A day in my life

- Milyen a tábori élet?
- Jó.
- Kicsit bővebben?
- Nem jó.

Persze ez butaság, inkább mondjuk azt: unalmas. Persze minden relatív, egy kórházi ágyhoz képest baromi izgalmas!
Teszem azt, itt van mindjárt a reggel, ahogy kilépek az ajtón és megindulok az ebédlő felé (ami most ugye reggeliző, este pedig vacsorázó lenne helyesen, de hát ilyen a magyar nyelv, ménem hívjuk egyszerűen mess-nek, mint az angol?), a legizgalmasabb dolog számomra az, hogy vajon ma lesz-e rántott halrudacska?
Többnyire nincs, de mégis, amíg el nem jutok a tálalóig, él bennem a remény.
Kell ennél több?
Hát persze hogy kell: halrudacskák, finoman, aranybarnán, forrón, épp 5 darab fér el a tenyérnyi szeletelt fehérkenyéren, rádobok két lapka sajtot, kap kis majonézes tormát és lefedem egy másik kenyérszelettel, majd HAMM!
Persze nagyon ritkán akad ilyesmi, épp ebben rejlik a napi első olyan dolog, amitől minden nap más lesz mint a többi: hívjuk reménynek.

Ma sem volt, csak a szokásos: gépsonka, sültkolbász, omlett, tükörtojás, sajt, valami fehér szósz szerű trutyi, vaj és a sallangok.
Hátul a permit szupervájzorunk, közelebb a dokink, akit csak bonsaimengelének hívok, mert ülve épp akkora vagyok, mint ő állva.

Persze ez semmit nem von le abból a megnyugtató tényből, hogy teszi a dolgát, ahogy kell, akad is.
A statisztikát nézve volt egy csomó maláriás megbetegedés, mégtöbb megfázás, izomfájdalom, valamiféle vírusos dolog és még covid is.

Befutott a takarítónénik első csapata, még szépruhában, hogy aztán harci mundérba öltözzenek és meginduljanak fegyvereikkel a szobák felé, hogy most aztán itt rettenetes rendet fognak csinálni.
Nálam bukta van, mert én takarítok, a szervezett szervezetlenséget pedig nem hagyom idegenek által bolygatni!

Így aztán hozzám nem juthat be még a hétfejű Kapanyányi Monyók sem - nemhogy a sárkány -, ellenállok minden felmosóvödörnek, mert ha akár csak egy hete volt abban hypós víz, az is kiüldözne a barlangomból egy életre, az tuti.
Összeszedik a mosnivalót is, de azt is magam intézem, ennek ellenére elég sokszor hoznak nekem pólót, nadrágot és hasonlókat.
Gondolom a helyi magas szintű szervezettség eredményeképp...
Elindulok a parkoló felé, még bent van minden autónk:

A nehézgyalogságot ilyen terepjáró "buszok" szállítják a dzsungelbe, bár mostanság az esőzések miatt ezek is elég gyakran elakadnak.

Mögöttük a szerelők már javában serénykednek, kell az autó a több mint ötszáz embernek, akik nap mint nap kivonulnak pénzt csinálni. Ja és keresni is...

Egy kis zsír és némi mágia: újra szaladni fog a szekér:

Itt parkolnak a csónakjaink, sajnos a folyó kivételével sehol nem használhatók:

A mocsarakban a sok fa, belerohadt ág és egyéb növényzet miatt a helyiek is keskeny, fatörzsből kivályt kenuszerűségekkel közlekednek (máramikor, itt áll az esővíz a szerkentyűben):

Megnézem a fánkat, ez egyedüliként megmaradt a táborban, mint Gánában a majomkenyérfa. Persze ez nem az, viszont rengeteg sárga mellényű madár lakja, takaros kis fészkekben:

Ezalatt kiürült a parkoló:

Visszafelé bekukkantok a clinic-re dokihoz, beszólok az ajtóból, hogy beteg vagyok, de nagyon beteg.
Már ugrik is, kapja fel a maszkot, hogy na akkor most műtét lesz!

Aztán amikor folytatom, hogy a szerelem nyila talált el, akkor vigyorogva visszaül az íróasztala mögé.
Útba esnek a madarak, a kerítésünkön lógnak mindig, a verebekkel:

Aztán, mivel útba esik az egyik raktár és épp nyitva találom, bekukkantok (hoppá, most szúrtam ki pár karton sört!).

Kunyizok a séftől eper dzsemet, csipszet, sós mogyorót, bevonszolom a zsákmányt a bódémba, készül egy kávé, a dán fahéjas kekszből hozzácsapok kettőt.
Ma lekváros lesz...
Kezdődhet a nap!




Beatles-szel:

Ps:
Kikukkantva harci alakulatot látok srévizavé, de nem támadnak, ismernek.)