Bár így is sántít a cím, mert azon kívül, hogy ölöm őket ahol csak érem, nem igazán uralkodok felettük.
Inkább úgy fogalmaznék, hogy próbálom uralni őket, legfőképp az előbb említett módon, mivel úgy tűnik, hogy a szép szó itt már nem elég, csak jönnek és támadnak, éjjel és nappal.
Tessék, kettő épp bebocsátásra vár a mennyek kapujában:
Fegyvertáram támadó része jelenleg áll kétféle sprayből, egy elektromos konnektorba dugható olyan lapkás izéből, egy elektromos szúnyogölő akármiből és a két tenyeremből.
Védekezés gyanánt, mert néha arra is szükség van, még akad egy kis OFF! (fuck off) protect spray otthonról, a szúnyogháló az ágy felett és egy ventillátor.
Sajnos itt minden - hogy is fogalmazzam diplomatikusan - ööö... utánérzése valami létező és jól működő dolognak, csak épp silányabb megjelenési formában, a hozzá színben tökéletesen passzoló működéssel.
Az otthonról hozott lapkás cuccal harcba szállva nem sok esélyt látok a győzelemre, jól működne az egy 3 négyzetméteres szobában, de ez nem az. Ráadásul vagy 6-7 méter magasan ér össze a sátortetős, sásból készült tető. Azért bedugom amikor csak lehet (ha épp nem foglalt az egy szem konnektor, ezen osztoznak a telefon töltő és a vízmelegítő), és láttam már a fürdőszobában is tuti nem végelgyengüléstől elhalt vadat, szóval so-so.
Az a méretes, jobb helyeken neoncsövekkel ellátott szúnyog (és egyéb) ölő doboz szerű szerkezet, amelyik nagyfeszültséget használ egyfajta villamosszék gyanánt jobblétre szenderíteni a népeket, az működne, de a dizájn...
Vagy az előre megyünk nem hátra szellemisége ide is berongyolt: a neoncsöveket gyertyalángnál gyengébben muzsikáló ledekre cserélték. Ezért aztán a szúnyogokat semmiféle csalogató érzés nem keríti hatalmába, nem is indulnak meg arra, amíg futnak a monitorok és égnek a fények.
Nem mondom, lámpaoltás után néha olyanokat csattan és szikrázik, mint augusztus 20-án a tüzijátékhoz asszisztáló méretesebb mozsár, de nekem akkor lenne rá igazán szükségem, amikor épp a gép előtt ülök.
Néha megpróbálok egy-egy az orrom előtt szambázó egyedet arrafelé taszajtani, de a siker rendre elmarad.
Itt lenne még a spray, egyszer bevetettem úgy, ahogy írva vagyon, ki is irtott mindenkit, de utána fél óra szellőztetés kellett, mert majdnem megölt engem is. Ezzel aztán tele lett a szoba újfent, ráadásul friss népekkel, ergo adtunk a puha szarnak egy jókora pofont.
A monitor előtt, billentyűzet fölött táncoló rohadékokat meg szoktam tapsolni, néha a tenyeremen landolnak ilyenkor, kétdimenziós formában. Persze a tapsoláskor - sejtésem szerint akkor, amikor túl gyors vagyok -, a menetszél kifújja a tenyereim közül a pillekönnyű kis fickókat. Vagy ha nem emiatt menekülnek meg, akkor is tuti van rá egy jól csengő magyarázat a fizika valamelyik evilági ágáról.
A védekezés többnyire abból áll, hogy könyöktől befújom a karom és a kézfejem OFF!-fal, az egy ideig távol tartja a kis dögöket, de vágta már belém a szívószálát nem egy, miután lanyhult a védelem.
Leghatásosabb a ventillátor, azzal nem tudnak megküzdeni, elfújja őket.
Igaz az agyamat is (ó, a Honky Tonk Women), no és amikor a légkondival összefognak, akkor fel kell vennem a kapucnis pulcsim, mert nem tréfálnak.
Ó, és majd elfelejtettem, a biovédelem is itt van ám! Néhanap feltűnik egy-egy gekkó, ő épp most, miközben pötyögöm ezt befelé:
Mindezek után amikor eljön az este és megcélozom az ágyat, belevetődöm (még sosem vétettem el), megpróbálom elrendezgetni az ágy fölött lógó hálószerkezetet.
Ez egyfajta végső védelem lenne, ha már nincs robotvezérelt, mozgásdetektorral, valamint infravörös és éjjellátós kamerákkal felvértezett, lángszórós, rakétás nehézgéppuska az éjjeliszekrényemen.
Szem előtt tartva a nyugodt alváshoz való jogom, úgy próbálom elrendezni a redőket és fodrokat, hogy ne legyen esélye semmiféle aljas behatolónak a háló mögé jutni.
Többnyire sikerül is ez, bár volt egy olyan éjszakám, amely után reggel azt láttam, hogy három vendég csücsült bent, és nézegetett nagyban kifelé.
Az egyikből még vér is fröccsent akkor, amikor megmutattam nekik azt, hogy ki az úr az almáskertben.
Hát így...
Szerencsére az óceán partján az állandó kellemes szellő teszi a dolgát, esténként kiülve az asztalokhoz nem kell kergetőzni senkivel, de onnan 67 méterre és 48 centire belépünk a halálzónába.
Na jó, ez azért barokkos túlzás, mert ma már nem kopogtat az ördög minden esetben azért, hogy feldobja lent a társaságot szerény személyemmel, de így sem árt az óvatosság.
Az egészben ez az orosz rulett szerű dolog a legbosszantóbb: elég egy szúrása ahhoz, hogy elkapjuk azt a nyűves kórt, hogy rohadna meg a kitalálója.
Persze lehetne naponta gyógyszert szedni, de egyrészt életemben nem szedtem semmit, másrészt tönkrevágja a májat, harmadrészt akkor is Malaront adnak, ha beüt a ménkű, csak barominagy dózisban.
Ghánában Paul bácsi bekapta, épp miközben hazafelé tartott és a reptéren lett rosszul, aztán meg John, a biztonsági összekötőnk is járta a kórházat pár napig itt, míg kikeveredett belőle.
A bárban esténként a fiúk a deci gin + 0.33-as tonic preventív jellegú adagolásán szorgoskodnak, mivel egyesek szerint itt Afrikában a ginben található anyag(ok?) rendszeres fogyasztás során kiválnak a bőrön, az pedig távol tartja a dögöket.
Ahogy megfigyeltem, általában esténként a háromszoros megelőzés az átlagosan elfogadott adag, néha több, biztos ami biztos alapon.
Hogy ez működik Európában is? Fogalmam sincs, mivel legfeljebb Baileys vagy Sheridan kerülhet a poharamba.
Most pedig elérkezett az est fénypontja, be az ágyba!
Zenére!
Latest news:
Már három gekkó tevékenykedik a falakon, így este 10 környékén: hajrá skacok!
