagy legalábbis kávé törökösen! :)
Afganisztán.
Az MRE-be (amerikai katonai fejadag) mindig van egy kis zacsi 3 az egyben nescaffé. Melegvíz viszont nem mindig akadt, bár a készle tartalmazott forró víz készítésére alkalmas zacsit is, csak ugye a lustaság...
Beöntöttem a számba a port, kortyintottam hozzá vizett, megöblögettem, még kicsit ugráltam is, hogy jobban keveredjen, nyelés.
Otthon.
Amikor a reggeli révületben fahéj helyett őrölt köményt sikerült...
Most pedig most van, a tegnapi Cadbury nyomai még a csészén:
Megjegyzés:
Azért a rothadó kapitalizmusban élve fel sem tűnik az, hogy pl. ha a kávé mellé egy tekercs csokiskekszből ha ki szeretnénk venni egyet, akkor az egy lesz.
Nem pedig darabok és morzsa, mint itt.
Zene!
Stílszerű!
